A fél falunak a vádlottak padján lett volna a helye

Nem könnyű a nagyrévi házasságközvetítőnek sem: a tiszazugi falu arról lett világhíres, hogy itt nincs cécó, seperc alatt megszabadulnak a feleslegessé vált férjtől, és nem válással.

Azt mondták, ne gyere ide, mert ha itt az ember nem úgy viselkedik a családdal, eltesznek láb alól

– hangzik el az Angyalcsinálók című dokumentumfilm elején, még ha a megszólaló bácsi nevet is a dolgon. Aztán komolyabbra váltva hozzáteszi, hogy „nem volt hála istennek semmi probléma, mert... megvolt minden rendesen”.

Az itt élőknek kínos és fárasztó, hogy még mindig a nyolc évtizeddel ezelőtti ügyekről faggatják őket. Ahogy annak idején az érintettek, a leszármazottak sem szívesen beszélnek. A két világháború közötti arzénes gyilkosságok utóéletéről tíz éve forgató holland Astrid Bussink pici trükközéssel és sok kitartással törte meg a hallgatást és az elutasítást. A férfi és a női szerepekről szeretne filmet csinálni – mondta, aztán a végső változat (nézze meg, most fent van az Indafilmen) persze hogy a gyilkos dédmamákról szólt.

Mélyen beitta magát ez az anyag

Hiába a felejteni akarás, a Tiszazug szót még mindig átitatja az arzénes oldat, itt nem olyan jó ötlet a nagymamák főztjére építeni a regionális imázskampányt. A nemzetközi hírnév ugyan megkopott, de az érdeklődés nem veszett el. Egy-két éve egy fura angol írónő is leköltözött Nagyrévre, hogy megregényesítse a sztorit, Patti McCracken tervei szerint ebből film is lenne, a Pálffy György-féle Hukkle után ezúttal Amerikában.

Az itt megesett gyilkosságok legendás híréhez képest igazából az a meglepő, hogy a Mátay Mónika vezetésével kutató ELTE-s hallgatók érkezése előtt nem volt nagyobb elemzés a témában. Úgy tűnik, a hivatalos magyar történettudományban egy ilyen mikrotörténeti, ráadásul a laikusokat is érdeklő téma még ma is csak amolyan másodlagos egzotikum, ami nem hasonlítható a hagyományosan fontos nagy nemzeti sorskérdésekhez.

Pedig éppen az ilyen volumenű témák újszerű kibontása szólt igazán nagyot a külföldi történetírásban: a szüleit legyilkoló Pierre Rivière, vagy a falusi molnár inkvizíciós iratait feldolgozó A sajt és a kukacok úgy fordította meg a társadalomtörténet perspektíváját, hogy az egyszerre hozott közönségsikert és szakmai elismerést. Az ELTE-s kutatás is a tiszazugi történet komplex feltárásáráról szól: gendertől a pszichológiai megközelítésen át a médiakutatásokig sokféle megközelítés alkalmazható egyszerre, ami – amellett, hogy trendi – az értelmezéshez manapság feltétlenül szükséges.

Családi bűnszövetkezetben ügyködött a halálbába

És olyan, mint a Tiszazugban, tényleg nem történt máshol. 1929 nyarán robbant a bomba: ekkorra már egymás után érkeztek nehezen kibetűzhető névtelen feljelentések a környéken elkövetett mérgezésekről, de azoknak addig csak annyi eredményük volt, hogy hamis vád miatt a levélírók ellen indult eljárás. A rémhírként kezelt sztorikat akkor kezdte komolyabban venni a csendőrség, amikor a helyi újság is foglalkozott az üggyel.

Az ellenzéki lap igazából csak meg akarta lovagolni a pletykát; nekik nem ez volt a fontos, hanem a megyei korrupció leleplezése. Akár igaz, akár nem, az arzénbotrányra az országos sajtó is ugrani fog, szőrmentén pedig az egyébként pimf helyi botrány is nagyobb nyilvánosságot kaphat – gondolták. A figyelem tényleg nem maradt el, de hogy igazi nyomozás legyen a dologból, ahhoz az is kellett, hogy az ügyet a más háza előtt szívesen sepregető szomszéd falu, Cibakháza csendőrei kapták meg.

Nem kellett ide rónasági Sherlock, se Watson doktor: néhány vádlott azonnal vallott, és nagyon gyorsan kiderült, hogy a szálak a falu bábaasszonyához vezetnek. Fazekas Gyuláné, a sajtóban „Tiszazug Ördöge” és a „halálbába” névvel illetett asszony adta az arzént a megunt családtagtól szabadulni vágyó nőknek.

Az ő központi szerepe nem véletlen: a falusi társadalomban a bábának szinte minden házba bejárása volt, a magzatelhajtástól a keresztelésig sok mindent végzett. De egyáltalán nem volt ő magányos elkövető, valójában családi bűnszövetkezetről volt szó. Lánya csecsemőket gyilkolt, ugyancsak arzénnel, és a halottkém, aki évtizedeken át nem talált semmi gyanúsat a váratlan halálesetekben, szintén a családhoz tartozott: ő volt a bába veje.

Sokan az eltelt idő miatt (az első ismertté vált mérgezés még 1911-ben volt) úszták meg, évekkel később nehéz volt rekonstruálni, hogy került az arzén az áldozatokba. A vád más nehézségekbe is ütközött: az érintettek tagadtak, és igyekeztek minden felelősséget a bábaasszonyra hárítani. Végül húsz embert ítéltek el, három asszonyt ki is végeztek. A bába nem volt köztük, ő még akkor megmérgezte magát, amikor mentek érte a csendőrök.

A falu rendje

Sok valószínűsíthető gyilkosságot azért nem nyomoztak ki, mert a hatóságok egy idő után szándékosan leállították a felelősségre vonást. 90 áldozat után túlságosan kínos volt a botrány, úgy érezték, az ország renoméját veszélyezteti, ha Magyarországról a világ minden részén a tömeggyilkosságok jutnak az újságolvasók eszébe.

Igazán sokkoló az volt, hogy ennyien tudtak a gyilkosságokról, és asszisztáltak is hozzá. A periratok és a későbbi visszaemlékezések szerint a Tiszazugban széles körű, hallgatólagos jóváhagyás alakult ki a családi problémák ilyetén megoldása körül: ezeket a gyilkosságokat nem tekintették bűnténynek.

A megunt vagy asszonyát, gyerekeit gyötrő férj, a munkaképtelen öreg, a nem kívánt csecsemő olyan koloncnak számított, amelytől a családnak jogában áll megszabadulnia. Ebben a kívülről viszolyogtató erkölcsi rendben nem közösítették ki az apagyilkost sem, a vádlottak olyanokkal mentegették magukat, hogy nem szennyezték be a kezüket, hiszen az ételbe, italba kevert mérget az áldozat vette magához, még ha tudtán kívül is.

Vajon egyedi volt a tiszazugi eset? Csak annyi biztos, hogy máshol nem került nyilvánosságra ehhez fogható, közösségileg jóváhagyott gyilkosságsorozat. Az arzénes elkövetés mindenesetre nem volt ismeretlen faluhelyen. Az 1880-as években Hódmezővásárhelyen szintén a bábaasszony, Jáger Mari állt a hasonló módszerrel elkövetett gyilkosságok hátterében. 50 évvel később a tiszazugi asszonyokat a sajtó még mindig „Jáger Marik légiójaként” emlegette.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem

Móricz Zsigmond úgy tudja, a tiszazugi bába véletlenül jött rá, hogy az arzénes légypapírt kiáztatva ember ellen is hatásos méreghez lehet jutni. De vajon miért fogadta felfedezését ekkora lelkesedéssel a falu népe? Ez volt az igazi botrány, és annyiféle magyarázat született rá, ahány oldalról foglalkoztak a kérdéssel.

A hivatalos Magyarország egyedi, extrém esetként kezelte a dolgot, és a világháború hozta válsággal magyarázta, hogy ez megtörténhetett. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter szerint a sántán, hiányzó végtagokkal hazatérő férfiakra már nem volt szükségük az évekig magukra maradt asszonyoknak, akik a háborút követő gazdasági nehézségek között nem is tudták, nem is akarták már ellátni urukat.

A baloldal is a saját vesszőparipáit vette elő: az egészségtelen birtokviszonyokat, az egyház nemtörődömségét, a vidék magára hagyottságát okolta. Eközben a szociográfiákban a Tiszazug mint valamilyen különösen deviáns végvidék jelent meg, ahol sajátos nőuralom van: az asszonyok nem törődnek a családjukkal, már nem is főznek – írták. Úgy tűnik, politikai ízlése szerint mindenki azt látott bele a rémtörténetbe, amit csak akart.

Lényegében most is hasonló a helyzet. A legkülönbözőbb szubkultúrák veszik elő a történetet, van német thrash metal feldolgozás (The Angel Makers of Nagyrev című nóta), radikálisabb feministák rosszabb pillanataikban a korlátozó nemi szerepekből kitörő lázadást képzelnek a családi gyilkosságok mögé. És most itt vannak ezek a gyanúsan szimatoló, könyvet tervező történészek is, akik mintha nem tudnák, hogy errefelé érdemes nagyon figyelni a helyiek érzéseire, a nőkére különösen.