Sikongások a paplakban

Még javában tartottak a harcok, Budapest ostroma még el sem kezdődött, amikor 1944 decemberében egy nyírségi faluban öt férfit lőttek agyon, száznál is többet pedig túszként hurcoltak el az orosz katonák, mert egy falubéli végzett a Vörös Hadsereg egyik katonájával, aki a feleségét akarta megerőszakolni.

A korántsem egyedi történetben a községvezetés azzal az „alázatos kéréssel fordult a tekintetes katonai parancsnoksághoz”, hogy

az ártatlanul elhajtott 105 ember hollétére nézve felvilágosítást adni, és szabadon bocsátásukra az illetékes katonai parancsnoksághoz kedvező javaslatot tenni méltóztassék.

Hogy érkezett-e válasz, és mi lett a sorsuk a község férfiainak, nem tudjuk, de a szovjet katonák által elkövetett rémségek után többnyire eredménytelenek voltak a hasonló interveniálások.

A „Törvényes” megszállás – Szovjet csapatok Magyarországon című, frissen megjelent kötet mögött kétéves összehangolt kutatómunka van, melyben az összes megyei levéltár részt vett; a több ezer kiválogatott dokumentumból 225 fért bele a forráskiadványba.

Korábban nem született még ilyen átfogó dokumentumgyűjtemény a háború utáni évek deportálásairól, a málenkij robotra hurcolt emberekről, a tömeges katonai erőszakról. A könyv nem kimondottan a rémségek tára akar lenni, a munkát egybefogó L. Balogh Béni az Indexnek külön hangsúlyozta, hogy természetesen nem csak az 1945 utáni időszak sötét oldalát akarták bemutatni, de az élet- és halálközeli egykori iratok egymás mellé helyezve önmagukért beszélnek. Ezekből világosan látszik, amit a források gyakran kishivatalnok szerzői akkor még nem feltétlenül tudhattak pontosan – azt, hogy saját tapasztalataik mennyire rendszerszintűek.  

Itt a felszabadítás/megszállás polémiának nincs helye, a megidézett sorsok elszenvedői felszabadulásról nem beszélhettek – ahogy egyébként nemzetközi jogi értelemben is megszállásnak kell tekinteni a szovjet kor magyarországi kezdetét.

A kecskeméti polgármester 45 végén kétségbeesésében Tildy Zoltán miniszterelnökhöz fordult amiatt, hogy a felszabadulás óta már 193 erőszakos halál történt a szovjetek miatt. „Ennyi embert lőttek agyon és gázoltak el részeg orosz katonák; néhány felesége vagy leánya megbecstelenítése miatt akasztotta fel magát. A tanyai lakosság félelmében a városba költözik, és a veszélyes részek néptelenné válnak. Benn a városban a még dolgozó gyárak és üzemek munkássága a sötétség beálltával elhagyja helyét, és semmi áron nem hajlandó későn hazamenni és családját magára hagyni.”

Se kutyája, se macskája

Tudjuk és érezzük, hogy a vesztett háborúért fizetnünk kell, de a lakosság nem érti, hogy a fegyverszünet után több mint fél évvel miért kell legalább minden második nap egy-egy magyarnak életével fizetni.

A fővárosban elkövetett atrocitások között visszatérő elem, hogy az orosz katonák az utcákon állandóan kutyákra és macskákra lövöldöznek, egy ilyen eltévedt golyó embert is ölt. Sólyom László, Budapest rendőrfőkapitánya igen óvatosan fogalmazott az „oroszul beszélő” tettesekről, amikor a szovjetek felé számolt be a gyilkosságokról, rablásokról, fosztogatásokról:

„A bűntettek elkövetői az esetek igen nagy részében a Vörös Hadsereg katonái, sőt legtöbbször tiszti egyenruháját viselik. Ezenkívül kitűnően fel vannak fegyverezve. Miután a rendőri őrszemélyzet az orosz nyelvet nem bírja, az utolsó pillanatig bizonytalanságban van afelől, hogy gonosztevővel vagy pedig tényleg katonával áll-e szemben.”

Erőszakra buzdító felsőbb parancs a hiedelmekkel szemben nem volt az oroszoknál sem, a katonai vezetés hozzáállása pedig elég változó volt. Olyan parancsnok is akadt, aki élen járt a nemi erőszakban, más egységeknél a feljebbvaló ugyanazt keményen megtorolta. Viszonylag sok orosz katonát ki is végeztettek a civilek elleni atrocitásokért, de gyanítható, hogy ennek nem volt sok visszatartó ereje.

Pető Andrea – aki azt is egyértelművé teszi, hogy nem a bizonytalan pontosságú becslések számháborúira érdemes fókuszálni – kutatásai szerint csak Budapesten 50 és 200 ezer között lehetett a megerőszakolt nők száma. Nagyszékelyen az orvos azt jelentette, hogy a nők 60 százaléka lett nemi beteg, miután a községen áthömpölygő orosz csapatok a bakfistól a 78 éves öregasszonyig szinte mindenkit megerőszakoltak.

„Az orosz Vörös Hadsereg tagjai által Sopronban teherbe ejtett nők mind gyakrabban keresnek fel terhességük művi megszakítása végett. Mi, alulírt soproni nőgyógyász szakorvosok a fennálló törvényes rendelkezések értelmében ez ideig csak orvosi javaslat, tehát csakis súlyos betegség fennállása esetében végeztünk művi elvetélést” – írják a doktorok, jobb híján az ideiglenes kormánytól várva eligazítást a teendőkről.

Kihallik a városba

Az újabb tatárjárásként megélt pusztítás saját pártérdekeik szempontjából a kommunistáknak volt a legkínosabb. Ők a választási esélyeiket is komolyan félthették a szovjetek „túlkapásaitól”; Vas Zoltán emiatt Moszkvába is írt a hazatérésre készülő Rákosinak, Gerőnek és Révainak – de a hasonló felszólamlásoknak nem lett sok foganatjuk.

A szakszervezeti elnök, utóbb pénzügyminiszter Kossa István zaklatottan számolt be a baloldali elvtársakat érő atrocitásokról. „ Külön jelentenem kell a lakosság hangulatát, amely a mi szempontunkból igen rossz a környéken garázdálkodó különböző orosz alakulatok miatt. A Budapestről hazautazó építőmunkás-kongresszus résztvevőit, három elvtársat a vonaton teljesen kifosztottak orosz egyenruhát viselő alakulat tagjai. Ugyanezen a vonaton még kb. 40–50 embernek nemcsak az értékeit szedték el, de még a ruházatukat is lehúzták róluk. A megyei szakszervezeti titkártól már harmadízben vették el erőszakkal az országúton a kerékpárját és összes értékeit. Napirenden van az is, hogy a mezőgazdasági munkálatokat végző parasztoktól a lovat, kocsit elveszik.”

Arról, hogy Sztálin már eleve a teljes szovjetizálást tervezte nekünk, vagy esetleg csak menet közben, mondjuk úgy 1946-ra dőlt el, hogy a térségnek Moszkva nagyjában-egészében totális ura lesz, folyik némi vita a történészek között. A talán szovjetfóbiás, de éppen ezért kellőképpen realista Mindszenty Józsefnek azonban a „koalíciós idők" elején sem voltak kétségei a szándékokról.

Az angol követnek már 1945 októberében arról írt, hogy a Vörös Hadsereg jelenlétében bármikor bekövetkezhet a „csíny”, majd hosszan sorolta a tudomására jutó kegyetlenkedéseket. A hercegprímás sok más mellett írt a vidéki plébániáról, amelyet az oroszok két hónapja lefoglaltak. „Estély van rengeteg szesszel. Hangos zene, ének járja. Éjfél után nagy sikongás, dulakodás. Kihallik a városba. Akkor osztoztak az oroszok a nőkön a plébánia felszentelt épületében. A plébánostól van nyilatkozat, hogy »önként és szívesen engedte át« a plébánialakot.”

„Aki bűnös, bűnhődjék, de ártatlanok ne essenek áldozatul”

Míg az egyéni erőszakért az orosz katona akár az életével is fizethetett, a tömeges deportálásokat, a németek elvitelét és a málenkij robotot a legmagasabb szinten írták elő. Valószínűleg nem véletlen, hogy dokumentumok nem nagyon tanúskodnak a németek elhurcolása miatti tiltakozásokról. A kollektív bűnösséget a holokauszt után sem megkérdőjelező korhangulatban inkább csak a magyarokért, a „tévedések” ellen próbáltak kiállni; más kérdés, hogy értük sem valódi eséllyel. 

„Az orosz katonai hatóságok vármegyénk egész területén összeszedik és elszállítják a lakosság számottevő részét. Tudjuk, hogy az aláírt fegyverszüneti szerződés feltételei között ott szerepel a német származásúak kiadása is (...), de az összeszedés nem ennek alapján történik, hanem egyszerű német hangzású, sőt más idegen hangzású és igen sok esetben tiszta magyar hangzású nevű egyéneket is összeszednek” – írták ‘45 februárjában a különösen sokat szenvedő Szabolcsból a debreceni ideiglenes kormányhoz.

A szokásos becslések szerint a trianoni Magyarországról 150-200 ezer civilt hurcoltak el kényszermunkára, ötödük soha nem tért haza. A dadai járásból például 930 embert vittek el. Egyszerű volt a módszer: „Vencsellő községben az orosz főhadnagy elrendelte, hogy a lakosság férfi tagjait 16–45 évig, a nő tagjait 16–40 évig 2 órán belül írják össze.”

Az utasítás szerint, ha egyetlen ember is kimarad, a főjegyzőt és a községi főbírót azonnal főbe lövik.

Ezeknek a forrásoknak a megjelenése azért igazán lényeges, mert a dolog természetéből adódóan az itt taglalt esetekről egyébként nem sok minden maradt meg írásban. „A frontátvonulás idején amúgy is gyenge volt az írásbeliség, később pedig nem nagyon mertek minderről beszélni. Ezért is fontos a szórványos források összegyűjtése” – mondta nekünk a kötetet szerkesztő L. Balogh Béni.

A levéltári iratanyagot egyébként az orosz katonák több célra is hasznosíthatónak találták. 1945 nyarán a körmendi Batthyány-Strattmann hercegi levéltár „több vagon mennyiségű iratai a kastély lóistálló udvarára és a hozzátartozó fedett kamarába lettek beszórva. Az orosz katonák tömegesen jártak ide, a papírosok és iratok között turkálva cigarettának való papirost kerestek, mások a várudvaron felállított 20 db konyhai katlanhoz begyújtani való iratokat és okleveleket vittek. A lóistálló udvarán levő fedett kutat árnyékszék céljára használták, ahova ugyancsak igen sok levéltári oklevelet használtak fel.”