A kormány vagy a parlament húzza meg a ravaszt?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Mostantól a parlament kezében van a döntés az Egyesült Királyság csapatainak mozgósításával kapcsolatban? Amikor nyár végén a parlament Alsóháza meghiúsította a brit kormány azon törekvését, hogy megtegye a szükséges katonai előkészületeket egy Szíria elleni büntetőakcióra, úgy tűnt, alapvető alkotmányos átalakulásnak leszünk tanúi. Míg korábban az egykori királyi felségjog a kormányra átruházott továbbéléseként többé-kevésbé szabadon dönthetett a kormány arról, hogy háborúba lép-e, mostantól erre kifejezett parlamenti felhatalmazásra is szüksége lehet.
De a legutóbbi fejleményekig valóbanennyire erőtlen lett volna a brit parlament? És az uralkodóknak, valamint a kormányoknak előjoga volt függetlenül dönteni e súlyos kérdésről?
Paul Seaward, az angol parlament történetének feldolgozására 1940-ben életre hívott, és kutatási eredményeit 41 kötetben publikáló Parlamenttörténeti Alapítvány igazgatója szerint a törvényhozásnak már eddig is „számtalan eszköze volt arra, hogy ellenőrző funkcióját gyakorolja”, még akkor is, ha formális vétójog nem állt rendelkezésére. A háború, mint tudjuk, rengeteg pénzbe kerül, és a költségvetés feletti kontroll a hadikiadások korlátozásában is éreztette hatását. Amikor például I. Eduárd királynak pénzre volt szüksége 1296-ban a Skócia vagy a Gascogne elleni hadjáratra, a felzúdulás nyomán megerősítették a parlament adókivetésbe való beleegyezési jogkörét.
Holland csapás Angliára
A parlament pénzügyi kényszerítő eszközökkel élt akkor is, ha egy katonai akciót le akart állítani. Seaward példaként a Holland Köztársaság ellen viselt 17. századi háborúkat említi. A második angol–holland háború (1665–1667) idején – miután előzőleg beleegyezett a hadviselésbe –, 1666–1667 telén az Alsóház már nem engedélyezett újabb kifizetéseket a hadjárathoz, elsősorban a költséges belföldi problémák, így a pestisjárvány és az 1666. szeptemberi „nagy londoni tűzvész” miatt. „A kormány nem tudta kiküldeni a flottát”, ám „a hollandok elindítottak egy hajóhadat, fel a Temzén egészen Chathamig, és egy csomó angol hajót tönkretettek a hajóépítő és -javító műhelyekben”, így nem sokkal később az angolok kénytelenek voltak békét kötni.
„Az angol sorhajó, a Royal Charles gazdagon díszített tatja, amelyet ma is az amszterdami Rijksmuseumban őriznek – teszi hozzá a kutató –, ékes mementója annak, mi történik, ha egy kormány nem avatja be a parlamentet külpolitikai elképzeléseibe, hanem megy a saját feje után.”
De mindig a pénzügyi kontroll a döntő? A Cambridge-i Egyetem professzora, az egyetemes történelem szakértője, David Reynolds álláspontja szerint „nem mindig a pénzügyi megfontolásoknak állt a zászló”. Csak abban az esetben, ha a kormányzat katonai intézkedései jóval túlterjeszkedtek a normál büdzsén.
A korábbi brit kormányok általában nem emeltek kifogást az ellen, hogy a parlament visszamenőleg tüzetesen megvizsgálja az ország katonai lépéseit, de mindent elkövetett, hogy a folyamatban lévő konfliktusok tekintetében szűkebb mozgásteret hagyjon a képviselőknek. Amikor az Alsóház 1855-ben vizsgálatot akart indítani az éppen zajló krími háborúval (1853–1856) kapcsolatban, az akkori pénzügyminiszter, William Gladstone úgy érvelt, hogy ezzel a kezdeményezéssel az Alsóház „egy éppen folyó hadműveletbe avatkozva… áthágja az alkotmányos kereteket, melyek pontosan megszabják a helyét”. Vagyis úgymond „kivenné a kormány kezéből a hadjárat irányítását”.
Ám az Alsóház ennek ellenére megszavazta a vizsgálóbizottság felállítását, Gladstone pedig lemondott. Egy évszázaddal később a folyamatban lévő katonai akciók firtatása újabb fejezettel bővült. 1940 májusában, a parlamentben Winston Churchill éles hangon kérdőre vonta a Chamberlain-kormányt a norvégiai hadműveletek kudarca miatt (a britek ugyan elfoglalták Narvikot, ám ezt utóbb fel kellett adniuk, és Norvégia teljes egészében a németek kezére került). Chamberlain május 10-én le is mondott, így lett Churchill a háború miniszterelnöke Nagy-Britanniában.
A királyság védelme
Ám az effajta beavatkozás mégsem volt szokványos. Reynolds professzor szerint „Churchill a második világháborús brit hadműveletekről csak minimális mértékben konzultált a parlamenttel, de még a saját kormányával is”. A háború szükségessége kapcsán a politika porondján és a közvéleményben nem sok ellenérv merült fel – így a hidegháború idejéig szinte változatlan maradt az a vélekedés, hogy a kormány megtesz minden szükséges lépést „a királyság védelme” érdekében.
Ám napjaink fegyveres konfliktusai Lawrence Freedman hadtörténész kifejezésével egyre inkább „választható háborúknak” látszanak, amelyek esetében nincs szó egyértelmű, életbevágó nemzeti érdekekről. David Reynolds szerint a hidegháborús nukleáris fegyverkezés idején „a katonai válaszlehetőségek meglehetősen szimplák voltak”. Ma azonban „a világ legkülönbözőbb tájain előbukkanó, eltérő típusú piszkos háborúknak lehetünk tanúi, amelyek egyikére sem gyakorol döntő befolyást az Egyesült Államok vagy Oroszország. Ezek a korlátozott konfliktusok és tetszés szerinti választások egyre csak szaporodnak.”
A mai parlamenti politikusok azonban már mindenfajta katonai akcióra befolyást akarnak gyakorolni. „A brit politikai szisztéma egyre inkább amerikanizálódik – fejti ki Reynolds professzor –, azaz a parlamenti bizottságoknak komoly hatalmuk van, hogy felelősségre vonják a hadműveletek legfontosabb kormányzati és kormányon kívüli szereplőit. Ez pedig jelentős hatást gyakorol a kormányra is azzal kapcsolatban, hogy érezteti vele, mit úszhat meg büntetlenül, és mit nem.”
Ex lex háborúk
Ugyanakkor mind a végrehajtó hatalom, mind pedig az általa irányított fegyveres erők elé manapság a nemzetközi jog betartását felügyelő szervezetek is tükröt tartanak. Érdekes fejlemény az is, hogy ma már nem jellemző, hogy hivatalosan is bejelentsék a hadiállapotot. Miként David Reynolds fogalmaz: „A második világháború óta a külügyminisztérium arra az álláspontra helyezkedik, hogy a hadiállapot bejelentése egy csomó humanitárius és jogi problémát vet felszínre, s ezt jobb elkerülni.” A hadszíntérre kerülő katonákban pedig „komoly aggodalmat kelt, hogy nincsenek tisztában az akció törvényes kereteivel”.
A részletekbe menő számonkérés „felhívja a figyelmünket arra, hogy már rég nem Montgomery idejében élünk, nem is beszélve Wellington vagy Marlborough hercegének koráról”, azaz a napóleoni háborúkról vagy a spanyol örökösödési háborúról.
Mindezek a megfontolások érzékenyebbé tették a brit kormányt a katonai akciók politikai hátszelére, s ezt az iraki beavatkozás miatt fellángoló vita csak megerősítette. 2003-ban a Blair-kormány parlamenti szavazásra is bocsátotta a katonák bevetését. Gordon Brown kabinetje pedig idejétmúltnak titulálta a végrehajtó hatalom előjogát a hadiállapot bejelentésére, ám semmit nem tett az erre vonatkozó jogszabályok megváltoztatásáért.
Magas rangú tisztek azonban rámutatnak arra, hogy a katonai akciók előzetes politikai jóváhagyásának mindig is lesznek gyakorlati korlátai. Előfordulhatnak olyan szituációk (lásd a nukleáris elrettentést), amikor többé-kevésbé azonnali döntésre vagy meglepetésszerű csapásra van szükség. Olyasfajta kellemetlen meglepetésre, amelyet éppen Anglia szenvedett el az 1660-as években, amikor a hollandok szétzúzták a királyi haditengerészet egyhelyben veszteglő sorhajóit – mert a parlament nem volt hajlandó megszavazni a háború folytatásához elengedhetetlen forrásokat.