Hella
16 °C
28 °C

Egy elkispolgáriasodott szovjet ünnep

2014.03.08. 11:02
A nőnapot Sztálin tette hivatalos ünneppé, hogy aztán rögtön burzsoá-ellenes állami ideológia legyen belőle. Ehhez képest kész csoda, hogy most világszerte megtartják, sőt, van ahol szabadnap is. Hős anyák, brigádbulik beatzenével, suksük és ajándék fakanál: egy kitalált ünnep fejlődéstörténete. De miért éppen március nyolc?

Száz éve, 1914. március 8-án tartották az első nőnapi miegymást Magyarországon. Sokan nem vettek részt az akkori nőmozgalmi gyűléseken, de nincs ezen nagy csodálkoznivaló: egyrészt soha nem voltunk egy szüfrazsett-nagyhatalom, másrészt meg nemzetközileg is új volt még ez a nap a politikai kalendáriumban, a Szocialista Internacionálé Nőkongresszusa alig két évvel korábban döntötte el, hogy ez a nap legyen a nők választójogáért zajló küzdelem napja.

Hogy miért éppen március 8.? Csak. Itt a tavasz, a nők is előbújnak, bimbódzik a természet, ráadásul a politikai mozgósítás is jobban megy ilyenkor. Biztos nem véletlen, hogy az utóbbi években szépen inflálódott hivatalos világnapok is márciusban pörögnek fel: míg januárban csak egy ilyen van, márciusban már minden második napra jut egy, a nőkön kívül a boldogságnak, a meteorológiának és a tuberkulózisnak is szentel az emberiség egy napot ebben a szép hónapban. Igaz, őket nem köszöntjük hóvirággal, pedig ezeknek azért kevésbé zűrös a története, mint a nőnapnak.

Legendás proletárkisasszonyok példabeszédei

Van persze egy szépen hangzó hivatalos verzió, miszerint azért március 8., mert 1857-ben ezen a napon volt a new yorki textilmunkásnők nagy tüntetése. Jól hangzik, de sajnos nem igaz, semmi ilyesmi nem történt. New York és textilipar ugyan valóban létezett már akkor is, bizonyára nem is voltak túl áldásosak a munkakörülmények, csak éppen ilyesféle megmozdulásról nem írnak a krónikák. A kamutörténetet majdnem egy évszázaddal később, 1955-ben találta ki valaki. Talán azért helyezte a fiktív eseményt éppen 1857-be, mert abban az évben született Clara Zetkin, a nők megünneplését a Szocialista Internacionálén kezdeményező német kommunista. New York pedig azért volt fontos, mert az amerikanizált eredetmítosszal látszólag globalizálni lehetett az akkor még csak nevében nemzetközi, valójában nagyonis szovjet nőnapot.

Március 8. ugyanis sokáig nem futott be nagy karriert nyugaton. A Szovjetunióban viszont pártállami hátszéllel és némi bolsevik kisajátítással ugyan, de már 1925-re hivatalos ünnepnap lett belőle. (Az utódállamok nagy részében most is az, a rendszerváltozás és a birodalom szétesése szinte meg se kottyant neki.) November 7. és május 1. mellett a harmadik fontos, állami ünnep lett. Szépen beilleszthető volt a forradalmi kánonba: egyrészt a nőmozgalom és a munkásmozgalom története valóban szorosan összefonódott, másrészt Péterváron tényleg volt egy fontos esemény: 1917-ben a március 8-i női munkássztrájkkal és utcai tüntetésekkel indult el a cár négy nappal későbbi trónvesztéséhez vezető februári forradalom.

A nőnapi akciókat a bolsevikok arra használták, hogy aktivizálják a forradalmi elvek mellett egyébként nem kellőképpen elkötelezett dolgozónőket. A nők a propagandában mint a proletariátus természetes szövetségesei jelentek meg - vagyis a nő mindenekelőtt munkásnőt jelentett. A pártrendezvényeken az egyébként eléggé mellékesként kezelt nőkérdést március környékén mindig kidomborították. Mivel azonban úgy gondolták, hogy a tisztán politikai akciók nem izgatnák fel igazán a proletárhölgyeket, szórakoztató eseményekkel igyekeztek megnyerni nagyobb tömegeket. Varietédarabok, csoporttáncok, gyerekelőadások, ingyenes étkezések színezték a korai szovjet március nyolcadikákat.

Nőnap a Budapesti Harisnyagyárban
Nőnap a Budapesti Harisnyagyárban
Fotó: Takás Károlyné és Tasnádi Jánosné gyűjteménye

A későbbiekben az ideológiába jól passzoló hősnők tanulságos élettörténetei voltak hivatottak illusztrálni a szovjet nők dicsőséges útját, amit a burzsoá államokban élő asszonytársak sanyarú helyzetéről szóló beszámolók ellenpontoztak. Bár a pártvezetés meghatározó pozícióiban férfiak ültek, a propagandisztikus elbeszélésekben gyakran nőfigurákra osztották a progresszív szerepet: a sorsával minden körülmények között megküzdő, öntudatos leány vagy asszony, akit nem tudnak visszatartani az iszákos férjek és múlthoz ragadt apák. Más kérdés, hogy az agitátorok mindennapi tapasztalata ennek némileg ellent mondott: ők inkább éppen arról panaszkodtak, hogy a „vallásos babonák bűvkörében” élő nők képtelenek megérteni az új idők szavát.

Szorosabbra fűzött sorok

Magyarországra a kommunisták hozták el a nőnapot, annak nálunk gyakorlatilag nem voltak világháború előtti előzményei. 1948-ban a Nőszövetség elnöke már Rákosi, Szakasits, Tildy és néhány ezer szakszervezeti küldött előtt beszélt a nők fontos termelési feladatairól. Az egy évvel későbbi filmhíradó arról számolt be, hogy „a nemzetközi nőnap alkalmából mindenhol szorosabbra fűzik soraikat a békeszerető asszonyok”, miközben a képkockákon a szovjet katona, a női méltóság és világbéke e közismert védelmezőjének emlékművét megkoszorúzó asszonyok voltak láthatók.

Miközben a mitikussá emelt női hőstípus a partizánnő és a traktorosnő volt, a hivatalos nőnapi elismerésekben mégsem elsősorban az emancipáció újabb szimbólumait, hanem az anyaságot díjazták. Szovjet mintára (de mint azt Kovács Ákos néprajzkutató rekonstruálta, nem hazai előzmények nélkül) 1951-től pénzjutalom és anyasági érdemérem járt a sokgyerekes (legalább 7, egy éves korát megélő gyermeket szülő) anyáknak.

A Kádár-rendszerben a hóvirággal való köszöntés ideológiai háttere fokozatosan halványodott. A női egyenjogúság szakszervezeti ünnepe alkalmából ugyan elvileg kötelező volt a megjelenés a vállalati rendezvényeken, de a suksükölő beszédek a nem túl vonalas helyeken megrövidültek, hamarabb elő lehetett venni a vermutos poharakat. A nőkérdés emlegetése sokaknak csak ideológiai maszlag volt, a munkásnők többsége pedig valószínűleg inkább szórakozási alkalomként fogta fel március 8-at. Az ünneplés formái az alapvető keretek között így valamennyire változatosak lehettek.

A Budapesti Harisnyagyár dolgozóinak nőnapi ünnepsége
A Budapesti Harisnyagyár dolgozóinak nőnapi ünnepsége
Fotó: Takás Károlyné és Tasnádi Jánosné gyűjteménye

A Budapesti Harisnyagyár dolgozói például 1972-ben fejenként 25 Ft-ot adtak be a brigádünnepségre, amelyből pogácsát, sört, bort vásároltak és este 7-ig táncoltak beat zenére, a művezető pedig pertut ivott a munkásnőkkel – derül ki Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak! című munkásnő-történeti könyvéből. Ugyanabban az üzemben 1975-ben, a kötödében sorfalat álltak a férfidolgozók, ekkor már magnetofonból szólt a zene. Két évvel később fordított napot rendeztek a gyárban: a férfikollektíva tagjai fehér asztalt terítettek a az ebédlőben, finomságokat szolgáltak fel, majd a mulatság után elmosogattak. Ajándékba népművészeti terítőt, fakanalat, hóvirágot adtak, majd megtáncoltatták a kolleginákat. 1981-ben a szovjet laktanyából hívtak katonákat vendégségbe, a munkásnők úttörőruhába öltöztek, kocsmajelenetet és cigánydalokat adtak elő, csárdást táncoltak. „Sört, üdítőt és szendvicset fogyasztottak.”

Egy kis kedveskedés

A munkásmozgalomban született, a bolsevizmusban kanonizált és az államszocializmusban a rendszer által kisajátított nőnap Kádár alatt természetesen elkispolgáriasodott. Egyre kevesebben voltak azok a renitensek, akik ideológiai okokból utasították el az egész vircsaftot, de azért jelzésértékű, hogy az ünnep megmaradt a hivatalos, intézményes szférában: a nőnapi rítusok mindenekelőtt vállalati vagy iskolai szertartások., valahogy mindig kapcsolódik hozzá egy köpenyzsebből kikandikáló fésű, egy osztálynapló és a tanárnők vastag üvegfalú kávéspohara.

Amíg nálunk ritka, hogy a magánszférában is valamiféle hepajt szervezzenek a nőnap köré, az oroszoknál más a helyzet, március 8. a Szovjetunióban sikeresebben épült be a mindennapokba. Családi ünnep, mikoris a virágcsokor (sárga mimóza!) mellett csokoládét, édességet, kozmetikumot illik ajándékozni, de még az sem feltétlenül számít otromba sértésnek, ha ilyenkor borítékban kisebb pénzösszeget juttatunk nőismerősünknek. Sok családban a férfiak ezen az egy napon magukra vállalják a háztartási munkákat, a gesztussal azt is világossá téve, hogy még hosszú utat kell bejárniuk a progresszív törekvések úttörőinek.

A legmeglepőbb talán, hogy a nőnap súlyos szovjet múltja és Sztálin alatti felvirágzása (amikor Zetkin kisasszony, az ünnep feltalálója '33-ban meghalt, koporsóját maga a későbbi generalisszimusz vitte a vállán) ellenére is megmaradt, sőt, szinte szárba szökkent. A hatvanas évektől Nyugat-Európában is egyre inkább terjedt, nyilván a baloldali szubkultúrákban elsősorban, mindenesetre az ENSZ a hetvenes évek végén hivatalosan is kodifikálta. A sokszor szimbólumhiányosnak mondott baloldal az 1990 környéki rendszerváltások után is ragaszkodott hozzá, az ünnepről az államszocialista foltmaradványokat lehetőség szerint lekapargatva azt igyekezett pusztán az emancipációs üggyel azonosítani. A szélesebb közvéleményt pedig, úgy tűnik, nem nagyon zavarja a nőnap ideológiai bukéja, megszokták, elfogadták. A hóvirág meg csak hóvirág.