Párcserés szex az NDK-ból

Magyarok tízezrei szerezték első kézzelfogható tapasztalataikat a népek barátságáról a Balatonnál nyaraló keletnémet fiatalok segítségével, a megannyi Andreas és Ulrike történelmi érdemei elvitathatatlanok, ha a magyar társadalom szexuál-lélektani fejlődéséről van szó. Hiába volt a Német Demokratikus Köztársaság még gulyáskommunista szemmel is minden világok egyik legkínosabbika, a Freie Deutsche Jugend tagjaitól volt mit tanulni.

Sok magyar fiatal hosszabb ideig is szeretett volna részesülni a keletnémet áldásokban. 1968 és 1983 között összesen hetvenezren mentek ki egy államközi egyezmény keretei között dolgozni Honecker országába, és a kint töltött (alapesetben) három év számukra fura módon elsősorban a szabadságot jelentette. 18-21 éves vidéki fiatalként sokan így tudtak szabadulni az otthoni keretekből, elszakadni a földtől, családi elvárásoktól. Kint viszonylag jól lehetett keresni, ráadásul nem kellett hazaadni a pénzt, belátható időn belül összejöhetett az MZ Trophy, vagy lehetett gyűjtögetni a későbbiekre. Műszak után annyi volt a dolguk, hogy jól érezzék magukat: motoroztak, ismerkedtek, és mindenekelőtt buliztak. Nekik az NDK volt Amerika.

Feljegyzések a paprikatoronyból

Tóth Eszter Zsófia történészként került kapcsolatba az NDK-s magyarok csoportjával, akik ma is szívesen emlékeznek a hetvenes évekre, amikor fiatalon kint dolgoztak néhány évet. Elkezdte érdekelni a dolog, életútinterjúkat csinált, egy állami Eötvös-ösztöndíjjal kiment kutatni Drezdába, és megnézte, mi van meg a levéltárban a korszakról.

Az rögtön látszott, hogy a szexhez ennek is elég sok köze van. Az NDK-s magyar internetes fórumokon legjobban a szerelmi emlékekkel kapcsolatos topikok pörögnek. A múlt persze megszépül, mégis, mire emlékezzen az ember a festői Karl-Marx-Stadtból – gondolhatnánk, de ez az egész szextéma talán valóban fontosabb volt a sokéves átlagnál a kikerülő magyar fiataloknak.

Bár kint elvileg kontroll alatt, párttitkárral és fegyelmi bizottsággal ellátott lakóotthonokban éltek, a fennmaradt történetek nagy része szól az ivászatokról és a szexről. Kint úgy érezhették, hogy felszabadultak. Talán fura, de az NDK-ban idegenként több mindent elnéztek nekik. Lehetett hosszú a hajuk, színes ingekben járkáltak, miközben a műszak után folyamatosan szólt a Lady in Black, az Omegától az Ezüst eső, vagy valamelyik keletnémet rockklasszikus.

A magyar fiúk meg voltak győződve arról, hogy sokkal menőbbek és bevállalósabbak a helyi srácoknál. A magyarok annyival jobbak az ágyban, szólt a legenda, hogy az egyik lakóházukat csak Paprikaturmnak, paprikatoronynak nevezték, ahová feltétlenül érdemes ellátogatnia minden, a világra nyitott, érdeklődő NDK-s lánynak. Mindenkinek a szükségletei szerint, a gáláns magyarok hogy is tagadhatták volna meg az internacionális segítségnyújtást, amikor a németeknél még állítólag élt a „Kurtag” kifejezés a házastársi kötelességek teljesítésének heti egyszeri céldátumára.

Ach so, Ungarn!

A magyar vendégmunkások utólag is úgy látták, hogy az itthoniakhoz képest a német lányok könnyen kaphatók. Ha valaki tetszik nekik, egyértelműen jelzik, náluk nincsenek felesleges körök. Az NDK ebből az egy szempontból egyébként tényleg lazább volt a más tekintetben közismerten puhább diktatúrának számító Magyarországnál. Tóth Eszter a Murai Andrással közösen jegyzett Szex és szocializmus című könyvében is írja, hogy a fiatal német állam ideológiája jóval többet megengedett az állampolgároknak a szexualitás terén: a nudizmus, a nyíltabb felvilágosítás és a házassági tanácsadások szabadosabb hangütése mögött komoly politikai megfontolások álltak: az egyébként meglehetősen viszolyogtató, a porosz szellemet a továbbélő sztálinizmussal beoltó NDK-s rendszer a szabadabb testiséggel igyekezett némi legitimációra szert tenni.

A magyarokat meglepte, hogy a németeknél milyen sok a nyitott házasság, ezt a szokást vendégmunkásként igyekeztek is a lehető legteljesebben a maguk javára fordítani. Volt, hogy mellényúltak:

„Egy diszkóban hozzám is odalépett maga a szőke ciklon. Megfogta a kezemet, húzott a parkett felé, és egy cseppet sem tiltakoztam. Ach so, Ungarn! – nyugtázta, és elkezdett nyomulni rendesen. Egészen meglepődtem, mi ez a nagy felhozatal, talán Petőfi rémlett fel bennem, a magyar név megint szép lesz, és húzott magára, mint egy télikabátot. (...) Aztán csak azt láttam, hogy egy vörösfejű állat jókora pofont húz le az én szőke ciklonomnak.” A Tóth Eszter által gyűjtött visszaemlékezés szerint ezután elszabadult a pokol, a diszkó átalakult matrózkocsmává.

A kutatónak elmondott macsós történetekben a magyar virtus többnyire könnyedén győzedelmeskedett a nyápic helyiek felett. „Az endékás németeket mi tokosoknak neveztük akkor, merthogy be voltak tokosodva, barátságos kiskocsmákban dülöngéltek a fapadokon, és közben mindenféle dajcs nótákat harsogtak” – mesélte az egyik volt vendégmunkás

A kartársnőbe belefért a pálinkásüveg, a szocialista erkölcsbe nem

Komolyabb balhék főleg a helyi viszonylatban is keményebb munkásvárosokban, az Északi-tenger partján voltak. A magyar fiúk nem csak a helyi bikákkal csaptak össze, rendszeresek voltak a verekedések a más országokból érkezett vendégmunkás csapatokkal is, valamiért főleg a lengyelekkel és a bolgárokkal való összeütközéseknek lett hagyománya. Az alkalmi verekedésekben, kisebb stiklikben nem volt túl nagy kockázat, így többen üzleteltek, csencseltek is kint: tőlünk vitték az Amo szappant, cserébe meg hozták haza a pulcsit, az abroszt vagy éppen a nyugatról becsempészett pornókazettákat.

Időnként azonban nem volt elkerülhető a komolyabb retorzió, ami főleg a szexuális elhajlások és a túlzásba vitt iszogatás esetén fenyegetett. A „szocialista erkölcs”, bár névlegesen a felek közötti egyenjogúságon alapult, nem mért egyenlő mércével. Amíg a férfiaknak elnézte, a nőknél sokkal kevésbé tűrte el a látványosan csapodár viselkedést.

Nem jó olyan pohárból inni, amelyből már sokan ittak előtted

– idézték Lenint, majd levonták a megfelelő konzekvenciákat. Az egyik kint dolgozó lányt, Andreát azért küldtek haza Magyarországra, mert részegen a többiek előtt meztelenkedett, lakótársai előtt közösült, hagyta, hogy pucéran fényképezzék, és „a különböző beállások egyikén egy magyar cseresznyepálinkás üveget dugott fel magának”.

A magyarok nagy többsége kétségtelenül többet megengedett magának, mint otthon, de a nagy többség, főleg a lányok, azért nem mentek el az extremitásokig. A tartós párkapcsolatokból több házasság is született, voltak, akik ezek révén maradtak kint, és élnek azóta is Németországban.

A Veritas Történetkutató Intézetben dolgozó Tóth Eszternek egyébként személyesen is volt köze a témához: első szerelme német fiú volt, gyerekkorában pedig az NDK-ban volt először rendesen külföldön. „Ez nekünk olyan volt, mint a paradicsom: minden nagyon olcsó volt, megvettük a szokásos szimbolikus tárgyakat, mint a levehető ajtajú NDK turmixgép és az arcszauna.” A család olyan jól érezte magát, meséli, hogy a következő évre is befizettek egy kelet-berlini nyaralásra, de a történelem közbeszólt: az utazási iroda írt, hogy az ország megszűnése miatt az út okafogyottá vált, kárpótlásul elmehettek pár napra Münchenbe.

Így vagy úgy, a legtöbb, a volt NDK-ban dolgozó magyar számára a hetvenes évek Kelet-Németországa pozitív emlék marad. Tóth Eszter Zsófia interjúiból úgy tűnik, úgy élték meg a három évet, mint egy kéthetes balatoni nyaralást a lelkes német csajszikkal, vagy legalábbis valahogy így szeretnek ostalgiázni a kint töltött időszakra.