Hat percen át folyamatosan lőtték az embereket

A Brit Birodalom indiai gyarmatának egyik leggyalázatosabb eseménye, az amritsari mészárlás 1919 áprilisában következett be. Április 13-án a Pandzsáb északi részén fekvő Amritsar városában a Reginald Dyer dandártábornok parancsnoksága alatt álló egység erőszakkal feloszlatott egy betiltott politikai gyűlést. A tiltakozók a Jallianwala Bagh nevű kopár parkban (közösségi téren) gyűltek össze. Dyer katonái előzetes figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a tömegre, és több mint hat percen át folyamatosan lőtték az embereket; összesen 1650 lőszert lőttek ki, amelynek több mint ezer sebesült és 379 halálos áldozat lett a következménye. Dyer tettét követően a Rádzs – a brit uralom – már sosem nyerte vissza méltányos és igazságos hírnevét, és a mészárlás mind a mai napig feszültséget kelt és dühöt vált ki sok indiaiból.

De miért lövetett Dyer a tömegbe minden figyelmeztetés nélkül? A mészárlásról fellelhető beszámolók, amelyek a tetteit igyekeznek megmagyarázni, alapvetően két történelmi forrásra támaszkodnak: Dyer 1919 augusztusi jelentésére, valamint az indiai kormány hivatalos vizsgálata, a Hunter-vizsgálat (a vizsgálatot vezető Lord William Hunter neve nyomán) során tett tanúvallomására. És pontosan ezek azok a források, amelyek alapján Dyerről kialakult a hidegvérű gyilkos és mészáros képe, azé a szörnyetegé, akit Richard Attenborough Gandhi című filmjében láthatunk, akit csordultig telít a Rádzs összes rasszizmusa, és már alig várja az alkalmat, hogy a hálátlan indiaiak vérét onthassa.

1919 augusztusában Dyer arra hivatkozott a jelentésében, hogy a tette szörnyűséges, de szükségszerű kötelessége volt, ezt kellett cselekednie annak érdekében, hogy megfélemlítse a lázadókat, és az egész tartománnyal közölje a hírt: a hatóságok újra urai a helyzetnek. „Már nem pusztán arról volt szó, hogy fel kellett oszlatni a tömeget – írta –, hanem katonai értelemben véve egy olyan erőteljes érzelmi hatást kellett kiváltani, amely nem csak a jelenlévőkre, hanem egész Pandzsábra hatást gyakorol.”

Amikor Dyer novemberben megjelent, hogy vallomást tegyen a Hunter-vizsgálat során – ekkor már megromlott egészségi állapotban, mivel érelmeszesedésben szenvedett, amely végül a halálát is okozta –, ugyanazt ismételte el, amit már korábban is elmondott: „Véleményem szerint borzalmas kötelességet kellett teljesítenem – magyarázta. – Hatalmas felelősség nyomta a vállamat. Eltökéltem, hogy ha kiadom a tűzparancsot, akkor a tűzerőnek alaposnak és hathatósnak kell lennie annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb következményt érje el. Azt is eldöntöttem, hogy ha egy lőszert kilövünk, akkor az összes muníciónkat kilőjük, vagy inkább hozzá se fogjunk a tüzeléshez.” Voltak ugyan brit írók, akik megpróbálták védelmezni Dyer tettét azzal, hogy az a felkelésre adott szükséges és indokolt reakció volt, a legtöbb történészben azonban e cselekedet erős visszatetszést keltett, Dyert pedig az imperialista terrorista legrosszabbjának, illetve brit mészárosnak bélyegezték.

Gandhi színre lép

Ha Dyer magyarázatát vesszük alapul, akkor aligha meglepő, hogy az incidens ekkora felháborodást keltett, illetve azon sem kell csodálkoznunk, hogy hosszú évtizedekre megkeserítette az India és Nagy-Britannia közötti kapcsolatot. Azonban tekintélyes mennyiségű bizonyíték támasztja alá mindennek az ellenkezőjét, és a legújabb kutatások is abba az irányba mutatnak, hogy a mészárlás egy jóval kuszább és bonyolultabb esemény volt, mint azt a legtöbben feltételezik. Először is ott van Dyer, aki a korábbi beszámolóiban egyáltalán nem állította ilyen határozottan, hogy előre megfontolt szándékkal cselekedett volna. Első jelentéséről – amelyet a parkból való visszatérését követően mindössze néhány órával vetett papírra – például gyakran megfeledkeznek, holott fontos bizonyítékkal szolgál arra vonatkozóan, hogy mi is történt valójában. Az alábbiakat jegyezte le: „Miután visszajöttem a városból, arról értesítettek, hogy az elégedetlenkedők gyűlést szerveznek 16 óra 30-ra, a Jallianwala Baghra. Aznapi tetteim tükrében egyáltalán nem tartottam valószínűnek, hogy aznap még létrejöhet egy gyűlés.” Miután csapatával megérkezett a parkhoz: „Rádöbbentem, hogy túl csekély erőt képviselünk, és ha bizonytalankodunk, akkor támadásra ingerelhetjük az egybegyűlteket. Azonnal kiadtam a tűzparancsot, és feloszlattam a tömeget.”

Ez a beszámoló természetesen gyökeresen eltér attól, amit a későbbi vallomásaiban tett. Mivel a legtöbb történész Dyer későbbi, zaftosabb és ellentmondásos magyarázatára támaszkodott, ezért ők a mészárlást kész tényként kezelték, holott ez alapján a beszámoló alapján kevés dolog állt távolabb a valóságtól. De mi is történt valójában a Jallianwala Baghon? Tényleg egy könyörtelen katona előre megfontolt szándékkal elkövetett gaztette volt, vagy „csak” egy orbitális hiba, amely katasztrofális eredményekkel járt?

1919. március–áprilisa során az elégedetlenség komoly forrongásokhoz vezetett India-szerte. A politikai reformok lassúsága türelmetlenséget, míg az új, rendkívül népszerűtlen terroristaellenes törvények komoly dühöt váltottak ki. Mahátma („nagy lélek”) Gandhi vezetésével kezdetét vette az együttműködés megtagadásának mozgalma, az úgynevezett szatjágraha (az igazság megragadása, ereje). Április 6-án India-szerte önkéntes sztrájkba fogtak (hartal), különösen Pandzsáb területén. Sajnálatos módon azonban – Gandhi sok más kezdeményezéséhez hasonlóan –, ami békés tiltakozásnak indult, szempillantás alatt törvénytelenségbe, gyújtogatásba és gyilkosságba csapott át: április 10-én véres zavargás kezdődött Amritsarban. Öt európait meggyilkoltak, és több épületet – köztük két bankot is – felgyújtottak.

Dyer április 11-én érkezett Amritsarba, egy nappal a zavargások kezdetét követően, és azt tapasztalhatta, hogy a polgári hatóságok az összeomlás szélén állnak. Attól tartott, hogy újabb támadás érheti az európai körletet, ennek megelőzésére pedig kulcsfontosságúnak tartotta, hogy megakadályozza a gyülekezést, illetve a tömeggyűléseket. Április 13-án, vasárnap egy menetoszlop élén masírozott végig a város utcáin. 19 helyen álltak meg, hogy közhírré tegyék a hirdetményt: semmilyen gyűlés nem engedélyezett, és minden gyülekezőre tüzet fognak nyitni. És ekkor történt – amikor már az állomáshelyére készült visszatérni –, hogy Dyer megkapta a nyugtalanító hírt: az összes figyelmeztetés és a hirdetmény ellenére egy fontos politikai gyűlést szerveznek késő délutánra a Jallianwala Baghra. Nehéz lett volna nem arcátlan fricskának felfogni az esetet, amellyel gúnyt kívánnak űzni a brit hatóságokból. S vajon Dyer hogyan reagált erre a váratlan, baljós fejleményre?

Híresztelések és kételyek

Dyer nagyjából délután fél kettőkor, kimerülten tért vissza az állomáshelyére, miután több órán keresztül járta a várost azért, hogy egyértelművé tegye mindenki számára: a brit hatóságok ismét urai a helyzetnek. A délutánt az északi városfalon kívül, egy kellemes parkban, a Ram Bagh kertben töltötte, ahol figyelemmel kísérte a fejleményeket, illetve várta a friss híreket.

Kezdetben Dyer azt gondolta, hogy a gyűlés híre is csak egy kacsa, egyike azoknak a híreszteléseknek, amelyek bejárták Pandzsábot aznap: hogy a Lahore-erőd elesett, hogy az amritsari Arany Templomot lebombázták, és a többi. „Úgy éreztem, hogy eleget tettem annak érdekében, hogy ne legyen tömeggyűlés” – mondta később a Hunter-vizsgálat során. Dyer kollégája, Miles Irving rendőrkapitány-helyettes ugyanezt gondolta. Ő is elismerte, hogy hallott „bizonyos híreszteléseket” a gyülekezésről, de „nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget”.

A legtöbb történész elemzése szerint Dyer azzal töltötte a délutánt, hogy gonosz tervet ötöljön ki arra, hogyan tud megölni mindenkit, aki részt vesz a parkban tartott gyűlésen. De ezek a nézetek figyelmen kívül hagyják Dyer aznap délutáni bizonytalanságát és zavarodottságát. Csak délután négykor – két és fél órával azután, hogy visszatért az állomáshelyére – ütötte fel a fejét újra a gyülekezés híre. Dyert John Rehill, a rendőrség főfelügyelő-helyettese látogatta meg. Falfehér arccal lépett be Dyer irodájába, és közölte vele, hogy a kémei jelentették: a gyűlést mindenképpen megtartják, és nagyjából ezer ember már össze is gyűlt. Ez volt az a pillanat, amikor a dandártábornok rádöbbent a helyzet komolyságára. Mindenképpen összegyűlnek, és megkérdőjelezik a tekintélyét…? És ha a tömeget felkorbácsolják a britellenes érzések, akkor vajon mire ragadtatják majd magukat? Oda kell mennie, és szét kell oszlatnia! Dyer egy 90 fős menetoszlopot és két páncélozott autót rendelt ki, majd megindultak a Jallianwala Bagh felé. Ha mégis létrejön a betiltott politikai gyűlés, akkor az ő feladata, úgymond, hogy megoldja a helyzetet.

Egy órába került, mire az egység eljutott a Jallianwala Baghra. Dyer kiszállt a kocsiból, és az emberei élén besétált a szűk átjárón. A Bagh nagyjából 2,5–3 hektáros terület volt, amit házak hátfalai határoltak. Nem volt másik nagyobb kijárat. Dyer először járt ezen a helyen. Kétséges, hogy bármit is tudott volna róla, ráadásul egész biztosan sokkolta a látvány, amivel szembesült. A saját beszámolója szerint:

Sűrű embertömeggel álltam szemben, akik nyilvánvalóan lázító gyűlésen vettek részt. A tér közepén, egy kisebb emelvényen egy ember hevesen gesztikulált, és a tömeghez szónokolt.

Dyer úgy ment oda, hogy egy nagyjából ezerfős csoportra számított. Azonban ekkorra már sokkal többen voltak a parkban, több indiai forrás szerint is 20–30 ezer tiltakozó gyűlt össze délután négyre. Dyer azonnal rádöbbent, hogy esélye sincs arra, hogy szót értsen a tömeggel. Lövetnie kell.

Amikor Dyer katonái tüzet nyitottak a tömegre, elszabadult a pokol. Mindenki futni kezdett, és az életéért küzdött a téren, hogy elkerülje a puskagolyók halálos tüzét. És pont a kiáltozás, a pánik és a felvert por okozta káosz miatt vált a helyzet még tragikusabbá. A tömegből kiszakadtak a lövedékek elől menekülő csoportok, amelyek a tér szélén, a falak mentén torlódtak fel, és egymás hegyén-hátán felkapaszkodva igyekeztek átverekedni magukat a házfalakon. Ezt Dyer is észrevette, azonban azt olvasta ki ebből, hogy a tömeg azért torlódik fel, hogy megrohamozza őket. Ezért a szélekre irányította a tüzet, amelynek következtében a sebesültek és a halálos áldozatok száma megsokszorozódott. Összesen hat-tíz percig tartott az egész. A tömeg feloszlott. Több ezren másztak át a hátsó falakon vagy a többiek testén át, mások a sebesültek és holtak kupacai alatt rekedtek vagy sebesülten, mozdulatlanul hevertek a földön. Dyer emberei tüzet szüntettek, felálltak és elmasíroztak.

Sírba vitte a titkát

A Hunter-vizsgálat 1920 májusában elítélte Dyert, amiért Amritsarnál hibásan mérte fel a helyzetet, továbbá azért, mert figyelmeztetés nélkül nyitott tüzet, és folyamatosan tüzelt a menekülő tömegre is. Indiában nem ajánlottak fel neki újabb állást, és Dyer karrierje véget ért. Nyugdíjas éveire Long Ashtonba vonult vissza, Bristol külvárosába. Itt hunyt el hét évvel később, és magával vitte a sírba a Jallianwala Bagh tragikus eseményeinek a titkát is.

De ha a mészárlás egy borzalmas hiba volt, akkor miért hivatkozott Dyer később arra, hogy azért adta ki a tűzparancsot, hogy megbüntesse a tömeget, és miért vallotta, hogy már azelőtt határozott arról, hogy mit fog tenni, mielőtt még odaért volna a Jallianwala Baghra? Ezen a ponton segítségünkre lehet, ha egy kicsit jobban megismerjük Dyer jellemét. Több olyan ember is volt, aki – mivel személyesen ismerte a dandártábornokot az idő tájt – meg volt győződve arról, hogy Dyer szándékosan túlozta el az indítékait, és nagyította fel tetteinek kegyetlenségét, mivel igyekezett megfelelni egyes konzervatív csoportoknak, akik komoly támogatásukról biztosították. De az is lehet, hogy vonakodott, vagy egyenesen képtelen volt beismerni, hogy rendkívüli módon meglepte az, amivel a Jallianwala Baghon szembesült, és sorozatos hibákat ejtett. Nem abból a fából faragták, hogy egykönnyen beismert volna efféle hibákat.

Ha azoknak a szemtanúknak a beszámolóira támaszkodunk, akik Dyert a mészárlást követő napokban látták, ezek szöges ellentétben állnak a nagyképű, kérkedő katona azon képével, amely később a hivatalos vizsgálatok során megjelent. Amikor az események után néhány nappal Dyer a pandzsábi kormányzóval, Sir Michael O'Dwyerrel találkozott, egyértelműen le volt sújtva. Elmondta neki, hogy miután elkezdett a tömegbe lövetni, az emberek a tér szélei felé tömörültek, hogy elmeneküljenek. Ő azonban úgy érezte, hogy őket készülnek megrohamozni. Vagyis Dyer elismerte, hogy ez hiba volt a részéről.

Ezt támasztja alá Edward Thompson író beszámolója is – ő korábban az indiai gyarmati közigazgatás egyik tisztviselője volt –, akinek Miles Irving rendőrkapitány-helyettes mondta el egy vacsora során, hogy a Jallianwala Baghról való visszatérését követően Dyer betért az irodájába. Irving elmondása szerint a dandártábornok kába volt a megrázkódtatástól, és csak annyit mondott neki: „Fogalmam sem volt róla, hogy nincs másik kijárat.”

A mészárlás vitathatatlanul tragikus esemény volt, de nem feltétlenül előre megfontolt szándékkal történt, valószínűbb, hogy a pontatlan értesülések, a pánik és a félelem egyvelegében keresendő az igazi oka. Az uralkodó nézettel szemben nem hidegvérű mészárlás, hanem orbitális hiba történt.

Az amritsari mészárlás a gyarmati hatalmak barbárságának szélsőséges momentumaként vonult be az indiai történelembe, amely elidegenítette az indiai népet a britektől, és hatására megkezdődött a Rádzs hanyatlása. Az Indiai Nemzeti Kongresszus nézete szerint „előre kitervelt és kiszámított embertelenség volt teljességgel ártatlan és fegyvertelen emberek, köztük gyerekek ellen... a modern brit fennhatóság történetében is páratlan kegyetlenségű tett”.

2005-ben Jack Straw, az akkori brit külügyminiszter amritsari látogatása során sajnálatát és szégyenét fejezte ki a Jallianwala Baghban történtekért, az ártatlan emberek lemészárlásáért. 2013 elején pedig a brit kormányfő, David Cameron is megerősítette e szavakat.