Mátyás
-6 °C
1 °C

Csak tíz évvel a világháború után kötöttek békét

2015.01.23. 13:06

„A Szovjetunió és Németország közötti hadiállapot megszűnik és köztük békés viszony létesül.” Erre a mondatra, a „békeállapot” deklarálására a fegyvernyugvás után majdnem tíz évet kellett várni: a nyilatkozatot 1955. január 25-én írta alá Vorosilov, a Szovjetunió akkori államfője.  

1947-től, amikorra már mindkét oldal szorgos erőfeszítései révén a hidegháború szele a távoli múltba fújta a szövetségesi viszonyt, a kelet–nyugati politikai konfrontáció fő hadszíntere az úgynevezett német kérdés volt. Az év végéig a négyoldalú találkozók rendszere formálisan még működött, de valamennyi vezető politikus számára egyértelmű volt: Sztálin nem konszolidálni akarja hatalmát a megnövekedett érdekszférában, hanem tovább akarja terjeszteni – akár a La Manche csatornáig. És a Nyugat sem elégedett meg a védvonalak megerősítésével – a Truman-doktrína, azaz az amerikai elnök 1947 márciusában meghirdetett politikája „a kommunizmus feltartóztatását” hosszú távú kül- és katonapolitikai elvvé emelte. „Az Egyesült Államoknak azt a politikát kell folytatnia – mondta híres capitoliumi beszédében Truman –, hogy támogatja a szabad népeket, amelyek ellenállnak a fegyveres kisebbségnek vagy külső nyomás által rájuk kényszeríteni próbált leigázásnak.”

1947 novemberében még egy háromhetes tárgyalásra Londonban találkoztak a négy hatalom külügyminiszterei, de addigra már eldőlt, hogy a kapcsolatok megszakadtak: a három nyugati állam önállóan halad az új Európa kiépítése felé, a Szovjetunió pedig a két hónappal korábban létrehozott Kominformmal a kelet-európaiak után parancsnoksága alá vonta az olasz és a francia kommunista pártot is, arra utasítva őket, hogy egy Moszkva által irányított birodalom számára szerezzék meg a hatalmat.

A berlini légihíd

Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok 1948 februárjában, Londonban voltaképpen már egyetértésre jutott, hogy egyesítik megszállási zónáikat, így hozzákezdtek annak megvalósításához és a jövendő nyugatnémet állam kormányformájának kidolgozásához. Az egyesítés tervét június 1-jén jelentették be, s 18-án bevezették az új valutát, a német márkát. A bankjegyeket a legnagyobb titokban az Egyesült Államokban nyomták, s katonai gépeken szállították Frankfurtba.

Egy hét sem telt el a szovjet válaszig. 23-án bevezették a keletnémet márkát, és elvágták a Berlint Nyugat-Németországgal összekötő vasútvonalakat. A nyugatiakat arra kényszerítették, hogy légihídon lássák el a három nyugat-berlini zónát; június 26. és 1949. május 12. között, amíg a légihíd működött, 277 500 repüléssel 2,3 millió tonna élelmiszert juttattak a városba.

Az úgynevezett berlini válságnak egyebek között három egyetemes történeti jelentőségű következménye volt. Először is elkerülhetetlenné tette a két német állam megalakítását, amely korábban egyik oldal tervei között sem szerepelt – valamennyi volt szövetséges úgy vélte, az az érdekük, hogy a jól látható szovjet blokk és a Nyugat között legyen egy megszállt ütközőzóna. Másodsorban az Egyesült Államoknak első ízben kellett kötelezettséget vállalnia egy meghatározatlan időre szóló európai katonai jelenlétre. Harmadszor világossá lett, hogy amennyiben a Nyugat meg akarja védeni Nyugat-Németországot a Szovjetuniótól, ehhez meg kell teremtenie a maga katonai védelmi szervezetét.

Az államalapítás folyamata – a mából nehéz megérteni az akkori dilemmákat – rengeteg kétellyel és bizonytalansággal haladt előre. Az elkötelezettség sem volt egyforma. De Gaulle nem is titkolta: esze és nem a szíve szerint való a dolgok menete. Kényes kérdés volt a szövetségesek és a nyugatnémet állam jövőbeni viszonya. Az 1949. áprilisi megszállási statútum kísérőjegyzékében kimondták, hogy a német hatóságok általában szabadon végzik végrehajtó, törvényhozó és igazgatási feladataikat, a szövetségesek azonban néhány területen (leszerelés, demilitarizálás, a Ruhr-vidék ellenőrzése, a külügyek, az alaptörvény és a tartományi alkotmányok figyelemmel kísérése, a külkereskedelem, illetve a devizaforgalom ellenőrzése) fenntartják közvetlen intézkedési jogukat.

Nemcsak a nyugati szövetségesek érthető „németfóbiája” táplálta a jövő iránti kételyeket, a nyugatnémet lakosság is aggályokkal fogadta az előtte álló utat – tudatában volt annak, hogy a közeli jövő egy kettészakított Németország. Erre természetesen keleten is sokan ráéreztek – tömegesen költöztek át a nyugati övezetekbe.

Az önmagára szavazó államfő

A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényét a három nyugati hatalom 1949. május 23-án fogadta el. Az augusztusban megtartott első Bundestag-választásokon 31 százalékkal a CDU/CSU lett a legerősebb frakció; a második helyet az SPD szerezte meg 29,2 százalékkal. Szeptemberben egyfőnyi többséggel – a saját voksával! – a 73 éves Konrad Adenauert választották az NSZK első kancellárjává, majd a kormány október végén kinyilvánította, hogy az NSZK-t a német egység megvalósulásáig a német nép egyedüli legitim állami szervezetének tekinti.

A válasz természetesen nem késett: a szovjetek október 7-én kinyilváníttatták a Német Demokratikus Köztársaság megalakulását. A kör bezárult: az addigra minden függő országban végrehajtott teljes kommunista hatalomátvétel után kiteljesedett a hidegháború, azaz a végletesen megosztott Európa kora. Egymást követték a fagyhullámok, olykor zord viharok, melyek között egy viszonylag kíméletesebb klíma idején a Kreml formálisan is lezárta a második világháborút.