Színjáték volt a Canossa-járás?

A Német-római Birodalom urának és VII. Gergely pápának az európai főhatalomért folytatott küzdelmében látványos fordulópont volt a Canossa-járásként elhíresült esemény. Közismert, hogy az egyházból kiközösített IV. Henrik 1077 januárjában a mai Olaszország északi részén található Canossa várában kereste fel a pápát, hogy megpróbálja elérni a döntés visszavonását.

Az eseményekről számos forrás számol be, köztük a pápa levelei is, de természetesen mindegyik valamelyik félhez közel álló nézőpontból értékeli a történteket, így elég nehéz eldönteni, mely részletekről számolnak be tényszerűen, és melyek azok, amelyeket elferdítenek vagy elhallgatnak.

Az biztos, hogy a császár valóban látványos gesztusokkal kérte az egyházfő megbocsátását. Már önmagában az Alpokon keresztül megtett januári útja is megfelelt egy igencsak fáradságos zarándoklatnak, majd miután a pápa nem nyitotta ki előtte a vár kapuit, három napon keresztül álldogált és térdepelt a külső kapu előtt mezítláb, szerzetesi öltözékben. Végül aztán január 28-án megnyílt a kapu, ezután Henrik a pápa lábai elé borult, megbocsátásért esedezve. Az egyházfő hajlandónak mutatkozott visszafogadni a megtévelyedett bárányt az egyházba, végül közösen vettek részt egy misén is.

Korai öröm

Kérdés viszont, hogy valójában hogyan értelmezték a történteket a résztvevők és a korabeli írástudók. A császár a maga részéről egyértelműen azon az állásponton volt, hogy látványos gesztusával nemcsak visszafogadást nyert az egyház kebelére, de uralkodói jogait is visszanyerte. A pápa azonban – legalábbis néhány évvel később, amikor újra konfliktus tört ki Róma és a császárság között – azt állította, hogy az utóbbiról szó sem volt, Henrik csak a teljes bűnbocsánat lehetőségét szerezte meg Canossa kapuja előtt toporogva.

A dolog mögött bonyolult és többféleképpen értelmezhető kánonjogi kérdések és középkori hagyományok húzódnak meg. Ami számunkra csupán egy látványos gesztus, az akkoriban számtalan írott és íratlan szabály által meghatározott procedúra volt. Megvolt a rendje és módja annak, ahogy egy kiátkozott személy püspöke bűnbocsánatáért folyamodhatott, miként annak is, ha valaki a feudális hierarchiában felette álló urának kegyeibe próbált meg visszaférkőzni valamilyen összetűzés után. A kánonjog általában külön kezelte a visszafogadást, illetve a korábbi tévelygésért járó büntetést, azaz a penitenciát. Henrik úgy gondolta, Canossa-járásával mindkettőn túlesett, a pápa szerint azonban a jogait visszaadó, valódi feloldozást ő ekkor nem adta meg – de könnyen elképzelhető, hogy csak a későbbi, újra megromlott viszony fényében változtatta meg álláspontját. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy arra korábban nem létezett precedens, ha a két kérdéses személy egyenesen a római egyház feje, illetve Európa legnagyobb hatalmú koronás fője.

Mindezek fényében különösen érdekes több történész azon felvetése, hogy a Canossánál történtek valójában egy a külvilágnak szóló, látványos előadás felvonásai voltak, amelynek részleteiben a felek már korábban megegyeztek. Ha előkerülne valamilyen, ezt bizonyító forrás, abból valószínűleg az is kiderülne, hogy amennyiben volt előzetes megegyezés, ki tért el attól a későbbiekben.