Napóleon diadalmenete a bukásba

További Történelem cikkek

A londoni tőzsdét megrázó álhírek után alig néhány hónappal a Napóleon-ellenes koalíció elfoglalta Párizst, Napóleont lemondatták a trónról és Elba szigetére száműzték. Ám a zseniális hadvezér verhetetlensége már jóval korábban megingott, méghozzá meglepő módon egy győztes csata után. Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem történészprofesszora fejti ki a BBC History Magazinban, hogy az 1809-es wagrami csata miként vezetett Napóleon végső bukásához.

Több száz francia gyalogos katona fogott hozzá a Dunán való átkeléshez egy kis csónakokból álló flotta segítségével 1809. július 4-én este 9 óra tájban. Úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, de ez inkább megkönnyebbülést jelentett a bárkákban kuporgó embereknek. Az eső és az alkonyati félhomály ugyanis tökéletesen elrejtette őket a túlparton valahol várakozó, néhány héttel azelőtt a bajtársaikra vereséget mérő, erős ellenséges csapatok szemei – és puskacsövei – elől. De a franciáknak nem kellett volna aggódniuk, a parancsnokuk egy elképesztően sikeres megtévesztő manővert hajtott végre, és a fákkal szegélyezett partvonalon alig néhány ellenséges katona lézengett. A következő nap reggelére nagyjából 95 ezer ember kelt át a folyón háborítatlanul. Úgy tűnt, Napóleon császár újra jó lapot húzott.

A dunai átkelés, a napóleoni háborúk egyik legnagyobb haditette, egy hathetes hadművelet betetőzése volt, amely az aspern–esslingi csata (1809. május 21–22.) után kezdődött, ami úgy vonult be a történelembe, mint Napóleon első vesztes ütközete.

A francia császár dunai átkeléséhez és az azt követő wagrami csatához vezető eseménysorozat 1809 áprilisában kezdődött, amikor az osztrákok megelőző csapásként seregeikkel minden irányban benyomultak a franciák uralta területekre. A kezdeti sikerek ellenére a Habsburg parancsnokok nem duzzadtak éppen az önbizalomtól, és a gyorsan magukra találó francia erők hamarosan minden fronton visszavonulásra kényszerítették az osztrákokat, akik a legtöbb területen komolyabb nehézségek és veszteségek nélkül el tudtak szakadni az ellenségtől. Nem így Bajorországban, ahol Károly főhercegre, I. Ferenc császár öccsére zúdult a bosszúszomjas Napóleon teljes haragja, aki két csatában – április 20-án és 22-én, Abensbergnél, majd Eckmühlnél – is kegyetlenül elbánt vele.

Látva, hogy az osztrák seregen úrrá lett a fejetlenség, Napóleon úgy döntött, hogy Bécs felé vonul abban a reményben, hogy Ausztria haladéktalanul békét fog kérni. De ez annak ellenére sem következett be, hogy Bécs egy puskalövés nélkül megadta magát május 12-én. Az osztrák csapatok a Duna túlpartjára menekültek, és a háború folytatódott. A cseh területeken végrehajtott küzdelmes visszavonulás után Károly főherceg a Bécstől északkeletre elterülő marchfeldi síkságot szegélyező magaslatokra vonta össze nagyjából 100 ezer katonáját. Napóleonnak csak 85 ezer ember állt rendelkezésére, ráadásul a komoly akadályt jelentő Duna is útját állta. De a francia hadvezért nem lehetett egykönnyen megijeszteni. Az osztrákok az áprilisi hadműveletek során nem tűntek éppen verhetetlen erőnek, így egy merész támadás a döntő győzelem reményével kecsegtetett. Napóleonnak ez a hozzáállása vezetett az aspern–esslingi csatához.

Napóleon megízleli a vereséget

Bécs közvetlen környékén, a Dunán számos sziget sorakozott, és ezek közül a franciák az egyiket hamar ki is választották, hogy felhasználják az átkeléshez. Erre a célra egyrészt azért volt alkalmas, mert szinte a folyó teljes szélességében elnyúlt, másrészt a túlparton fekvő két falura, Aspernre és Esslingre támaszkodva szilárd védelmi vonalat lehetett kiépíteni. Így hát hamarosan egy pontonhíddal kötötték össze Lobau szigetét a déli parttal, és május 20-án egy kisebb egység átkelt az északi partra, és elfoglalta a két falu közti területet.

De Napóleon alulbecsülte Károly főherceg képességeit. Látszólag erre minden oka megvolt, hiszen az osztrák hadvezér egyáltalán nem bízott magában, úgy gondolta, Ausztriának semmi esélye legyőzni Napóleont, így a franciákkal kötendő béke mellett foglalt állást. Károly fő célja 1809-ben az volt, hogy olyan állapotban őrizze meg az osztrák sereget, amely biztosítja, hogy elfogadható feltételekkel köthessenek békét a franciákkal, így vonakodott főerőivel nyílt ütközetet vállalni.

Ennek ellenére azért Károlyból nem veszett ki teljesen az agresszivitás. Úgy okoskodott, hogy ha a Dunán való átkelés közben csap le Napóleonra, talán elég veszteséget okoz neki ahhoz, hogy hajlandó legyen a békéről tárgyalni. Május 21-én kora reggel az osztrákok megtámadták az Aspern–Essling vonalon felsorakozott francia erőket. Az összecsapás egy kétnapos vérfürdőbe torkollott, ahol egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, végül a komoly számbeli hátrányban lévő franciák visszavonultak Lobaura.

De Napóleonnak esze ágában sem volt béketárgyalásokat kezdeni, ehelyett egy új támadás terveit dolgozta ki. Mivel az osztrákok megfigyelés alatt tartották az átkelésre eredetileg kiszemelt helyszínt, úgy döntött, hogy kelet felé kerülve jut át a túlpartra, majd ott észak felé masírozva bekeríti az osztrák balszárnyat. Az átkelés előkészületeit a legnagyobb titoktartás övezte, Napóleon is kíséret nélkül, őrmesteri egyenruhában tekintette meg a kijelölt partszakaszt. Ez alkalommal több különböző pontonhidat is előkészítettek (Aspern–Esslingnél a franciák egyik fő gondja az volt, hogy csapataiknak csak egy-egy híd állt rendelkezésére a Duna két ágán történő átjutáshoz). Birtokukban volt még számos sebtében felszerelt folyami hadihajó és az átkeléshez használható vízi jármű is. Ráadásként pedig különféle módszerekkel igyekezték meggyőzni az osztrákokat, hogy a támadás megint Aspernnél és Esslingnél várható.

Megkezdődik a wagrami csata

Itáliából átvezényelt francia csapatokkal kiegészülve Napóleon parancsnoksága alá 134 ezer gyalogos és 13 ezer lovas katona, valamint 433 ágyú tartozott, a másik oldalon Károly szintén kapott erősítést, így ő 121 ezer gyalogos, 16 ezer lovas és 414 ágyú felett rendelkezett. A csata kezdetén azonban mindössze 14 ezer osztrák katona védte a francia támadás fő irányába eső területet. Ők megtették, amit tudtak, hogy feltartóztassák az ellenség előrenyomulását, de kisvártatva jelentős francia erők fejlődtek fel a marchfieldi síkságon Masséna, Bernadotte és Davout marsallok vezénylete alatt. Bár az osztrákok ellenállása fokozatosan erősödött, ahogy egyre több katonájuk érte el a csatateret, délutánra a franciák jó hadállásokat foglaltak el a síkságon.

Ezután viszont komoly bajba kerültek a franciák. Napóleon felderítői jelentették, hogy keletről ellenséges erősítések közelednek, ezért még a megérkezésük előtt döntésre akarta vinni a dolgot, és csapatait frontális támadásra indította az osztrák balszárny ellen. Az itt felsorakozott osztrák erők azonban nagyon jól védhető állásokat foglaltak el a síkság szélén elhelyezkedő magaslatok tetején Wagram és Margrafneusiedl között. A meredek domboldalakon kívül még a Russbach folyócska is erősítette az osztrákok természetes védelmét, így a francia császár talán jobban tette volna, ha hagyja, hogy fáradt katonái kifújják és összeszedjék magukat, és inkább másnap reggel indul rohamra, vagy esetleg további előrenyomulással megpróbálja átkarolni az osztrák balszárnyat, ami ellen elegendő katona hiányában nem tudtak volna az osztrákok mit tenni.

Mindenesetre a támadás katasztrofális eredményt hozott. A rohamra induló csapatok ellentmondásos parancsokat kaptak, a támadás nem volt rendesen koordinálva, ráadásul az egész napos meneteléstől és harctól a katonák teljesen ki voltak merülve. Így aztán hiába folyt egészen este tíz óráig a heves küzdelem, a franciák komoly veszteségek árán sem tudtak komoly haladást elérni.

És a dolgok ezután csak még rosszabbra fordultak. A pontosan a francia frontvonal szívében található, kulcsfontosságú falut, Aderklaát Bernadotte egy a wagrami főhadiszállásáról kiadott elhibázott parancsával kiüríttette. Károly főherceg pedig kihasználta a zavart és támadásba lendült. Hajnalhasadtával Napóleon rádöbbent, hogy elvesztette a kezdeményezést, és az ellenség a front minden szakaszán támadásba lendült.

Azonban – jórészt a zavaros és túl óvatos parancsok miatt – az osztrákok nem tudták kihasználni a kecsegtető alkalmat. A francia jobbszárnyon ugyan sikerült elfoglalni Glinzendorf városkát, de a franciák heves ellenlökései hamarosan visszavonulásra kényszerítették az osztrák erőket. A front középső szakaszán benyomultak ugyan az őrizetlenül hagyott Aderklaába, de meg sem próbáltak továbbhaladni előre, míg délebben csupán hatástalan, felderítő jellegű csetepatékba bonyolódtak. A francia balszárnyon pedig, miután az osztrákok elég könnyen elfoglalták Aspernt és Esslinget, megálltak, ahelyett, hogy megpróbáltak volna a franciák hátába kerülni.

Ezzel ellentétben Napóleon a rá jellemző gyorsasággal és határozottsággal cselekedett. Egymást követő lovasrohamok és egy hatalmas, több mint száz ágyút tömörítő tüzérségi egység támogatásával Masséna marsall vezetésével friss francia erők zúdultak északról és nyugatról az osztrákokra Aspern és Essling környékén. Közben kicsit északabbra Macdonald tábornok egy olyan hadmozdulattal, amely a csata után meghozta neki a marsalli rangot, nyugati irányban előrenyomulva egységei élén gyakorlatilag a kellős közepén majdhogynem kettészelte az osztrák frontvonalat.

De nem ezek az események döntötték el a csata kimenetelét. Messze keleten Devout marsall az osztrák támadástól fenyegetve összeszedte a szétzilálódott francia csapatokat, és észak felé vonulva átkelt a Russbachon, ezzel Károly balszárnyát veszélyeztetve, miközben gyorsan közeledett Markgrafneusiedl falu felé. Amíg két francia gyalogezred lerohanta a falut, másik kettő még jobban balra kanyarodott, miközben a szabadon maradt déli szárnyukat huszár, vadász és dragonyos egységek védték az osztrák lovasság újabb és újabb rohamai ellen, amelyek rendre megtörtek a franciák ellenállásán. Kora délutánra a franciák a Russbach túlpartján masíroztak nyugati irányban, sorra futamítva meg a velük szembekerülő ellenséges erőket.

Egy nem túl lehengerlő győzelem

Látva, hogy hiába vár az erősítésre (amely hihetetlenül lassan közeledett a csata helyszínéhez, és még ekkor is kilométerekre volt), Károly végre határozott döntést hozott, és megkezdte a visszavonulást, viharvert katonái nyugati és északi irányban igyekeztek elszakadni az ellenségtől. A főherceg szerencséjére a franciák kimerültebbek voltak, mint hogy üldözésbe fogjanak, így az osztrák hadsereg nagyjából rendezetten hagyhatta el a csatateret. De Napóleon megint diadalmaskodott, a megtört osztrákok sietve békét kértek, és hajlandóak voltak az elég kemény feltételekbe is belenyugodni.

A győzelem ellenére azonban valami egyértelműen megváltozott. Az osztrákok francia mintára megkezdték a hadseregük hadtestekbe szervezését, ennek eredményeképp pedig sokkal komolyabb ellenállást tudtak kifejteni, mint korábban. Mindent összevetve az osztrákok 37 ezer embert, azaz „csak” mintegy 10 ezerrel több katonát vesztettek Wagramnál, mint Napóleon. Ha ezeket az adatokat összevetjük a négy évvel korábbi austerlitzi csatáéval (ahol 9 ezer francia esett el, miközben az osztrák és orosz erők 27 ezer főnyi veszteséget könyvelhettek el), nyilvánvaló a hatalmas különbség.

Röviden: bár Napóleon ellenfelei még messze voltak a győzelemtől, eljutottak egy fontos mérföldkőig: elkezdték lemásolni a francia császár módszereit, ezzel pedig a franciák elvesztették a korábban meglévő döntő harctéri fölényüket.

Mi több, Napóleon maga is elvesztette korábbi szinte mágikus tévedhetetlenségét. Szó se róla, a Dunán történő átkelés briliáns húzás volt, de utána a császár szó szerint is rossz utat választott. Ahelyett, hogy teljes haderejét a védtelen osztrák balszárny ellen vezette volna, szétszórta egységeit a síkságon, és a későbbi borogyinói és waterlooi csatát – előbbi a legjobb esetben is taktikai győzelemmel, utóbbi viszont döntő vereséggel végződött – előrevetítő módon mindenfajta elegancia nélkül frontálisan nekirontott az ellenségnek.

Wellington herceg egy későbbi megjegyzését kölcsönvéve elmondhatjuk, hogy a francia hadvezér lassan egy „egyszerű mozsártörővé” változott. Wagram diplomáciai értelemben is haszontalan győzelem volt: Ausztriát ugyan egy időre kikapcsolta a játékból, de Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália folytatta a harcot, miközben Oroszország – amely 1807 óta a franciák névleges szövetségesének számított – egyre barátságtalanabbul figyelte Napóleon újabb térnyerését.

Összefoglalva: ugyan a francia uralkodó nyerhetett még ezután csatákat, de nem hagyhatta abba a harcot, és mivel szinte csodaszámba menő képességei lassan elhagyták, elkerülhetetlenné vált, hogy egy nap valamelyik csatája döntő vereséggel végződik majd.

( A wagrami és a győri csaták részletes eseményei a BBC History 2011. júliusi számában olvashatók.)