Árpád
-2 °C
3 °C

Csak tíz évvel a világháború után kötöttek békét

2015.01.23. 13:06

„A Szovjetunió és Németország közötti hadiállapot megszűnik és köztük békés viszony létesül.” Erre a mondatra, a „békeállapot” deklarálására a fegyvernyugvás után majdnem tíz évet kellett várni: a nyilatkozatot 1955. január 25-én írta alá Vorosilov, a Szovjetunió akkori államfője.  

1947-től, amikorra már mindkét oldal szorgos erőfeszítései révén a hidegháború szele a távoli múltba fújta a szövetségesi viszonyt, a kelet–nyugati politikai konfrontáció fő hadszíntere az úgynevezett német kérdés volt. Az év végéig a négyoldalú találkozók rendszere formálisan még működött, de valamennyi vezető politikus számára egyértelmű volt: Sztálin nem konszolidálni akarja hatalmát a megnövekedett érdekszférában, hanem tovább akarja terjeszteni – akár a La Manche csatornáig. És a Nyugat sem elégedett meg a védvonalak megerősítésével – a Truman-doktrína, azaz az amerikai elnök 1947 márciusában meghirdetett politikája „a kommunizmus feltartóztatását” hosszú távú kül- és katonapolitikai elvvé emelte. „Az Egyesült Államoknak azt a politikát kell folytatnia – mondta híres capitoliumi beszédében Truman –, hogy támogatja a szabad népeket, amelyek ellenállnak a fegyveres kisebbségnek vagy külső nyomás által rájuk kényszeríteni próbált leigázásnak.”

1947 novemberében még egy háromhetes tárgyalásra Londonban találkoztak a négy hatalom külügyminiszterei, de addigra már eldőlt, hogy a kapcsolatok megszakadtak: a három nyugati állam önállóan halad az új Európa kiépítése felé, a Szovjetunió pedig a két hónappal korábban létrehozott Kominformmal a kelet-európaiak után parancsnoksága alá vonta az olasz és a francia kommunista pártot is, arra utasítva őket, hogy egy Moszkva által irányított birodalom számára szerezzék meg a hatalmat.

A berlini légihíd

Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok 1948 februárjában, Londonban voltaképpen már egyetértésre jutott, hogy egyesítik megszállási zónáikat, így hozzákezdtek annak megvalósításához és a jövendő nyugatnémet állam kormányformájának kidolgozásához. Az egyesítés tervét június 1-jén jelentették be, s 18-án bevezették az új valutát, a német márkát. A bankjegyeket a legnagyobb titokban az Egyesült Államokban nyomták, s katonai gépeken szállították Frankfurtba.

Egy hét sem telt el a szovjet válaszig. 23-án bevezették a keletnémet márkát, és elvágták a Berlint Nyugat-Németországgal összekötő vasútvonalakat. A nyugatiakat arra kényszerítették, hogy légihídon lássák el a három nyugat-berlini zónát; június 26. és 1949. május 12. között, amíg a légihíd működött, 277 500 repüléssel 2,3 millió tonna élelmiszert juttattak a városba.

Az úgynevezett berlini válságnak egyebek között három egyetemes történeti jelentőségű következménye volt. Először is elkerülhetetlenné tette a két német állam megalakítását, amely korábban egyik oldal tervei között sem szerepelt – valamennyi volt szövetséges úgy vélte, az az érdekük, hogy a jól látható szovjet blokk és a Nyugat között legyen egy megszállt ütközőzóna. Másodsorban az Egyesült Államoknak első ízben kellett kötelezettséget vállalnia egy meghatározatlan időre szóló európai katonai jelenlétre. Harmadszor világossá lett, hogy amennyiben a Nyugat meg akarja védeni Nyugat-Németországot a Szovjetuniótól, ehhez meg kell teremtenie a maga katonai védelmi szervezetét.

Az államalapítás folyamata – a mából nehéz megérteni az akkori dilemmákat – rengeteg kétellyel és bizonytalansággal haladt előre. Az elkötelezettség sem volt egyforma. De Gaulle nem is titkolta: esze és nem a szíve szerint való a dolgok menete. Kényes kérdés volt a szövetségesek és a nyugatnémet állam jövőbeni viszonya. Az 1949. áprilisi megszállási statútum kísérőjegyzékében kimondták, hogy a német hatóságok általában szabadon végzik végrehajtó, törvényhozó és igazgatási feladataikat, a szövetségesek azonban néhány területen (leszerelés, demilitarizálás, a Ruhr-vidék ellenőrzése, a külügyek, az alaptörvény és a tartományi alkotmányok figyelemmel kísérése, a külkereskedelem, illetve a devizaforgalom ellenőrzése) fenntartják közvetlen intézkedési jogukat.

Nemcsak a nyugati szövetségesek érthető „németfóbiája” táplálta a jövő iránti kételyeket, a nyugatnémet lakosság is aggályokkal fogadta az előtte álló utat – tudatában volt annak, hogy a közeli jövő egy kettészakított Németország. Erre természetesen keleten is sokan ráéreztek – tömegesen költöztek át a nyugati övezetekbe.

Az önmagára szavazó államfő

A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényét a három nyugati hatalom 1949. május 23-án fogadta el. Az augusztusban megtartott első Bundestag-választásokon 31 százalékkal a CDU/CSU lett a legerősebb frakció; a második helyet az SPD szerezte meg 29,2 százalékkal. Szeptemberben egyfőnyi többséggel – a saját voksával! – a 73 éves Konrad Adenauert választották az NSZK első kancellárjává, majd a kormány október végén kinyilvánította, hogy az NSZK-t a német egység megvalósulásáig a német nép egyedüli legitim állami szervezetének tekinti.

A válasz természetesen nem késett: a szovjetek október 7-én kinyilváníttatták a Német Demokratikus Köztársaság megalakulását. A kör bezárult: az addigra minden függő országban végrehajtott teljes kommunista hatalomátvétel után kiteljesedett a hidegháború, azaz a végletesen megosztott Európa kora. Egymást követték a fagyhullámok, olykor zord viharok, melyek között egy viszonylag kíméletesebb klíma idején a Kreml formálisan is lezárta a második világháborút.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?