Árpád
-5 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Sellőfarkú kullancsok a Bánki-tónál

2015.04.04. 20:12
Volt egy zárt, szubkulturális világ a Kádár-rendszerben, amiről 40 év után is legendákat mesélnek azok a lassan öregedő gyerekek, akik valamikor benne lehettek. A bánki-tavi „magánnyaraltatások” szabadságot és életre szóló impulzusokat adtak a résztvevőknek – mégsem mindenki emlékszik örömmel a gyerekbirodalomra. Hogy kellene gyereket nevelni, hogy lehetne gyereknek lenni? Klasszság és kirekesztés a Néprajzi Múzeumban.

Az unalmas és bornírt Magyar Népköztársaságon belül létezett egy senki által el nem ismert törpekirályság, régenssel, minisztériumokkal, a maga külön törvényeivel és történeteivel. Pipecland minden július elejétől augusztus végéig létezett, lakói 4 és 14 év közötti gyerekek, ottani nevükön bocsok, medvék és boszik voltak. A háromhetes nyaralóturnusok alatt a külvilág szabályai nem léteztek. A hétköznapok helyébe egy másik, fontosabb valóság lépett, saját világrenddel, mitológiával és halálosan komolyan vett játékokkal. Bonyolult szerepjátékok képzeletbeli lényekkel; sellőfarkú kullancsok, kalózok és banditákkal vívott csaták, végtelenített számháborúk – Pipecland meseország volt, de igazabb a felnőttekénél.

Ki az, aki ne ilyen gyerekkort szeretett volna? Miközben a hatvanas-hetvenes években máshol a szokásos ostobaságokat kérték számon a kisiskolásokon is, Bánkon szilvamagköpő és körbemámorversenyeket tartottak. A kinti átélhetetlen politikai rítusok és álközösségek helyett itt kialakult egy önálló hagyományrendszer, amit a gyerekek a magukénak érezhettek. Itt nem kellett elszürkülni, ellenkezőleg: az eredeti, vagány, kreatív gyerekeket tartották sokra. Az ilyen viselkedést klassznak mondták – a szó biztos másképp hangzott akkor, nem olyan mesterkéltnek, mint most. A kiemelkedő „klasszságot” egy vicces fejfedővel jutalmazták; ez volt a medvesapka, a „bánki Nobel-díj”.

Erről a kreatív, felszabadító gyerekországról a Néprajzi Múzeum most kiállítást csinált Ellenpedagógia a tóparton címmel. Bár az utolsó tábor 1978-ban volt, a magánnyaraltatások legendája még ma is él; vannak, akik szinte szektásan ápolják az emlékét. Annak ellenére, hogy mindez nem volt problémamentes.

A kiállítás előzménye, hogy az AnBlokk Egyesület szociológusai 2011-ben kezdték feltárni a bánki-tavi történetet. Kutatás közben robbant a Sipos-botrány – Magyari Péter remek cikke kellett ahhoz, hogy több mint húsz év után nyilvánosságra kerüljön: a Trefort egykori tanára hosszú éveken át visszaélt népszerűségével, és szexuálisan zaklatta diákjait – és ennek egyik terepéül az általa szervezett, a bánki-taviakhoz hasonló, azokból kinőtt egyik nyaraltatás szolgált.

Komoly játékok

A szexuális bántalmazások Sipos személyes bűnei maradnak, de most már a korábbi táborokról sem lehet a konfliktusokat megkerülve beszélni. A visszaemlékezésekben amúgy is keveredik a lelkes nosztalgia és a régi feszültségekről beszámoló hangok – a kiállításban talán az a legjobb, hogy nem akar ezek között kierőszakolni egyetlen igazságot, mindenkire rábízza, hogy maga rakja össze a saját történetét.

A Kádár-korban mindenesetre teljesen rendszeridegen volt az, amit a bánki-tavi gyerekek a nyaralásokon kaptak. Homogenizálás helyett egyediség, unalom helyett önkifejezés, kötelező szocialista realizmus helyett házi operaelőadások; a korszak levegőjét meghazudtoló mikroklímában virágzott ki ez az igazi ellenkultúra, egyedi, izgalmas és vibráló szellemiséggel.  

A magánnyaraltatások az alternatív pedagógiai kísérletekből nőttek ki, abból a közegből, amelyikből a ma is működő waldorfos, montessoris intézmények is származnak. Tulajdonképpen ezek a reformpedagógiai programok fogadtatták el egyáltalán, hogy van önálló gyerekkor; hogy a gyerekek nem pusztán tökéletlen kis felnőttek, és hogy a velük való foglalkozásnak komoly fejlődéslélektanra kell alapoznia. A két háború között a polgári értelmiségben volt erre nyitottság és érdeklődés, de ‘45 után az ilyen alternatíváknak már nem lehetett létjogosultságuk. A bánki-tavi nyaraltatások mégis megmaradtak, még a legkeményebb ötvenes években is.

Ez leginkább egy emberen múlott. A magánnyaraltatások szíve-lelke egy év közben óvónősködő, majd állami gondozottakkal foglalkozó nő volt, akinek a táborok jelentették az igazi életet. Leveleki Eszter nem csak a kulcsos gyerekek szabadidő-problémáját igyekezett megoldani, a komplex fizikai, lelki, szellemi fejlődést célozta meg, miközben erős és kreatív közösséget akart építeni.

Így lettek egyre fontosabbak a nyaralásokat meghatározó „komoly játékok”, az indiános, konkvisztádoros, vagyis a szokásos fiús, de itt a szokásosnál jobban átélt szerepjátékok. Ezekre épült az évről évre áthagyományozott és továbbfejlesztett helyi kultusz, a „tradomány”, a maga titkaival és rítusaival, a beavatottság reményével és vágyott ereklyéivel.

Elitek és gyerekek

Bár a Kádár-rendszerben egy ilyen program legjobb esetben is csak a féllegalitásban létezhetett, mégsem volt mindez annyira ellenzéki terep. A gyerekek szülei között elég sok volt a káder, jellemzően zsidó származású értelmiségiek, még Aczél György unokája is idejárt – azt mondják, volt, hogy maga a kultúrcézár telefonált a megfelelő helyre, hogy ne legyen vizsgálat valami hiányzó engedély miatt.

Idővel egyre zártabb lett ez a világ. A korszak mércéjével kifejezetten drágák voltak a háromhetes nyaralások, amire egy jobb módú családnak is hosszasan kellett spórolnia. Sokan úgy érezték, hogy a szervezők előnyben részesítik az elitértelmiségi és művészgyerekeket, eleve őket várják leginkább, a nyaralásokon ők lesznek Eszter kedvencei.

A reformpedagógiák egyik eredeti célja, a társadalmilag rászorulók kibontakozásának a segítése eközben háttérbe szorult – a másfajta nevelésben való részesülés egyre inkább különleges társadalmi kiváltság lett. Ahogy a Waldorf ma is az értelmiségi elit menekülési útvonala a közoktatásból, a bánki-tavi nyaraltatások is az elit újratermelődésének közegeként funkcionáltak a Kádár-rendszerben.

Nem csak emiatt érezték többen azt, hogy a hetvenes évekre a táborok kezdtek kifulladni. A különlegesen nagy, emlékezetes gyerekhőstetteket megörökítő totemfalra egyre nehezebb volt felkerülni, azt elfoglalták a korábbi nemzedékek hőstettei. A bánki-tavi kultusszal az történt, ami a kultuszokkal általában történni szokott: akik készen kapták, az egészet már kevésbé érezték magukénak.

Kacsintások

Ahogy Eszter öregedett, egyre fontosabb szerepük lett az ifiknek, ők alakították a mindennapi szabályokat. A táborokon belül itt is az a fajta, kegyetlenkedésektől nem mentes gyerektársadalom működött, amelyben a hierarchiakérdéseket leginkább a kaszárnyaetika szerint rendezték el.

Miután a hetvenes évek végén befejeződtek az eredeti, Leveleki Eszter-féle nyaraltatások, több utódtábort szerveztek hasonló szellemiségben. A Sipos Pál-féle nyaraltatások is ezek közé tartoztak, elvileg ugyanazzal a módszertannal, mitologikus kerettörténettel, a közös titok jelentőségével. „Az volt körülötte a hangulat, hogy nem ér nem benne lenni a buliban, mert akkor te rontod el a játékot.”

Utólag látni, hogy a nyaraltatások közege a nagyszerű élmények mellett lehetőséget adott a visszaélésekre is. A szervező személyes hatalma, az összekacsintások, a kirekesztéssel és befogadással járó érzelmi feszültségek bele voltak kódolva a nyaraltatásokba – a gyerekkirályságba, ahol mindig egy karizmatikus, istenített felnőtt volt a régens, aki ugyanakkor rengeteget tudott adni.