Másfél év a jég fogságában

Szokás mondani, hogy a részvételért nem osztanak érmeket, a helyezettekre pedig senki sem emlékszik. Az 1874-ben, az Ír-szigeten található Kilkeában született Ernest Shackletont mégis a legendás felfedezők között emlegetik ma is, miközben hiába járt többször is az Antarktiszon, tulajdonképpen minden lényeges mérföldkő elérése mások nevéhez fűződik.

Scott embere

Shackleton nyughatatlan gyerek volt, az iskolapadot nehezen viselte, viszont falta a könyveket, leginkább a kalandregényeket. Nem csoda, hogy amint lehetett, 16 évesen befejezte tanulmányait és felcsapott tengerésznek, a következő négy évben hajósinasként tanulta ki a szakma csínját-bínját, miközben eljutott a világ minden sarkába. Miután 1900-ban összebarátkozott a szerveződő Nemzeti Antarktiszi Expedíció egyik támogatójának fiával, elérte, hogy kinevezzék az expedíció tagjait szállító hajó, a Discovery tisztjének, ezzel együtt tartalékos alhadnagyi rangban bekerült a Királyi Haditengerészet állományába.

A hajó 1902 januárjában érte el az Antarktisz partjait. Shackleton azonnal a mély vízbe, vagy inkább hóba került, novemberben ugyanis az expedíciót vezető, a később Amundsennel a Déli-sark eléréséért versenyt futó Robert Scott magával vitte a déli irányba indított kutyaszános felfedezőútra. Scott célja ekkor még nem a sarkpont elérése volt, a háromfős csapat viszont messzebb jutott délre az Antarktiszon, mint addig bárki, egészen a déli szélesség 82. fokának 17. percéig. Közben viszont mind a 22 kutyájukat elvesztették, Shackleton pedig saját bevallása szerint is „lerobbant”, így Scott végül hazaküldte, miután 1903 februárjára valahogy visszaverekedték magukat a hajóig.

Mint az expedíció első hazatérő tagja, Shackletont elárasztották a felkérések előadásokra, tanácsadói állásokra, cikkek írására. Népszerűségét kihasználva elkezdte egy újabb expedíció szervezését, miközben tett egy rövid és sikertelen kirándulást a politikai pályán, illetve néhány kockázatos üzleti vállalkozásba beszállva nagyrészt elvesztette a hirtelen jött vagyonkáját.

Kis fizetés, állandó életveszély

Sikerült viszont 1907-re összeszedni a pénzt egy újabb felfedezőútra, amelyre Brit Antarktiszi Expedíció néven a Királyi Földrajzi Társaság is áldását adta. Shackleton ezúttal már parancsnokként hajózott ki a Nimrod nevű hajó fedélzetén a Jeges-tengerre 1908 januárjában. A cél a déli mágneses pólus, illetve a Déli-sark meghódítása volt. Különféle bonyodalmak és az áttelelés után a felfedező három társával 1909 januárjában újra délebbre jutott, mint korábban bárki, a sarktól mindössze 180 kilométerre, a déli szélesség 88. fokának 23 percétől fordultak vissza. A kudarcról Shackleton később állítólag csak annyit mondott feleségének:

„Egy élő szamár mégiscsak jobb, mint egy halott oroszlán, nemde?”

  Hazatérése után Shackleton újra fürdött a népszerűségben, de megint bebizonyította, hogy kalandvágya és a gyors rögtönzésre való képessége az üzleti életben nem válik hasznára: rengeteg pénzt vesztett többek közt egy nagybányai bányakoncesszió megvásárlásával és más kétes vállalkozásokkal.

Az Antarktiszon elért eredményeit aztán 1911-1912-ben Scott és Amundsen előbbi halálával végződő versenyfutása szorította a háttérbe. A norvég felfedező 1911. december 14-én elérte a Déli-sarkot, a következő évben pedig az egész világ értesült a sikerről és arról, hogy Shackleton korábbi parancsnoka az életét áldozta azért, hogy másodikként érje el a Föld legdélebbi pontját. A hírek hatására Shackleton újabb expedíciót kezdett szervezni, amelynek célja immár az Antarktisz a Déli sark érintésével történő átszelése lett volna. Miután összeszedte a kellő tőkét, a felfedező toborzásba fogott a kicsit fennhéjázóan Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció névre keresztelt vállalkozáshoz.

„Férfiakat keresünk egy veszélyes utazásra. Kis fizetés. Csontig hatoló hideg. Hosszú hónapokig tartó teljes sötétség. Állandó életveszély. A hazatérés kétséges. Dicsőség és hírnév siker esetén”

– hangzott az apróhirdetése, amelyre meglepő módon több ezren is jelentkeztek. A kiválasztás elég furcsán történt, Shackleton egyeseket nagyjából ránézésre felvett, másokat hosszan vallatott, miközben a tárgyhoz egyáltalán nem kapcsolódó kérdéseket tett fel, vagy például megkérte a jelentkezőt, hogy énekeljen neki valamit.

Végül összeállt a két hajó, a későbbiek fényében találó nevű Endurance, azaz Kitartás, valamint az Aurora kétszer 28 fős személyzete. A terv az volt, hogy Shackletonék nagyjából a Tűzföld felől érkezve, az előbbi fedélzetéről partra szállva indulnak útnak, a másik hajó legénysége pedig az ellenkező irányból nyomul be a kontinens belsejébe, hogy utánpótlást biztosító raktárakat hagyjon a szemből később megérkező expedíció tagjainak.

Tábor a jégmezőn

A közben kitört világháború ellenére a hajók 1914 augusztusában útnak indultak. Azonban semmi sem alakult a tervek szerint. Shackletont bálnavadászok figyelmeztették, hogy különösen hideg időjárásra kell számítani, de ő december 5-én mégis elhagyta Dél-Georgia szigetét. Az Endurance előbb csak nehezen haladt előre a déli félteke nyarán szokatlan mennyiségű jégtábla között, majd január közepén végleg a jég fogságába került.

A parancsnok belátta, hogy a következő tavaszig nincs esély a szabadulásra, ezért tábort vert a jégmezőn. Szeptemberben olvadni kezdett, de a mozgásnak induló jégtömeg végzetes sérüléseket okozott a hajó testének. A legénység 1915. október 24-én elhagyta a süllyedő hajót, a felszerelés és a készletek szállítható részét három kis mentőcsónakkal együtt egy hatalmas jégtáblára pakolva.

Shackleton és emberei közel két hónapig sodródtak a jégen, időnként megpróbálva tábláról táblára haladni észak felé, abban a reményben, ho gy elérhető távolságba kerül a legközelebbi szárazföldet jelentő Paulet-sziget. Nem volt szerencséjük, és amikor aztán

Öt nappal később sikerült kikötniük az Endurance elmerülésének helyétől nagyjából 550 kilométerre található Elefánt-szigeten, és 497 nap után végre szilárd talajt érezhettek lábaik alatt.

Azonban ez az isten háta mögötti földdarab sem kínált sok esélyt a túlélésre, mivel túlságosan messze feküdt a hajózási útvonalaktól ahhoz, hogy bárki is rátalálhasson a hajótöröttekre. A parancsnok ekkor a lehetőségek szerint tengerállóvá alakíttatta a legjobb állapotban lévő, mindössze hat méter hosszú mentőcsónakot, majd a Endurance kapitányával, a hajóáccsal, valamint másodtisztjével és két „erős matrózzal” útnak indultak a nagyjából 1300 kilométerre fekvő Dél-Georgia, illetve az ottani bálnavadász-telepek felé.

A romantikus felfedezések vége

Shackleton és társai április 24-én hagyták el az Elefánt-szigetet a James Caird névre keresztelt „hajón”, és a viharos tengeren, Worsley kapitány bravúros navigálásával május 9-én végül elérték céljukat. Ekkor már „csak” annyi volt a feladat, hogy a parancsnok két emberrel átkeljen a hegyes, sziklás, jeges terepen a sziget 50 kilométerre fekvő túloldalára, ahol a telepek voltak. Ez végül május 20-ára sikerült, Shackleton ekkor vett egy forró fürdőt, majd hozzálátott, hogy megszervezze az Elefánt-szigeteken maradtak megmentését. Miután három alkalommal is visszafordulásra kényszerítette a jég, végül egy chilei és egy brit hajóval 1916. augusztus 30-án elérte a szigetet.

Persze ha az eredeti célokat nézzük, a transzantarktiszi expedíció tökéletes kudarc volt, átszelés helyett még csak partot sem ért a déli kontinensen. A szintén a jég fogságába esett, de el nem süllyedt Aurora legénysége egyébként nem volt olyan szerencsés, mint Endurance-os társaik, hárman életüket vesztették, mielőtt kiszabadultak volna a jégmezőről. 

Hazatérve Shackleton önként jelentkezett a hadseregbe, de hiába kérte, hogy a frontra helyezzék. A békekötés után újabb, ezúttal Észak-Oroszország fejlesztését célzó üzleti tervei mentek füstbe, végül 1921-ben egy újabb, az Antarktisz körbehajózását célzó expedíció vezetőjeként útra kelt dél felé. A Quest nevű hajón lévő kabinjában kapott halálos szívrohamot 1922. január 5-én, elhunytával lezárult a felfedezések utolsó nagy, romantikus korszaka, a későbbi expedíciók már a modern technika vívmányaival, például nagy hatótávolságú rádiókkal felszerelkezve szálltak szembe a sarki időjárással.

Ideális vezető

Shackleton és az Endurance hajótörötteinek hihetetlen megmenekülését több könyv, film, majd egy BBC-s filmsorozat is feldolgozta, az emberei által csak „a Főnök” néven szólított felfedezőre máig is hősként emlékeznek főként Nagy-Britanniában (2002-ben például egy „A 100 legkiválóbb brit” címet viselő országos szavazáson Shackleton a 11. helyet szerezte meg, míg a manapság inkább értelmetlenül hősiesnek tartott Scott például csak az 54. helyre futott be).

Egy váratlan fordulattal Shackleton története a közelmúltban gyorsan felívelő tudományos karriert is befutott. 2002-ben jelent meg Margot Morrell magyarul „Shackleton-modell” címen kiadott könyve, amely vezetéselméleti szempontból elemezte az út történetét, később pedig például a Harvardon is indult vezetéselméleti előadássorozat Shackletonra fókuszálva.

A szakértők szerint Shackleton sok szempontból ideális vezetőnek bizonyult. Ugyan figyelmen kívül hagyta a bálnavadászok figyelmeztetését, a váratlan helyzetben viszont tökéletesen alkalmazkodott. Hajlandó volt gyorsan lemondani eredeti céljáról és minden erejével egy új célra, nevezetesen saját és minden embere túlélésére koncentrálni. Ahogy Nancy F. Koehn harvardi professzor fogalmaz:

„Képes volt kiönteni a fürdővizet és a babát is – sok vezető a bevett módszerekhez ragaszkodva követ el végzetes hibákat vagy mulaszt el vissza nem térő lehetőségeket.”

A higgadtság, a szigor és a lelkesítés megfelelő vegyülékével elérte, hogy emberei az egyre reménytelenebb helyzetekben se adják fel. Olyan apróságokra is odafigyelt például, hogy az Endurance elhagyásakor sorsára hagyatta az addig gyűjtött tudományos mintákat, de az egyik matróz bendzsóját felpakoltatta – tudva, hogy a hosszú, sötét hónapokban életeket menthet egy kis zene és vidámság. A legénység leginkább elégedetlenkedő tagjait pedig a saját sátrában helyezte el, tudván, hogy így tudja a legjobban szemmel tartani és leszerelni őket, mielőtt esetleg lázadás törne ki parancsnoksága ellen. A szakértők az akkoriban furcsának tűnő „állásinterjúit" is inkább zseniális vezetői érzékének tudják be – a konkrét tudás vagy tapasztalat ellenőrizgetése helyett Shackleton váratlan helyzetekkel is tesztelte a jelentkezők képességeit, és kíváncsi volt a személyiségükre is, például arra, hogy van-e humorérzékük. Akár tudatos volt módszere, akár nem, az biztos, hogy sikerült úgy összeválogatni a legénységét, hogy az expedíció tagjai egy-két nézeteltérést leszámítva képesek voltak egy ilyen extrém helyzetben is helyt állni és együttműködni, ráadásul még a józan eszüket is többé-kevésbé megőrizni.

Jó érzékű rögtönzései, a szűkös erőforrások szinte tökéletes kihasználása végül megmentette a saját és legénysége életét, és teljesítménye valóban példaértékű, még akkor is, ha expedíciója tulajdonképpen kudarcot vallott és az Aurora három matróza soha nem tért vissza a végzetes útról.