Emília
18 °C
26 °C

Mi tartott ilyen sokáig?

2015-01-26T100539Z 1089479429 LR2EB1Q0S141P RTRMADP 3 AUSCHWITZ-
2015.01.27. 00:11
Auschwitz minden harmadik áldozata magyar volt: a 430 ezer oda hurcolt honfitársunk közül több mint 300 ezren ott lelték halálukat. De Auschwitz-Birkenau az egyetemes történetben is az emberi brutalitás, a népirtás örök mementója lett. A koncentrációs tábor felszabadításának napja, január 27 2001-ben nemzetközi holokauszt-emléknap lett. De miért csak akkor? Laurence Rees történész, a második világháborúval foglalkozó BBC-dokumentumfilmek ismert író-rendezője próbál választ adni.

A holokauszt-emléknap a nemzeti eseménynaptár egyik alappillére. Kinek lenne ellenvetése ez ellen? Mi lehetne fontosabb annál, hogy minden évben megemlékezzünk a holokauszt szörnyűségéről? A legtöbben tulajdonképpen úgy vélik, a holokauszt-emléknap a háború befejezése óta létezik. Ez azonban messze van az igazságtól.

Az első holokauszt-emléknapot Angliában rendezték meg 14 évvel ezelőtt, 2001-ben, az Egyesült Államok pedig csak 2004-ben kötelezte el magát hivatalosan a borzalmakról való megemlékezés mellett, elismerve, hogy a holokauszt − amely szörnyűségében példátlan bűntett volt − alapjaiban rázta meg a modern civilizációt. Magyarországon 2001 óta rendezik meg hivatalosan a holokauszt áldozatainak emléknapját a gettósítás 1944. április 16-i megkezdésének évfordulóin. Hasonlóképpen a nagyszabású holokauszt-múzeumok is csak az utóbbi időben terjedtek el. Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma 1993-ban nyílt meg Washingtonban a nagyközönség előtt, a meggyilkolt európai zsidók emlékművét pedig 2005-ben avatták fel Berlinben.

Nem különös, hogy ennyi időbe telt, mire ezek az emlékhelyek létrejöttek, a világ pedig egyezségre jutott abban, hogy minden évben egy holokauszt-emléknapon hajt fejet az áldozatok előtt? Miért tartott közel 60 évig, hogy az ENSZ elismerje a holokauszt „jellegében és szörnyűségében példátlan” voltát, és határozzon az éves megemlékezés egy konkrét napjának kijelöléséről?!

Döbbenetes tettek

Az első nyom, amelyen elindulhatunk a megfejtés felé, Auschwitz felszabadulásának körülményeiben rejlik. Ez a tábor mára a náci rémtettek egyetemes szimbóluma lett. Auschwitz a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosságának színhelye, ahol nagyjából 1,1 millió embert, ebből 1 millió zsidót gyilkoltak meg. Ezért érthető, hogy éppen Auschwitz felszabadításának napját, január 27-ét választották a holokauszt emléknapjává.

2015-01-20T160650Z 976167827 LR2EB1K18R4S4 RTRMADP 3 POLAND-ANNI
Fotó: Pawel Ulatowski / Reuters

Az 1. Ukrán Front katonái azonban, amikor 1945-ben elérték Auschwitzot, nem érzékelhették a hely roppant jelentőségét. Ivan Martinuskin, a Vörös Hadsereg főhadnagya alig néhány órával azután ért Auschwitz-Birkenauba, hogy a tábort bajtársai elfoglalták. „Úgy éreztük, hogy valami jót tettünk – emlékezik vissza −, valami nagyon jó cselekedetet hajtottunk végre, teljesítettük a kötelességünket.” Ám − jóllehet, ő és bajtársai részvétet éreztek az Auschwitzban talált túlélők iránt − nem tudták, hogy itt valami rettenetes dolognak a szemtanúi lettek: „Meg kell értenünk a háborút megjárt emberek lélektanát… Mögöttem akkor már több mint egyévi közvetlen harctéri tapasztalat volt. Ezalatt láttam táborokat, ha nem is ilyeneket, mint ez, de kisebb fogolytáborokat biztosan. Láttam városokat megsemmisülni. Láttam falvak lerombolását. Láttam a saját népünk szenvedéseit. Láttam megcsonkított kisgyerekeket. Nem volt olyan falu, amely ne tapasztalta volna meg ezt a borzalmat, ezt a tragédiát, ezeket a szenvedéseket.”

Auschwitz felszabadítását ugyan nem hallgatták el a korabeli újságok, de mai szemmel nézve az elvárhatónál sokkal kisebb hangsúlyt kapott. Borisz Polevoj, a Pravda tudósítója írt róla egy cikket, amely február 2-án jelent meg, Angliában pedig a Jewish Chronicle néhány nappal később hozta nyilvánosságra a történetet. A média mégsem közvetítette azt az érzést, hogy Auschwitzban valami igazán döbbenetes dologra derült fény. Ennek részben az volt az oka, hogy ekkorra már kimerítő tudósítások jelentek meg a hat hónappal korábban felfedezett majdaneki táborról, és mivel Auschwitzban és Majdanekben egyaránt Zyklon-B gázt használtak a gyilkoláshoz, a közvélemény először nem értette Auschwitz jelentőségét a náci birodalmon belül.

Hallgatás és elhallgatás

Ekkor már a jelentősebb náci haláltáborok mindegyike a Vörös Hadsereg által ellenőrzött területen, a háború után kommunista fordulatot vett Lengyelország területén volt. A történelmet úgy írták – illetve gyakran úgy írták át −, hogy a nácizmus elleni küzdelemben a kommunisták legyenek a középpontban. A varsói gettólázadás egy lengyel leírása azt állította, hogy a felkelés a kommunista harcosok fegyverténye volt (pedig valójában a zsidó ellenállás szervezte).

DEBRE20150125007
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Nyugaton ekkoriban és még a háború után is olyan ikonikus események kiemelésére helyezték a hangsúlyt, mint az angliai csata vagy a normandiai partraszállás. Az a szerep, amelyet a nyugati szövetségesek a Sztálinnal való kiegyezésben vállaltak, nem felelt meg a háború semmiféle hősi narratívájának. Az, hogy Lengyelországban az egyik diktátor uralmát egy másiké váltotta fel, különösen kínos volt - nem utolsósorban azért, mert a britek és a franciák Lengyelország náci megszállását tartották a háború katalizátorának. Ezzel kapcsolatban az a tény, hogy a holokauszt áldozatainak nagyjából a fele lengyel volt, Lengyelország pedig továbbra is elnyomó uralom alatt maradt, óriási problémát okozott a nyugati szövetségeseknek, akik a háborút totális győzelemként kívánták tálalni.

Ami a holokauszt-túlélőket illeti, ők százezrével hagyták el háború előtti hazájukat; sokan Izraelben, illetve Amerikában telepedtek le. Egészen az utóbbi időkig tartotta magát az a közhiedelem, hogy a túlélők nagy része úgy döntött, nem beszél a háborús szenvedéseiről, hogy új fejezetet nyithasson az életében. Az utóbbi néhány év kutatómunkája azonban megdöntötte a hallgatás mítoszát azzal, hogy bebizonyította, sok túlélő igenis beszélt a náci fogságban átéltekről – bár egyes esetekben csak beszéltek volna, ismerőseiknek és munkatársaiknak azonban nem akaródzott meghallgatni őket.

Birkák a vágóhídra

Első pillantásra azt hihetjük, Izrael az az ország, ahol a túlélőket arra buzdították, hogy beszéljenek a szenvedéseikről. Ennél azonban bonyolultabb volt a helyzet. Jóllehet 1951 áprilisában a Kneszet bejelentette egy holokauszt-emléknap kijelölését, sok izraeli vegyes érzelmeket táplált a holokauszt-túlélők háború alatti magatartásával kapcsolatban. Mose Tavor, aki a brit hadsereg zsidó dandárjában harcolt, ezt így fogalmazta meg: „Engem más fából faragtak, mint a lengyel kisvárosokban élt zsidókat. Gyerekkorunkban régi zsidó hősöknek éreztük magunkat, és háborúsdit játszottunk. Nagyon erős bennem a kötődés azokhoz, akik kétezer évvel ezelőtt itt [Izraelben] harcoltak, azokhoz a zsidókhoz viszont nemigen éreztem kötődést, akik úgy mentek a halálba, mint a birkák a vágóhídra. Ezt sohasem tudtam megérteni.”

DEBRE20150125023
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Ez a szemlélet, mely szerint a holokauszt-túlélők úgy indultak a halálba, mint a birkák a vágóhídra, nem volt szokatlan: több izraeli túlélő személyesen mondta el, hogy amikor a háború után megérkeztek, őket is érték ilyen sértő megjegyzések. Sok túlélő békés magatartása éles ellentétben állt azzal a hősi imázzsal, amelyet az új izraeli állam tükrözni akart. Ez megmagyarázza, hogy a holokauszt-emléknapról szóló eredeti, 1951-es nyilatkozatban használt héber kifejezés, a „Jom Hasoa U’Mered HaGetaot” fordítása miért úgy szól, hogy „a holokauszt és a gettólázadás emléknapja”. Az ellenállás kiemelése ugyanis kezdettől fogva ugyanolyan fontos volt, mint a szenvedésé.

Eichmann 1961-ben Izraelben lezajlott pere, majd kivégzése döbbentett rá sokakat a holokauszt valós mértékére és szörnyűségére. A tárgyalóteremben a túlélőknek olyan központi szerep jutott, mint korábban soha, és (ellentétben a háború után lezajlott nürnbergi perekkel) közvetlenül a legfőbb tettesek egyikével szembesülhettek. Drámai jelenet volt, amikor az egyik auschwitzi túlélő, Jehiel De-Nur tanúvallomást tett Eichmann jelenlétében, majd elájult.

Az is az Eichmann-per következménye, hogy az 1960-as évek folyamán a holokauszt és az először Izraelben használt soá szót jobban megismerte a világ. Ezt a kifejezést már Izrael 1948-as függetlenségi nyilatkozata is említi a nácik zsidóság elleni gyilkos hadjáratának minősítésére, de használata csak jóval később vált általánossá. A holokauszt kifejezés természetesen fölvet problémákat – a legnyilvánvalóbb az, hogy pontos jelentését illetően nincs általános egyetértés. Sokan minden népirtásra alkalmazzák, így például vannak, akik ruandai holokausztot emlegetnek. Azonban még problematikusabb, hogy a holokauszt szűk értelmezése a történelem félreértéséhez vezethet. Jóllehet a zsidók kiirtása egyedülálló bűntette volt az Európa radikális faji átformálását célzó náci terveknek, nem érthetjük meg a nácik gondolkodásmódját, ha nem vesszük figyelembe más csoportok kiirtásának potenciális szándékát. Ehhez tartozott szlávok tízmillióinak elpusztítása az „általános keleti terv” (Generalplan Ost) keretében, a szellemi vagy testi fogyatékkal élők elleni eutanázia-akciók, továbbá számtalan lengyel és cigány meggyilkolása Auschwitzhoz hasonló táborokban.

Késleltetett konszenzus

Szükség volt egy végső történelmi felfordulásra ahhoz, hogy a holokauszt robbanásszerűen átmenjen a köztudatba. Ez pedig a szocialista rezsimek összeomlása volt Kelet-Európában.  Csak ekkor vált lehetővé, hogy szabadon látogassuk nem csak Auschwitz, de más haláltáborok (pl. Sobibor és Treblinka) emlékhelyeit is. Fontos megemlíteni, hogy az auschwitzi múzeumnál csak jóval a kommunizmus bukása után cserélték ki a jelzéseket és egyéb információkat olyanokra, amelyek megfelelő módon tükrözik a zsidók szenvedését.

DEBRE20150125026
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a történelmi ismeretek elhallgatása és eltorzítása milyen hatékonyan segíti az elnyomást. Mennyit tudunk például arról a Kína és Japán közötti háborúról, ami 1937 és 1945 között dúlt? Mivel a kulcsfontosságú levéltárakhoz és legfőbb szemtanúkhoz csak a kínai kormányon keresztül lehet hozzáférni, képtelenség hiteles televíziós sorozatot készíteni róla. Tizenöt évvel ezelőtt Horror in the East (Keleti rémuralom) című sorozatomhoz Kínában forgattam, de a retorziótól való félelem miatt olyan nehéz volt a szemtanúkat szóra bírni, hogy a BBC-nél hatrészesre tervezett sorozat végül csak kétrészes lett. A kínai szemtanúk többsége akkor sem mert beszélni, amikor hivatalos kísérőnk figyelő tekintetétől távol, külön kerestük meg őket és anonimitást ígértünk nekik.

A kínai kormány hozzáállását saját szűk politikai érdekei diktálták. Örültek, hogy meginterjúvoljuk a nankingi mészárlás túlélőit, de azt nem engedélyezték, hogy az Észak-Kínában lezajlott gyilkos japán akciók szemtanúi megszólaljanak a kamera előtt. Egyik este a smasszerem berúgott, és elkotyogta, hogy szerinte mi ennek az oka. „Az az igazság – mondta –, hogy szeretnénk, ha a japánok egy nagy DVD-gyárat építenének nálunk, valahol a környéken.” Az 1980-as években az akkori Szovjetunióban forgattam, és a szovjet hatóságoknál is ugyanezt az önérdeket szolgáló történelemfelfogást tapasztaltam. Nem kétséges, hogy a háború után ez akadályozta meg a később szovjet ellenőrzés alá került területeken végrehajtott náci cselekmények teljes és elfogulatlan történeti elemzését.

Ugyanakkor az is igaz, hogy már a berlini fal leomlása előtt elindult egy mozgalom, amelynek célja a holokausztról való átfogóbb megemlékezés volt. Mindezek ellenére nem tudom, hogyan jöhetett volna létre a holokauszt-emléknapra vonatkozó ENSZ-egyezség, ha a Szovjetunió ma is létezne, és a halottak közül sokakat egyszerűen a fasizmus áldozataiként tartanának számon.

A holokauszt-megemlékezések története éppen azért tanulságos, mert arra figyelmeztet, hogy sok évbe telhet, mire a múltbeli események jelentőségét illetően konszenzus alakul ki. Ha pedig elnyomó rendszerek maradnak uralmon, a világméretű konszenzus talán létre sem jön.

A cikk teljes terjedelemben a BBC History magazin január 30-án, pénteken megjelenő 2015. februári számában olvasható.