Vilmos, Bíborka
2 °C
19 °C
Index - In English In English Eng
18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

55 év csend

Miként fordulhatott elő, hogy Európa egyik vezető kultúrnemzete évtizedekig hallgatott XX. századi történelme talán legnagyobb traumájáról? Egyedülálló, és Magyarországról nézve fájón irigylésre méltó az a módszeres munka, amit a német értelmiség a 80-as évek közepétől végez a náci múlt örökségével és feldolgozásával kapcsolatban. Ennek filozófiai, politikai, irodalmi, közéleti, oktatás- és emlékezetpolitikai vonatkozásairól az érdeklődők Magyarországon is elég sokat olvashattak. Ugyanakkor van a német háborús múltnak egy színtere, amit lényegében egészen 1999-ig mély hallgatás övezett: a pusztítás, a fizikai és lelki trauma, amit a német városok szövetséges bombázása okozott a polgári lakosságnak. (A cikkben lévő hosszú idézet elolvasását csak felnőtteknek ajánljuk.)

W. G. Sebald német író-irodalomtudósnak 1999-ben jelent meg a 2014-ben magyarra is lefordított esszékötete (Légi háború és irodalom - A rombolás természetrajza, 2014, Európa), amiben erős kritikai éllel ismertette a háború óta a német irodalomban, sajtóban és történettudományban megjelent, kevés és szerinte egyetlen kivételtől – Heinrich Böll 1950-ben befejezett, majd bő negyven évig kiadatlan regényétől – eltekintve felületes kísérletet a történtek bemutatására.

Az okok keresése közben a rendelkezésre álló beszámolók és a saját narratív kiegészítéseinek segítségével Sebald megpróbálta felidézni, hogy pontosan mi történt a bombázott városokban, vagyis kísérletet tett az évtizedes hiány pótlására. Legfőképpen pedig magyarázatot keresett és próbált adni arra, hogy miként felejtődhetett el szinte teljesen ez a legalább félmillió polgári áldozatot követelő és további sok milliót földönfutóvá tévő, pokoli trauma. Az izgatta, hogy hogyan és miért írhatta felül a bűntudat és az ország újraépítésének igénye milliók emlékezetét, hogyan működött a kollektív elfojtás gépezete.

Az elfojtás gépezete

„A fizikai és morális megsemmisülésnek az egész országra jellemző valós állapotát valamiféle hallgatólagos, mindenkit egyaránt kötő megállapodás alapján nem volt szabad leírni. Így aztán a német lakosság túlnyomó többsége által átélt pusztítás záróaktusának legsötétebb részletei olyan szégyenletes, tabusított családi titokká váltak, amit talán még önmagának sem mert bevallani senki” – fogalmazott Sebald a világháborút kirobbantó, és korábban elképzelhetetlen bűnöket elkövető náci rezsim tetteiért keményen megfizető német társadalom háborút követő hallgatásáról.

A csendről, ami a bombázások okozta pusztítást a közéletben és a családok – gyakran máig ható – emlékezetében övezte, Sebald egészen hihetetlen kíméletlenséggel írt: „A mélyebb zavaroknak a német nemzet lelki életében tapasztalható szinte teljes hiánya arra enged következtetni, hogy az új, szövetségi köztársaságbeli társadalom az előtörténete során szerzett tapasztalatait az elfojtás tökéletesen működő gépezetére bízta, ami lehetővé tette számára, hogy tényszerűen ugyan elismerje a teljes degradálásból való létrejöttét, egyszersmind azonban mindezt maradéktalanul kiiktassa érzelemháztartásából, sőt akár újabb diadalként könyvelje el azon dolgok sorában, amelyeket sikeresen és a belső gyengeség legkisebb jele nélkül kibírt.”

De Sebald ennél is tovább ment: szerinte az ország sikeres újjáépítésének katalizátora a „pszichés energiának az a mindmáig el nem apadó árama, ami az államunk alapjaiba befalazott hullák közösen őrzött titkából ered, és ami a németeket a háborút követő években szorosabban kötötte és köti még ma is egymáshoz, mint bármilyen pozitív, mondjuk például a demokrácia megvalósításával kapcsolatos célkitűzés valaha is képes volt”. Az, hogy a hagyományos ipari infrastruktúra elpusztítása hogyan teremtette meg a helyén létrejövő modern és hatékony német gazdaság esélyét, gazdaságtörténeti közhely. De a sikertörténet borzongató pszichés dimenzióival Sebald előtt nemigen foglalkozott senki.

Szökőárként száguldó tűzorkán

Az író számba veszi, hogy a komplett városokat elpusztító bombázásokról megjelent beszámolók a nyelvi konvenciók és korlátok, a bűntudat vagy épp az érzelmi-értelmi bénultsággal küzdő túlélők emlékezetének önvédelmi mechanizmusai miatt miért szorulnak kiegészítésre. Majd kísérletet tesz rá, hogy mindezektől mentesen, vagy legalábbis a korábbi elbeszélői kudarcokon okulva, a hozzáférhető visszaemlékezések alapján beszámoljon Hamburg 1943 júliusi bombázásáról, a városok elleni világháborús légitámadások egyik legszörnyűbbjéről.

A szövegrészletet a sokkolóan naturalisztikus részletek miatt csak erős idegzetűeknek ajánljuk.

„1943 nyarának derekán, a hosszan tartó kánikulában a Royal Air Force a nyolcadik amerikai légiflotta támogatásával sorozatos támadást indított Hamburg ellen. A Gomorra-hadműveletnek elkeresztelt vállalkozás célja a város lehetőleg totális megsemmisítése és felégetése volt. A július 28-át követő éjszakán történő támadáskor, amely hajnali egy órakor vette kezdetét, tízezer tonna légiaknát és gyújtóbombát dobtak le az Elbától keletre fekvő, sűrűn lakott területre. (...) Egy immár bevált módszer szerint előbb négyezer fontos légiaknákkal betörtek és a keretükből kitéptek minden ablakot és ajtót, azután könnyebb gyúanyaggal lángra lobbantották a padlásokat, miközben nagyobb, akár tizenöt kilós gyújtóbombákkal rést vertek a házakon az alsóbb szintekig. 

Néhány perc alatt mindenütt hatalmas tüzek gyúltak a támadás mintegy húsz négyzetkilométeres területén, amelyek olyan gyorsan összeértek, hogy már negyedórával az első bombák ledobása után az egész légtér, ameddig a szem ellátott, egyetlen lángtenger volt. Újabb öt perc múlva pedig, egy óra húszkor, akkora erejű tűzvihar kerekedett, amilyet mindaddig senki nem tartott elképzelhetőnek. Olyan erővel szippantotta magához a most már kétezer méter magasra törő tűz az oxigént, hogy a légáramlatok orkánerejűvé erősödtek, és úgy zúgtak, mint holmi hatalmas orgonák, amelyeken egyszerre húztak meg minden regisztert. Három óra hosszat égett így a tűz. Tetőpontján a vihar oromzatokat és háztetőket szaggatott le, gerendákat és hirdetőfalakat hajított a levegőbe, fákat csavart ki tövestül és embereket kergetett maga előtt égő fáklya gyanánt.

A leomló homlokzatok mögül házmagasan csaptak elő a lángok, szökőár módjára, több mint százötven kilométeres sebességgel száguldottak végig az utcákon, tűzhengerként forogtak különös ritmusban a nyílt tereken. Némelyik csatornában égett a víz. A villamoskocsikban elolvadtak az ablakok, az elraktározott cukor felforrt a pékségek pincéjében. A bunkerekből kimenekülő emberek groteszken kicsavarodva süppedtek bele a nagy, fekete hólyagokat vető aszfaltba. Senki sem tudja igazán, hányan pusztultak el azon az éjszakán, és hányan vesztették eszüket, mielőtt utolérte őket a halál.

Amikor eljött a reggel, a napfény nem bírt áthatolni a város fölött fekvő, ólmos sötétségen. Nyolcezer méter magasra szállt föl a füst, ott pedig elterült, cumulonimbus felhőt alkotva. Az izzó hőség, amit a bombázópilóták elbeszélésük szerint a gépük falán keresztül is éreztek, sokáig szállt még a füstölgő, parázsló kőhegyekből. Összesen kétszáz kilométernyi utca pusztult el maradéktalanul a lakónegyedekben. Mindenütt borzalmasan eldeformálódott testek hevertek. Némelyiken még kis, kék lángocskák pislákoltak, mások barnára vagy bíborszínűre sültek, és eredeti nagyságuk harmadára zsugorodtak össze. Összegörbedve feküdtek saját, részben már kihűlt zsírjuk tócsájában.

A már az azt követő napokban zárt területté nyilvánított belső halálövezetben, amikor a büntetőbrigádok és a tábori foglyok augusztusban, a romok kihűlése után nekiláthattak az eltakarításnak, olyan embereket találtak, akik a szén-monoxidtól hirtelen meglepve még az asztal mellett vagy a falnak támaszkodva ültek, másutt csomókban megfőtt húsra meg csontra és egész testhegyekre leltek, amelyeket a felrobbant fűtőkazánokból kitörő forró víz borított el. Megint mások az ezer fokra és még többre felhevülő parázson úgy elszenesedtek és elhamvadtak, hogy egész családok maradékát lehetett egyetlen ruháskosárban elvinni.” (Blaschtik Éva fordítása)

Nem illett beszélni róla

Sebald írása elég nagy vitát váltott ki. Több bírálója vitatta, hogy csend övezte volna a bombázásokat, abban azonban egyetértettek, hogy ha voltak is érdekes művek, azokat elfelejtették, kellő kritikai visszhang híján nem épülhettek be az irodalmi köztudatba. E folyamat kapcsán épp Sebald másik állítása, a téma tabuvá válása vált érdekesebbé: hogy a témáról évtizedekig nem illett beszélni, és talán épp ez is okozhatta, hogy a bombázásokról szóló írások, versek nem lehettek sikeresek, a jobb szerzők pedig kerülték a témát.

A háború utáni évtizedekben a kollektív bűntudat megnehezítette, sőt nagyjából lehetetlenné tette, hogy a kérdéssel komolyan foglalkozni lehessen: Németország nem volt abban a helyzetben, hogy felvesse a városai többnyire esztelen bombázásáért viselt morális felelősség kérdését. Évtizedeknek kellett eltelni, hogy a légitámadásokról egyáltalán nyíltan beszélni lehessen.

Sebald – aki a bombázások idején egyéves volt – nem moralizál, hogy jogos volt-e a szövetségesek, azon belül is elsősorban az Egyesült Királyság légierejének válaszcsapása a németek által lebombázott angliai városokért és a sok tízezer civil áldozatért. Őt a történtek felidézése mellett elsősorban a németek kollektív, az irodalomban tükröződő elfojtásai érdeklik.

De azt azért feleleveníti, hogy a nagy volumenű bombagyártásra és -célbajuttatásra ráépülő brit hadigazdaság tehetetlenségi ereje miatt a légierő vezetése ha akart volna, se tudott volna egykönnyen változtatni a városok tömeges bombázását célzó stratégián. Pedig ha pusztán a német hadigazdaság megbénítása vezérelte volna a 400 ezer bevetést és az egymillió tonnányi bomba ledobását, akkor a Royal Air Force elsősorban az ipari létesítményeket és a közlekedési útvonalakat bombázta volna.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport