Miklós
-4 °C
-2 °C
Index - In English In English Eng

A mérsékelten elkötelezettek mozgalma

2015.04.18. 07:58

Mára erodálta az idő, de az úgynevezett El-Nem Kötelezettek Mozgalma (Non-Aligned Movement, NAM) – hullámzó intenzitással és befolyással – évtizedeken keresztül a nemzetközi politika aktív részese volt.

Már a hidegháborús korszak derekán és a még a gyarmatbirodalmak felbomlási folyamatának vége előtt világosan látszott, hogy a kétpólusú világrend messze nem fedte le a Föld országait. Miután az ötvenes évek közepére egyértelművé lett, hogy Európában a megosztottság stabil, mindkét erőközpont Ázsiára és Afrikára fókuszált, amely a befolyási övezetek tágítására nyitott szférának látszott. E két földrészen a legfontosabb kérdés a dekolonizáció, a gyarmati uralom felszámolása volt, és ebben a befolyást tekintve a Szovjetunióé volt a potenciális előny: ideológiájával és a legfőbb gyarmattartó országgal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal való masszív szembenállása folytán felléphetett a függetlenségért küzdő gyarmatok „önzetlen” támogatójaként.

De hasonlóan erős stratégiai-elvi alapja volt az Egyesült Államoknak is. Már az 1947-ben meghirdetett Truman-doktrína az amerikai politika alapelvévé tette a kommunizmus további térhódításának megakadályozását. Ez a doktrína elsődlegesen Európára vonatkozott – elsődleges ösztönzője a görög polgárháború volt –, de az úgynevezett dominóelméletet az ázsiai mozgások, nevezetesen az indokínai háborúk inspirálták. Az elmélet szerint, ha egy országban kommunisták veszik át a hatalmat, akkor a környező országok dominók módjára kerülnek a Szovjetunió befolyása alá.

A dominó doktrínát Eisenhower amerikai elnök nyilvánosan először 1954-ben hirdette meg. Ha Indokínában – fejtette ki egy sajtótájékoztatón – a kommunisták kerülnek hatalomra, akkor elfoglalhatják Burmát, Thaiföldet és Indonéziát is. Ezzel stratégiai előnyhöz jutnak, és képesek lesznek meghódítani Japánt, Tajvant, a Fülöp-szigeteket, Ausztráliát és Új-Zélandot.

Sikertelen merénylet

A két hidegháborús hatalmi tömbtől elkülönülő politikai közösség alapjait a hatvan évvel ezelőtt, 1955. április 18-án az indonéziai Bandung városában megnyílt egyhetes afroázsiai konferencia rakta le. A legfőbb előkészítői a házigazdák mellett a volt Brit India akkor már független utódállamai – India, Pakisztán, Srí Lanka – voltak. A konferencián magukat képviseltető afrikai és ázsiai államok lefedték a világ egynegyedét; az egyik legjelentősebb vendég Csou En-laj kínai miniszterelnök volt, aki ellen repülőútja során – vélhetően az amerikai titkosszolgálat emberei – sikertelen merényletet kíséreltek meg.

A 23 ázsiai és 6 afrikai ország részvételével megtartott konferencia eszmei alapját 1954-ben Nehru indiai elnök fogalmazta meg, aki a gyarmati uralom alól felszabadult államok számára az „el-nem kötelezettség” politikáját tartotta a legüdvösebbnek. A kiindulási pont az úgynevezett Pancsa Sila, az öt elv volt, amelyben Nehru és Csou En-laj a két ország viszonyára vonatkozóan állapodott meg:

  1. egymás területi épségének és szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása,
  2. nem támadják meg egymást,
  3. nem avatkoznak be egymás belügyeibe,
  4. egyenlőség és kölcsönös előnyök biztosítása egymás számára,
  5. a békés egymás mellett élés elvének elfogadása.

A konferencia végén kiadott tízpontos deklarációban meghatározták azokat a fontos globális kérdéseket, melyek mentén közös politikát folytathatnak nemzetközi kapcsolatok révén. Az aláíró államok hitet tettek az Egyesült Nemzetek Chartájában foglalt emberi jogok betartása mellett, követelték a faji megkülönböztetés eltörlését, az államok szuverenitásának, a nemzetközi jog szabályainak tiszteletben tartását és kifejezték óhajukat a konfliktusok erőszakmentes, békés megoldása iránt.

A kirajzolódó szövetség az 1961-es belgrádi konferencia után intézményesült: maga az El-Nem Kötelezettek Mozgalma hivatalosan akkor alakult meg, és a hidegháború során két kommunista ország is csatlakozott hozzá: Tito Jugoszláviája és Fidel Castro Kubája. A mozgalom célja az volt, hogy aktívan és független módon alakítsa ki saját pozícióját a nemzetközi politikában, tagállamai érdekeinek képviseletében.

Csökkenő befolyás

A nyolcvanas évek végéig a szövetség valóban fontos szerepet játszott az egy új nemzetközi gazdasági rend megalapításáért folytatott tárgyalássorozatban; az egyik legfontosabb cél az volt, hogy az államok – elsősorban az afrikaiak – nagyobb lehetőséget kapjanak gazdagsági és a természeti erőforrásaik kiaknázásában, és olyan nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszer kialakítását érjék el, amelyben érvényesíthetik a harmadik világ teljes gazdasági emancipációját.

A képlet fölöttébb ellentmondásos: a taglétszám monumentális, az ENSZ tagállamainak kétharmada (!) tagja a szövetségnek – azaz 120 ország, 17 államnak pedig megfigyelő státusza van. Konferenciáikat menetrendszerűen megtartják; az ideinek Kolumbia ad otthont – ugyanakkor a szervezet tényleges befolyása a világpolitikában és a világgazdasági kapcsolatok alakításában marginális. Ebben komoly része van a szocialista blokk összeomlásának, hiszen magát a szövetséget is a két világrendszer közötti útkeresés hívta életre.