400 kilométer magasan a vízbe fulladni

További Történelem cikkek

A szovjetek nem csak az első műhold fellövésével és Gagarin repülésével előzték meg kezdetben az amerikaiakat az űrversenyben. Az első űrhajós fellövése után mindkét szuperhatalom következő célpontja a Hold felszíne volt, ehhez azonban először meg kellett alkotni a felszerelést, amellyel sikeresen elhagyható az űrkabinok viszonylagos biztonságot nyújtó belseje.

A fejlesztés gőzerővel zajlott, a két fő problémát a viselőjének az abszolút nulla fok közeli hőmérséklet és a szinte nem létező nyomás körülményei között is túlélést biztosító, Berkut elnevezésű szkafander, illetve az űrkabinból ki- és bejutást lehetővé tevő zsilip megtervezése jelentette. Ha nincs a nagy verseny, a mérnökök valószínűleg hosszasan tesztelik a kifejlesztett eszközöket, de erre nem volt idő, így a Voszhod–2 küldetése előtt csupán egy, ember nélküli próbarepülés történt, de a földi irányítás a zsilip üzembe helyezése után elvesztette a kapcsolatot a felbocsátott űrhajóval.

50 éve, 1965. március 18-án, némi barkácsolás után mégis elindult útjára Pavel Beljajev parancsnok és Alekszej Leonov űrhajós. Utóbbi egy Föld körül megtett kör után azonnal hozzálátott az űrséta végrehajtásához. A felfújható zsilipen keresztül ki is lépett a nagy fekete semmibe, elsőként az emberiség tagjai közül. Az ötméteres, a rögzítést és az oxigénellátást biztosító „köldökzsinór” végén Leonovot természetesen teljesen hatalmába kerítette az élmény. „A Föld abszolút kereknek látszott. Azt hiszem, azelőtt nem is tudtam igazán, mit jelent az a szó, 'kerek’, amíg nem láttam a Földet az űrből” – mondta később.

A szovjet szakemberek nagyon kíváncsiak voltak, milyen mentális következményei lesznek annak, amikor egy ember kijut az űrbe, hiszen a látvány és a szokatlan közeg egyszerre lehetett csodálatos és nyomasztó is. A szovjet űrkutatás fel volt készülve arra, hogy Leonov agya leold az élmény hatására, de semmi ilyesmi nem történt, az első űrséta végrehajtója pont úgy viselkedett, ahogy azt a hozzá hasonló, vakmerő fickóktól elvárja az ember. „Elrugaszkodtam, hogy lássam, mi lesz. Azonnal pörögni kezdtem, a köldökzsinór rántott vissza" – írta le Leonov egy későbbi interjúban.

Egy másik interjúból az is kiderült, hogy azok, akik a Földről nézték a küldetés közvetítését, sokkal rosszabbul viselték a történteket. Főleg Leonov négyéves lánya, aki sírni kezdett, mikor meglátta, hogy az apja kiszáll az űrhajóból. „Apám állítólag üvöltözni kezdett, hogy nem igaz, hogy pont én nem tudom normálisan, az űrhajóban maradva befejezni a küldetést, ahogy azt kell” – mesélte Leonov. Aztán minden a helyére került, amikor a tévéközvetítésben Brezsnyev első titkár személyesen gratulált Leonovnak a történelmi cselekedethez.

Győzelem és vereség

A kiszabott néhány perc hamarosan letelt, és mint kiderült, ekkor kezdődött az igazi kaland. A hatalmas nyomáskülönbség miatt ugyanis Leonov szkafandere felfúvódott, így pedig már nem tudta magát visszapréselni a zsilipbe. Az űrhajós a központtal való egyeztetés nélkül rögtönzött: elkezdte leengedni a ruhából a nyomást, ezzel persze az éltető levegőt is. Végül az ájulás határán, izzadságban úszva sikerült visszamásznia a zsilipbe, majd becsuknia az ajtót. Leonov évekkel később, egy interjúban mesélte, hogy bár alapvetően nem volt izzadós típus, az űrséta alatt összesen hat kilót fogyott, ráadásul a kiizzadt verejték még a földet érés utáni első éjszaka is a szkafanderében locsogott.

A sikeres űrsétát ünneplik Moszkvában

Fotó: Keystone-France / Europress / Getty

De itt nem értek véget a megpróbáltatások. Műszaki és emberi hibák miatt a Voszhod–2 Kazahsztán helyett kétezer kilométerrel arrébb, az Urál hegység áthatolhatatlan fenyőerdeiben ért földet. Mivel a mentőhelikopterek nem tudtak itt leszállni, a két űrhajós két napot várt a mentőcsapatra a közismerten kellemes március közepi orosz klímában. Leonov állítólag éjszaka látta a körülöttük somfordáló farkasok parázsló szemeit, és a kilenc kilométerrel odébb földre tett, sítalpakon megérkező mentőcsapat tagjai is azt mesélték az űrhajósoknak, hogy farkasnyomokat láttak a visszatérő egység körül. Leonov, illetve pilótatársa, Pavel Beljajev kölcsönsíléceken jutott vissza a 9 kilométerre lévő bázisra, ahol az első űrséta büszke végrehajtójától azonnal jelentést vártak. „A megfelelő védőöltözékben az ember képes túlélni és munkát végezni az űrben. Köszönöm a figyelmet" – zárta rövidre a dolgot Leonov.

A történet tehát mégis jól végződött: az úttörő űrhajósok túlélték a küldetést, a Szovjetunió újabb győzelmet aratott az űrversenyben (az első amerikai űrsétára 1965 júniusában került sor). A tervezési gondok azonban azt jelentették, hogy a Hold meghódítására a tapasztalatok alapján teljesen új űrhajóra lett volna szükség (a Voszhod–2 a beszámolók szerint annyira rögtönzött valami volt, hogy az egyszer használatos jelző is túlzás), a késedelem pedig megnyitotta a kaput az Apollo-program számára.

Ma sem rutin

Az űrséta azonban – az űrhajózás minden egyéb részletéhez hasonlóan – az elmúlt ötven év alatt sem vált rutineljárássá. Annyira nem, hogy 2013-ban a Nemzetközi Űrállomás legénységének egy tagja majdnem belefulladt abba a félpohárnyi vízbe, ami a szkafander hűtőrendszeréből kerülhetett a sisakjába. Luca Parmitano olasz űrhajós a szemébe, az orrába és a fülébe tapadt vízcseppektől vakon és süketen tántorgott vissza az űrállomás zsilipjébe, ahol az a Karen Nyberg törölgette le róla a gyilkos cseppeket, aki pár nappal korábban arról forgatott videót, hogy is kell hajat mosni az űrben.

De ez csak a legutóbbi eset, ha a legveszélyesebb vagy legfurcsább eseményeket keressük az elmúlt ötven év űrsétái között, bőven van felidézésre váró, vérfagyasztó történet.

Már eleve az, hogy a kezdetleges technika a Földön is képes volt megölni az űrhajóst, felvet kérdéseket azzal kapcsolatban, mennyire volt jó móka az űrhajózás úttörőjének lenni. 1967-ben Jim Le Blanc amerikai űrhajóst egy vákuumkamrában elvégzett kísérlet közben kis híján meggyilkolta az oxigénvezeték kilazult csatlakozója, és csak a tesztet felügyelő mérnökök gyors helyzetfelismerése mentette meg a fulladástól.

A vezetékek persze máskor kiváló szolgálatot tettek. Például 1973-ban, amikor az amerikaiak űrállomás-kezdeményén, a Skylabon dolgozó két űrhajóst majdnem elsodorta egy rakoncátlan napelemtábla. Pete Conrad és Joe Kerwin csak azért nem állt orbitális pályára, mert még időben visszarántotta őket az a heveder, amivel a Skylab oldalához kapcsolták magukat. Hogy mi lett volna a sorsuk, ha ezt valamiért nem teszik meg? Nagyjából ugyanaz, mint annak a 2,5 millió forint értékű, speciális szerszámkészletnek, amit Heide Stefanyshyn-Piper űrhajósnő felejtett el a szkafanderéhez rögzíteni. Ezt már csak akkor vették észre, mikor a zsírzópisztolyokkal és fogókkal teli zsák messzire lebegett – viszont a tárgyat azóta is követik a radarok, a fejünk felett áthúzó űrtárgyak pályáját megmutató honlapokon akár vissza is kereshető, épp merre jár a szerszámostáska.

Az űrséták, illetve az űrruhák fejlesztésének története amúgy azt is megmutatja, mennyivel jobb lett volna, ha a szovjetek és az amerikaiak nem versengenek annyira egymással, hogy a durva, akár gyilkos hibákat ne titkolják el egymás elől. A történelem harmadik űrsétáján, az amerikai Gene Cernannel pont ugyanaz történt, ami Leonovval az elsőn: a szkafander felfúvódott, a felhevült testű, teljesítőképessége határán egyensúlyozó űrhajós pedig csak nagy nehezen tudta visszapréselni magát a kabinba, ahol állítólag a fáradtságtól zokogva rögzítette a zsilip ajtaját. Cernan ráadásul alig látott ki a szkafanderéből a sisak üvegén kiülő párától, és a nagy rúgkapálásban azt a Hasselblad kamerát is elrúgta az űrbe, amivel a küldetést dokumentálták.

A folyamatos veszélyek ellenére az űrséták történelme tulajdonképpen a siker fél évszázada is. Hivatalosan soha, egyetlen űrhajós sem sérült meg, amíg a járművén kívül lebegett az űrben, viszont a kimerészkedő hősök egy halom, amúgy megoldhatatlan feladatot oldottak meg. Például a Földön teljesen elszabott, eredeti állapotában tulajdonképpen selejt Hubble űrteleszkóp javításához, illetve későbbi bővítéséhez is több űrsétára volt szükség. A javítást eredetileg nem is akarta engedélyezni a NASA, a Hubble ugyanis (a Gravitációban látottakkal ellentétben) egyszerűen túl messze keringett az űrállomástól, vagyis ha valami baj történt volna szerelés közben, az űrhajósoknak nem lett volna hova menekülniük, és mentőakciót sem lett volna könnyű indítani értük. Aztán végül csak összehozták a dolgot, bár az űrhajósok bátorsága mellett valószínűleg az is ösztönző volt, hogy a irtózatos blama lett volna a NASA-nak, ha a Hubble-t a gyártás során benézett hibáktól sújtva hagyja keringeni a Föld körül.

Medencében készülni a világűrbe

Érdekesség, hogy a fent olvasható, kezdeti problémák, például hogy az első néhány űrséta résztvevői az ájulás környékére hajtották magukat, egyszerűen a tapasztalatlanság számlájára írható dolgok voltak. Mármint egyrészt persze senki sem tudta, mi lesz majd odafent, másrészt viszont nem volt könnyű kitalálni, hogy is lehetne egyáltalán felkészíteni az űrhajósokat arra, ami a mikrogravitációban vár rájuk. Az 1960-as évekről beszélünk, amikor (ha a technikai dolgokat nem számítjuk) a felkészítés tulajdonképpen abból állt, hogy az űrhajósok baromi sokat futottak és úsztak, illetve rendszeresen beültették őket a körbe-körbe pörgő centrifugába, hogy addig pörgessék őket, míg el nem ájulnak.

Alekszej Leonov az űrben. Az első fotó a történelem első űrsétájáról

Fotó: Central Press / Europress / Getty

Az első néhány amerikai űrséta tapasztalata keserű volt, az űrhajósok egyáltalán nem ugyanazt a könnyed és problémamentes élményt kapták, amire Leonov nyilvánvalóan kozmetikázott beszámolója alapján számítottak. Eleve alig bírtak mozogni, több űrsétát azért kellett a tervezettnél korábban befejezni, mert a földi irányítás a biometrikai adatok láttán visszaparancsolta a száguldó pulzusú és verejtékben úszó űrhajósokat az épp aktuális Geminibe. Végül egy bizonyos Buzz Aldrin jött rá a lényegre. A később a másodikként a Holdra lépő űrhajós elhivatott búvár volt, és az ő javaslatai alapján dolgozták ki azokat a mozdulatokat és módszereket, amelyek lehetővé tették, hogy az űrhajósok akár órákon át is az űrhajón kívül lebegjenek. Ma is hatalmas medencékben képezik ki az űrsétára induló űrhajósokat, a NASA létesítményét pár éve mi is meglátogattuk, éppen űrséta-szimuláció közben.

Az első űrséta után (a Hold felszínén töltött időt leszámítva) talán az az 1984-es eset a legérdekesebb, amikor Bruce McCandless első alkalommal használta az önálló mozgás, vagyis az űrhajótól elszakadás lehetőségét megadó, saját fúvókarendszerrel ellátott manőverező eszközt, az MMU-t. A kísérlet érdekes keretbe foglalta az űrséták addigi történetét. Míg Leonov és a többi első azzal küzdött, hogy a nagy terhelésben ne hevüljön túl, az MMU-val repkedő amerikai 20 évvel később egyetlen kellemetlenségként azt hozta fel, hogy mivel csak az ujjait kellett mozgatnia a szerkezet irányításához, egy idő után komolyan fázni kezdett a komolyabb testmozgásra tervezett szkafanderben. „Kikapcsoltam a hűtést, és minden rendbe jött."

McCandless minden interjúban elmondja, hogy bár senki nem ezt a választ várja, valójában nagyon is nyugodt volt akkor, amikor mintegy 100 méternyire eltávolodott a fúvókákkal tömött hátizsák segítségével a Challenger űrhajótól. „Már korábban eldöntöttem, hogy mit fogok mondani a földi irányításnak a bejelentkezéskor, és a tény, hogy sikerült kipréselnem magamból, hogy »Csak egy kis lépés Neilnek, de óriási ugrás nekem«, bizonyítja, hogy elég nyugodt fejjel lebegtem odébb az űrsiklótól." Az űrhajós szerint nem is nyugodt volt, inkább csak elfogadta a helyzetet. „A szerkezetben mindenből kettő volt, így ha el is romlott volna valami, csak átkapcsoltam volna a pótrendszerre. Ha pedig az is elromlik, amire azért elég kicsi volt az esély, nem kellett volna mást tennem, mint megvárnom, hogy a többiek a közelembe navigáljanak az űrsiklóval, és befogjanak a robotkarral." A földi irányítás adatai is igazolják, hogy az amerikai űrhajós nem csak utólag ilyen kemény: a szíve és a vérnyomása teljesen átlagos értékeket mutatott akkor is, mikor futballpályányi távolságra lebegett.

Az MMU ennek ellenére nem lett központi elem az űrkutatásban: néhányszor használták ugyan műholdak befogásakor, de a Challenger katasztrófáját követően indított vizsgálatok túl kockázatosnak találták a megoldást, és kivonták a forgalomból. A Nemzetközi Űrállomásnál még éppen lehetett volna szerepe, de a NASA és az orosz űrhivatal szakemberei a sokkal biztonságosabb, kábelekkel biztosított űrsétákat rendszeresítették. Talán pont ennek köszönhető, hogy 50 év alatt senki sem halt meg, miközben a világűrben lebegett.