Az extrém időjárás a politikusok hibája?

Az elmúlt télen, illetve az idei év első hónapjaiban Nagy-Britannia hatalmas, orkánszerű széllökésekkel, özönvízszerű esőzésekkel és áradásokkal tarkított viharsorozatot élt át, különösen az ország déli partjait tépázták meg a becslések szerint eddig több mint 230 milliárd forint kárt okozó atlanti viharok. Az extrém körülmények csak még jobban megerősítették a lakosság időjárással kapcsolatos tradicionális félelmeit. Ám emellett a médiában és a politikában is felfordulást okoztak: a politikusokat arra ösztönözték, hogy fűt-fát ígérjenek az embereknek, miként fogják megóvni őket a kellemetlen következményektől, és vitákat generáltak azzal kapcsolatban is, van-e közvetlen összefüggés e jelenségek és az emberi tevékenység okozta klímaváltozás között.

Miután idén januárban Anglia egyes országrészei a több mint száz éve jegyzett hivatalos adatok szerint a legcsapadékosabb időszakot vészelték át, David Cameron kormányfő az áradásokkal sújtott területekre látogatott, s a brit Alsóházban kijelentette: „mind több időjárási anomáliának vagyunk tanúi”, melyeknek „feltételezéseink szerint… közük van a klímaváltozáshoz”.

A miniszterelnök több pénzt ígért árvízvédelemre, ám kritikusai szerint a környezetvédelmi ágazatot érintő megszorítások erősen csökkentették a kormány reakcióképességét.

A politikusoknak persze általában hajlamosak vagyunk megbocsátani, lévén, hogy az időjárás azon kevés tényezők közé tartozik, melyért nemigen tehetők felelőssé. Új jelenség lenne a szigetország történetében, hogy manapság mégis elsősorban rajtuk csattan az ostor?

Olvadó népszerűség

A második világháború után már nem egy időjárási szélsőség megregulázta Nagy-Britanniát. 1947 januárjában jött a „nagy fagy”: hetekig egyvégtében esett a hó és farkasordító hideg volt, s a történész David Kynaston szerint „a 20. századi Nagy-Britannia legdurvább és leghosszabban elhúzódó időjárási szélsőségét” okozta. Épphogy csak lezárult a világháború, a jegyrendszer mellett komoly megszorítások sújtották az energiaszektort is, miközben a szénbányászat államosításával az ágazat gyökeres átalakuláson ment keresztül.

Természetesen a közvéleményt sem hagyta mindez érintetlenül: Kynaston rámutat arra, hogy „a fagy egy időre vissza is vetette a munkáspárti Attlee-kormány népszerűségét”. Ám a hó elolvadt, és a kormány népszerűsége „meglehetősen gyorsan a hosszú távú tendenciákban is kirajzolódó szintre kúszott vissza”.

Ugyan a háborút követően az állam egyre nagyobb területekre terjesztette ki befolyását, emiatt azonban a történész szerint korántsem hitte azt az emberek többsége, hogy az új jóléti állam majd az élet minden szegmensében védelmezni fogja őket. Ami az időjárást illeti, „ott a fatalizmus volt az úr”.

Azonban a Nottinghami Egyetem történeti földrajzzal foglalkozó professzora, Georgina Endfield szerint úgy tűnik, az elmúlt fél évszázadban megváltozott a helyzet: „az emberek egyre inkább hajlanak arra, hogy bűnbakot keressenek, míg korábban elviselték, igyekeztek valamit kezdeni vele és alkalmazkodtak hozzá”.

A technológiai innovációk miatt csak nőttek az elvárások. Például – jegyzi meg a szakértő – jelentős előrelépések történtek az úgynevezett „puffer-zónák – az adófizetők pénzéből létrehozott árvízvédelmi létesítmények, víztárolók” ügyében. Az érintettek joggal feltételezik, mindezek az erőfeszítések meghozzák gyümölcsüket, és krízishelyzetben meg fogják védeni őket. Amikor nem így történik, felteszik a kérdést a politikusoknak: mit csináltatok a pénzünkkel?.

Ez a szemléletváltás Endfield professzor véleménye szerint tetten érhető a biztosítások elterjedésében is: abban az elvárásban, hogy egy kívülről érkező segítség majd „kárpótol az elszenvedett károkért, és minden visszatér a normális kerékvágásba”.

A jövőben bekövetkező, feltételezett káreseményekre kötött biztosítások ugyanakkor egy hosszú, „mentális utazás” végpontját is jelentik, amelynek kezdetén még az emberek őszintén hitték, a szélsőséges időjárás az istenítélet eszköze. Persze ekkor is bíztak a külső közbenjárásban – csak épp az egyházéban. Keith Thomas a Religion and the Decline of Magic (Vallás és a mágia alkonya) című alapművében is szerepel, hogy Canterbury lakosai a 16. században villámlás esetén a templomba rohantak, hogy szenteltvízzel hinthessék meg otthonukat, a kontinens teológusai pedig arról folytattak késhegyre menő vitát, vajon a szent harangok kongatása lecsillapítja-e a vihart.

Ez a mentalitás még ma sem halt ki teljesen. A brit biztosítási kötvények még mindig alkalmazzák az „act of God” kifejezést az előre nem látható természeti csapásokkal, a vis maior eseményekkel kapcsolatban. Az időjárás, mint az isteni igazságszolgáltatás eszköze a bibliai özönvíz óta a zsidó–keresztény kultúrkörben vissza-visszatérő gondolat, amely napjainkban meglepő formában kelt újra életre: a brit Függetlenségi Párt (UKIP) egyik oxfordshire-i tanácsnokát kizárták pártjából, miután az áradások okaként a melegházasságok engedélyezéséről szóló kormányzati (és parlamenti) döntést nevezte meg.

Értékes fák, „értéktelen” halottak

Azokban az országrészekben, amelyeket leginkább sújtottak az időjárási szélsőségek, szintén törvényszerű volt a politikai adok-kapok. Így történt 1953-ban Kelet-Angliában, amikor 133 ember fulladt meg a Stanraerből Larne felé tartó komp elsüllyedésekor, vagy amikor 300-nál is többen haltak meg a Temze tölcsértorkolatában fekvő Canvey sziget gátjainak megrongálódása után.

David Kynaston szerint azonban ezek a szórványos események „nem harcoltak ki maguknak jelentős pozíciót a nemzeti emlékezetben”. Ugyanis „nem illeszkedtek az 1950-es évek közepét jellemző anyagi gyarapodás és hurráoptimizmus narratívájába”, ráadásul az áldozatok többsége „szegény, távoli és marginális területeken lakó” ember volt.

Ellenpélda is akad: az 1987-es hírhedt vihar jóval kevesebb halálesettel járt, ám „rendet vágott a hazai megyékben” [home counties: a Londont körülölelő megyék összefoglaló neve], számos nevezetes fát összeroppantott, nagyfokú sajtó- és politikai visszhangot keltve.

Nehéz azonban megjósolni, miként reagál egyes eseményekre a közvélemény, fejti ki Georgina Endfield, aki jelenleg egy széles körű, extrém időjárási jelenségek történeti vizsgálatát célzó kutatási programot vezet. A nagyközönség emlékezete e tárgyban nem mindig hiteles, a képek, festmények és a néphagyomány „kulturálisan felülírhatják”, ami kihat az aktuális eseményekre adott reakciókra is.

A kutató párhuzamokat is megfigyelt a drámai időjárás-változásokról szóló egykori – egészen a 17. századig visszamenő – beszámolók és a tömegmédiában zajló, az időjárás mindennapi életre gyakorolt hatását boncolgató viták között. „Ugyan a kétfajta nyelvezet kissé eltér egymástól, ám az egyes időjárási jelenségeket a klímaváltozás számlájára írók gyakran ugyanolyan apokaliptikus víziókkal és pánikkeltéssel élnek.”

A klímaváltozás témájában fellángoló mai csatározások megjelenésükben tehát jól illeszkednek abba a messze nyúló gondolati sémába, amely az időjárás feltételezett negatív változását igyekszik megragadni, összefüggésben az ember – és a politikai szféra – arra gyakorolt hatásával.

„Bele van kódolva a kultúránkba, hogy beszéljünk és elmélkedjünk róla”, állítja Endfield professzor. És a politikusok – tanácsadóikkal karöltve –, akik azt állítják, képesek megfordítani a politikai klímát, pontosan tudják, hogy a klíma is alapvetően befolyásolja a politikát.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!