Hogyan tiltották be a puritánok a karácsonyt?

Miközben a kimerítő 1645-ös év lassan a vége felé közeledett, a háború tépázta Anglia vastag hótakaró alatt vacogott. Pár hónappal korábban, a parlament által új alapokon szervezett „vasbordájúak” serege (New Model Army) Sir Thomas Fairfax és Oliver Cromwell vezetésével megfutamította I. Károly seregeit a nasebyi csatában. A vereség halálos csapást mért a király ügyére, ám a királypártiak ennek ellenére sem tették le a fegyvert, és a véres polgárháború, ami 1642-től kezdve megosztotta az országot, tovább tombolt.

A lakosságot mindkét oldal seregei folyamatosan zaklatták, hogy pénzzel, ruhával és élelemmel lássák el őket. Nem valószínű, hogy ebben az időszakban túl sokan vártak boldog karácsonyt. Ráadásul azok számára, akik a király ellenségei által uralt hatalmas területen laktak, úgy tűnt, ebben az évben egyáltalán nem lesz karácsony, mivel a hagyományos ünnepeket a Westminsterben ülésező parlament mindkét háza által jóváhagyott rendelet törölte el.

Károly bekerített háborús fővárosából, Oxfordból hangzott fel a royalista John Taylor szatirikus segélykiáltása – aki ekkorra már a 60-as éveinek derekán járt, mégis a király legfáradhatatlanabb bajnoka volt pennájával –, amellyel védelmébe vette Anglia egyik legrégebbi hagyományát. Taylor a Karácsony panasza című pamfletjében szerepel, hogy „mindaz a haszontalan foglalatosság”, mellyel az emberek régidők óta ünnepelték Krisztus születését „(egyszer s mindenkorra) megszűnt létezni és nincs többé, mintha soha nem is létezett volna” és „ekképpen nyomják el a fejetlenség vidám urait a rossz kormányzás westminsteri őrült urai”. De miért is döntöttek úgy a parlamentaristák, hogy háborút indítanak a karácsony ellen, és hogyan vágott vissza Taylor, valamint a pártján állók, akik elszántan védelmezték a bevett ünnepeket?

Karácsonyellenes hangulatkeltés

A karácsony ünnepe ellen intézett támadás gyökerei mélyen rejlettek. A hitbuzgó protestáns puritánokat már jóval a polgárháború kezdete előtt is aggasztotta egyrészt a karácsonyi ünnepek alatti duhajkodás, másrészt a közkeletű asszociáció, amellyel ezeket az ünnepeket a régi katolikus hittel társították. Az 1600-as évek elején az angol puritánok többsége még késznek mutatkozott arra, hogy megtűrje a karácsonyt. 1637-ben azonban a skót presbiteriánusok fellázadtak I. Károly ellen, és innentől kezdve minden megváltozott.

A harcos protestáns skót egyház már jóval korábban, az 1560-as évek során eltörölte a karácsonyt. Igaz, I. Jakabnak 1617-ben kísérleti jelleggel sikerült visszaállítania az ünnepeket az uralma alatti északi területeken, ám miután 1640-ben a skótok legyőzték az uralkodó fiát, az ünnepségeket újra betiltották. Innentől kezdve az angol puritánok karácsonyellenes hangulata egyre erősödött. A politikai feszültség I. Károly és ellenfelei között egyre fokozódott a parlamentben, s egy maréknyi puritán szélsőséges olyannyira felbátorodott, hogy felhagytak a karácsony megünneplésével.

A király és a parlamentaristák szembenállása miatt 1642-ben kitört angol polgárháború eszkalálódása során John Taylor az elsők között volt, akik nyomtatásban jelentették ki, hogy a radikálisok úgy döntöttek: kukába a karácsonnyal. Taylor egy 1643 januárjában kiadott szatirikus pamfletjében – melynek célja egyértelműen az volt, hogy széles néprétegeket szólítson meg – jelent meg a Dézsamese, amelyről azt állította, hogy istenfélő asztalosok egy csoportjának „az előző évi december 25-én, Karácsony napján” Watfordban tartott prédikációja.

A fiktív példabeszédben a szónok megnyugtatja hallgatóságát, „ne gondoljátok, hogy annyira babonás vagyok, hogy lelkiismeretemet terheli… ez a nap, csak azért, mert az Egyház elrendelte,” hogy szent ünnep legyen. A szónok így folytatja: „Isten ments’, hogy istenkáromló legyek, nem, sokkal inkább a vakságuk megvetésének ereje hajtott erre a helyre engem ezen a napon, hogy felvilágosítsalak benneteket... [és] megértsétek, a Karácsonynak már a neve is szentségtörés és bálványimádat és mindaz a 12 nap [az ünnep napjai] is, amelyek során a bűnösök mindennap... áldoznak a duhajkodás és a bujaság oltárán”.

Ezzel a résszel Taylor azt üzente az olvasóknak, hogy a hívő parlamentaristák veszélyt jelenthetnek a karácsonyra. Nyolc hónappal később megtörtént, amitől félt.

Támadás az ünnepek ellen

1643 szeptemberében a parlament skótokkal kötött katonai egyezségének (Solemn League and Covenant) egyik záradékában az állt, hogy a skótoknak a király elleni katonai támogatásáért cserébe a parlamenti képviselők garantálják az anglikán egyház további reformációját. Ronald Hutton jegyzi meg, hogy ez a záradék bujtotta fel a vallási radikálisokat arra, hogy ezen az alapon magukhoz ragadják a kezdeményezést és támadást intézzenek a tradicionális egyházi naptár azon részei ellen, amelyek nem voltak ínyükre. Három hónappal később Londonban puritán kereskedők egy csoportja december 25-ikén is kinyitotta boltját, hogy kinyilvánítsa, ez a nap sem különbözik a többitől, miközben számos londoni lelkész elreteszelte templomának kapuját. Ugyanezen a napon a parlamenti képviselők ülést tartottak a parlamentben, hogy ezúton nyilvánítsák ki megvetésüket a hagyományos karácsonyi ünnepekkel szemben.

A következő évben – amikor karácsony napja egybeesett az egyik december havi böjti nappal, s a parlament támogatói közös imára gyűltek össze, hogy együtt imádkozzanak ügyük sikeréért – az országgyűlési képviselők nemcsak azt rendelték el, hogy a hagyományos ünnepnappal szemben a böjti napot tartsák tiszteletben, hanem azt is, hogy a böjtöt a „lehető legnagyobb alázattal tartsák meg, mivel ez emlékeztethet bennünket bűneinkre és eleink bűneire is, akik ezt az ünnepet – mialatt álszent módon úgy tettek, mintha Krisztusra emlékeznének – úgy ülték meg, hogy teljes mértékben megfeledkeztek Krisztusról, és szabad teret engedtek a  testi és érzéki örömöknek”.

1645 januárjában a parlament kiadta a hivatalos anglikán imakönyv helyébe lépő radikális alternatívát, az Útmutatás Isten Dicsőítéséhez című kiadványt, melyben a karácsonyt még csak meg sem említették, és ezzel az utolsó szeget is beverték megünneplésének koporsójába. Innen már kikövezett út vezetett az év végi karácsonyellenes naphoz, amely során – Taylor szavai nyomán – úgy lehetett végigsétálni a parlamenti negyeden, hogy „szent napnak hírét-hamvát sem nem lehetett érzékelni”.

A parlamentaristák tehát eltörölték az év rituális csúcspontját. A karácsony kiiktatása közfelháborodást váltott ki, és nemcsak a királypárti oldalon, hanem az országgyűlés által ellenőrzött területeken is. A londoni tanonclegények már 1643 decemberében felemelték hangjukat és heves tüntetésbe kezdtek a kereskedők ellen, akik kinyitottak karácsony napján, és egy lelkendező royalista elmondása szerint „arra kényszerítették ezeket a kufárokat, hogy újfent bezárják üzleteiket”.

A soron következő évben még több baljós moraj volt hallható. 1644. december 24-én a parlamentaristákat támogató újság egyik szerkesztője írásban fejezte ki támogatását aziránt, hogy a képviselők úgy döntöttek, a havi böjti napot részesítik előnyben a hagyományos ünneppel szemben, de elismerte, hogy ennek eredményeként a parlament épületénél a köznép körében hallani ehhez hasonló hitetlenkedő hangokat: „Micsoda?! Nem tartjuk meg a karácsonyt? Ez aztán a reformáció!”

Cenzorok és zendülők

A legtöbb londoni csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy a következő évben megtartsa a karácsonyt, és John Taylor is azért döntött úgy, hogy gyorsan nyomdába küldi a Karácsony panasza című művét – melynek címe megegyezett egy korábbi, 1631-es pamfletjével, melyben a télközépi ünnep lelkes megülését méltatta –, mert egyrészt fel akarta korbácsolni a közhangulatot a parlamentarista uralommal szemben, másrészt gyors bevételt remélt.

Lehetetlen megállapítani, hogy mennyire sikerült Taylornak megvalósítania ezeket a célokat, az mindenesetre biztos, hogy szatírájának hatására villámgyorsan megjelent egy parlamentarista ellenszatíra A Karácsony megvádolása, elítélése és bebörtönzése címmel. A kiadvány, mely 1646 januárjában látott napvilágot, előszeretettel mosta egybe Taylort az „Ókarácsony napja” nevű jelképes szereplővel, akinek a személyét a királypárti szerző teremtette korábbi pamfletjében. Az egyik bekezdésben Taylort/Ókarácsony napját – akit egy „fehérszakállú aggastyánként” írtak le – hitehagyottan üldögélve ábrázolják a király egyre zsugorodó területének közepén, amint kétségbeesve buzdítja az embereket: „Mindenki, aki újra szeretné látni karácsony napját, most tartson velem!”

Ha volt is a királypártiaknak hiú reményük azzal kapcsolatban, hogy a népharagnak köszönhetően – amit a karácsony eltörlése gerjesztett – melléjük pártol a hadiszerencse, gyorsan szertefoszlott. Már az 1646-os év elején majdnem olyan sebesen fogyatkozott tovább I. Károly megmaradt serege, mint a hó tavasszal. Áprilisra világossá vált: a király elvesztette a háborút. Egy búskomor royalista költő által jegyzett kortárs ballada utolsó versszaka is arra utal, hogy a király eleste pecsételte meg a karácsony sorsát: „Összegzem és igaz hírt mondok, / Karácsony elvérzett a nasebyi porondon.”

A helyzet ennél persze bonyolultabb volt, hiszen hiába kergették szét a király seregeit és hiába esett fogságba a király, a legtöbb angol férfi és nő továbbra is ragaszkodott a hagyományos karácsonyi szokásokhoz. Az emberek olyannyira kötődtek a régi ünnepségekhez, hogy a háborút követő időszakban több karácsony melletti tüntetés is volt. Például 1646 decemberében Bury St. Edmunds városában fiatalemberek egy csoportja megfenyegette azokat a kereskedőket, akiknek volt merszük kinyitni a boltjukat karácsony napján, és csak a városvezetés kivonulása után sikerült feloszlatni a tömeget, véres csetepaté árán.

Durvul a karácsony melletti kampány

Ennél is jobban eldurvult a helyzet 1647 decemberében – annak ellenére, hogy a parlament már júniusban rendeletben tiltotta meg a karácsony megünneplését, mi több, az ünneplést bűncselekménynek nyilvánította. 1647 decemberében újra zavargások törtek ki Buryben, miközben a karácsony mellett tüntettek Norwich és Ipswich városában is. Az ipswichi zavargások során állítólag meggyilkoltak egy „Karácsony” nevű embert is – itt meg kell jegyezni, hogy a haláleset jelképes tartalommal is bírt, hiszen a parlament is hasonlóképpen „iktatta ki” a Karácsonyt. Karácsony napján londoni tanoncok egy csoportja gyülekezett Cornhill városrészben, és „a hatósági jelenlét dacára magyalt és borostyánt helyeztek el” az oszlopokon. A City polgármestere kivezényelt néhány tisztet a helyszínre, hogy „tüntessék el azt a giccset”, a tanoncok azonban keményen ellenálltak. A polgármester arra kényszerült, hogy katonákkal térjen vissza a helyszínre, és hathatós segítségükkel oszlassa fel a demonstrációt.

Mind közül a legnagyobb zavargás Canterburyben támadt, ahol a tüntetők csoportjai először csak törtek-zúztak azokban a boltokban, amelyek kinyitottak karácsony napján, majd megszállták és uralmuk alá vették az egész várost. Ennek a zavargásnak egyenes következménye volt az 1648-as kenti felkelés, amely már a polgárháború második szakaszát fémjelezte – felkelések sora tört ki a parlamentaristák ellen, a király mellett. Fairfax és Cromwell is csak komoly nehézségek árán tudta ezeket megfékezni.

A polgárháború második szakaszát – amely a köztársaságpártiak győzelmével zárult – és I. Károly 1649-es kivégzését követően a karácsony melletti demonstrációk megritkultak. Azzal kapcsolatban azért ne legyenek kétségeink, hogy titokban nyilván továbbra is sokan megünnepelték a karácsonyt, és a fáradhatatlan John Taylor A Karácsony védelmében című 1652-es pamfletjében életszerű portrét festett arról, hogy a devoni farmerek hogyan tartották meg továbbra is Ókarácsony ünnepét.

A karácsony visszatér

Ennek ellenére a legújabb kutatások arra utalnak, hogy az idő múlásával a karácsonyt a templomok túlnyomó többségében gyakorlatilag egyáltalán nem ünnepelték. Hogy finoman fogalmazzunk, a sors fintora volt, hogy az istenfélőknek a pogány téli napforduló ünnepét (Yuletide) – ami már régóta csípte a szemüket – nem sikerült elnyomniuk, ezzel szemben a karácsony keresztény ünnepét sikerrel eltörölték.

1653-ban Cromwell teljhatalmat kapott az országgyűléstől és a köztársaság védnökének (Lord Protector) nevezték ki, ezt követően a karácsony megünneplése továbbra is tiltás alatt állt. Bár személy szerint nem ő volt a felelős a „karácsony eltörléséért”, azt azért nehéz lenne letagadni, hogy Cromwell és tapasztalt hivatalnokai álltak a betiltás mögött, akik december 25-én ugyanolyan kormányzati tevékenységet folytattak, mint bármelyik másik napon.

Csak a monarchia 1660-as visszaállítását követően nyerte vissza a helyét „régi karácsony napja” széles néprétegek nagy-nagy örömére. John Taylor ugyan már néhány évvel korábban elhalálozott, de ha megérhette volna, hogy két évszázaddal később Charles Dickens viszi tovább a szerepét – és ő veszi át az „igazi karácsonyi hangulat” szócsövét –, s ha láthatta volna, hogy másfél évszázaddal ezután a karácsony megünneplése általánosabbá válik Anglia és Wales, valamint egész Európa területén, mint bármikor korábban, kétségtelenül azt érezte volna, hogy munkája meghozta a gyümölcsét és fáradozásai eredménnyel jártak. A karácsony védelmezői átvészelték a vihart.