Beszálltunk, egy év múlva megszálltak minket vele
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
4. cikk. Ha valamely állam vagy valamely államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a Szerződésben résztvevő egy vagy több állam ellen, [...] minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fegyveres erő alkalmazását beleértve, azonnali segítséget nyújt a megtámadott államnak vagy államoknak.
A fenti idézet a hatvan évvel ezelőtt, 1955. május 14-én az akkori Magyar Népköztársaság, Albán Népköztársaság, Bolgár Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Román Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság által aláírt Varsói Szerződésből, illetve, magyar nevén (bár eredetileg, az aláírt példányok között ilyen nyelvű nincs) a „Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási Szerződésből” származik. A 4. cikk alapján jöttek be 1956-ban az oroszok leverni a magyar forradalmat.
De miért írtunk alá valamit, aminek azért sejthetően ilyesmi volt a vége? Valójában sok választásunk nem volt, Magyarország akkora már egy kivérzett, apró hal volt a világpolitikában, ahol az alakulgató szuperhatalmak rángatták egymás bajszát, hogy aztán katonai szövetségekbe tömörülve évtizedekre megszilárdítsák a kétpólusú világrendet, amiben jó lehet majd készülni a megelőző atomcsapásokra.
A NATO elhozza a világbékét, kivéve, ha a Szovjetunió is segítene
Ez valószínűleg mindenkinek megvan a történelemórákról, de nem árt felidézni: a II. világháború végén már látszott valami az új helyzetből. A Szovjetunió és az USA közös erővel kényszerítette kapitulációra a Harmadik Birodalmat, majd versenyt futottak Berlinért, és két részre osztották, az országgal együtt.
1954-ben a Szovjetunió hivatalosa indoklása szerint a „a német militarizáció visszaállításától” való félelmében kérte felvételét a NATO-ba (Észak-atlanti Szerződés Szervezete), az USA által vezetett, nyugat-európai országokat tömörítő katonai szövetségbe. Eddigre már végbement az úgynevezettet denacifikáció, a Harmadik Birodalomhoz köthető emberek eltávolítása a hatalom közeléből, megalakult a nyugat-német titkosügynökség, az Organisation Gehlen (több száz ex-nácival soraiban).
A Szovjetunió újra felvételt kér a NATO-ba az 1954-es Berlini Konferencián, ahol a szovjet külügyminiszter, Molotov úgy nyilatkozott, újra egyesíteni kellene Németországot, és választásokat tartani, de ezt az USA, Anglia és Franciaország külügyminiszterei megtagadták.
Moszkva még egyszer megpróbálkozott a tagfelvétellel, de azt megint elutasították a fenti országok. A NATO első főtitkára, Hastings Ismay azt nyilatkozta, hogy
a NATO-nak addig kell nőnie, amíg az egész szabad világ egyetlen ernyő alá nem kerül.
Viszont ellenezte [PDF] a Szovjetunió felvételét, mert az szerinte olyan volt,
mintha egy betörő szeretne belépni a rendőrséghez.
A fordulópontot 1954. október 23-a hozta el: kilenc évvel azután, hogy véget ért a II. világháború, a felosztott ország nyugathoz tartozó felét, a Német Szövetségi Köztársaságot szépen fokozatosan beléptették a NATO-ba.
Mindenki fegyverezte a magáét
A válaszra sem kellett sokáig várni: 1955. május 14-én a Szovjetunió és az első bekezdésekben felsorolt hét másik, megszállása alatt lévő ország aláírta a Varsói Szerződést, amelyben, sűrűn hivatkozva az ENSZ alapító okiratának mindenféle cikkelyeire „megerősítették vágyukat egy olyan rendszer létrehozására, ami a résztvevő európai országok politikai és társadalmi rendszerétől függetlenül garantálja az összeurópai biztonságot”.
A szerződést aláírni magyar részről a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hegedűs Andrást, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökét küldte. Természetesen a szerződést nem lehetett nem aláírni, akkoriban az országban bábkormány uralkodott, és szovjet csapatok állomásoztak a határainkon belül.
Papíron persze mindez szépen hangzik, azonban akárcsak, ahogy a NATO egy elrettentő katonai szervezet, a varsói szerződés országait sem véletlenül pakolták szövetségbe: „az újra felfegyverzett Nyugat-Németország [...] NATO-ba integrálása növeli egy újabb háború lehetőségét, veszélyezteti a békeszerető országok biztonságát, [...] ezért nekik is meg kell tenniük a szükséges lépésüket védelmükért, biztonságukért”. Szép kis játékelméleti játszma (ami ma is folytatódik, most épp Ukrajna NATO-tagságával).
Nem túl nagy meglepetés, hogy bár Németország feldarabolása papíron az újabb háború elkerüléséről szólt, a NATO nyugatot, a Szovjetunió pedig keletet fegyverezte fel újra. Gyakorlatilag valahol itt kezdődött az aztán az atombombákban kicsúcsosodó fegyverkezési verseny.
A Szovjetunió persze nemcsak a világbékéért munkálkodott a Varsói Szerződéssel: a Brezsnyev-doktrína jogi alapját a is ez a szerződés adta: mivel kimondta, hogy a tagoknak akár fegyveresen is segíteniük kell egymást a külső erőkkel szemben, tökéletes lehetőség volt a szovjetek által megszállt keleti blokk egyben tartására.
Mivel a nagyhatalmak 1955-ben megállapodtak Ausztria semlegességéről is, a szovjet katonáknak ki kellett volna vonulniuk Magyarország és Románia területéről is. A Szovjetunió (és azóta Oroszország) azonban szerette, ha a közvetlen határai előtt még van valami szövetséges, ami védelmet nyújthat, így nem igazán akartak kivonulni az országokból. Erre tökéletes volt az addigi kétoldalú szerződéseket felváltó Varsói Szerződés, létrejött a keleti blokk, ezzel meg a kettéosztott világrend. Innen jön egyébként a „harmadik világ” kifejezés: mindazokat az országokat jelenti, akik nem tartoztak sem az USA, sem a Szovjetunió szövetségi rendszerébe.
Barátságból segítséget nyújtottak 1956-ban
az ENSZ Alapokmányának célkitűzéseit és elveit követve, a barátság, az együttműködés és a kölcsönös segélynyújtás további megszilárdításának és fejlesztésének érdekében, az államok függetlensége és szuverenitása tiszteletben tartásának, valamint a belügyeikbe való be nem avatkozásnak elveivel összhangban
– szólt a preambulum a szerződésben, de ez megint csak a papírforma volt: az okmány elméletben lehetőséget nyújtott arra, hogy a felek katonai beavatkozással segítség egymást, ha valahol veszélybe kerülne a nagy Oroszország kovácsolta frigy. Ellenben a preambulummal, mindjárt a második cikkely így fogalmazott: „A Szerződő Felek kijelentik, hogy az őszinte együttműködés szellemében készek részt venni minden nemzetközi akcióban, amelynek célja a nemzetközi béke és biztonság biztosítása és minden erejüket e célok megvalósítására fordítják” – a béke pedig elég elvont fogalom, könnyű megzavarni, a biztonságot sosem árt fenntartani.
Magyarország gyorsan megtanulta, mit jelent ez a pár sor a gyakorlatban: 1956-ban a forradalom leverésére az itt állomásozó csapatokon kívül a Szovjetunió kívülről is csapatokat irányított az országba a felkelés leverésére. A Varsói Szerződés szerint papíron ezzel minden rendben volt.
Nem is csoda, hogy az 1956-os követelések közül az egyik az volt, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből és nyilvánítsa ki semlegességét – a hír hamar a szovjet újságok címlapjára került, jó kis casus bellit adott a beavatkozásra.
- 1956. november elsején magyar kormánydelegáció utazott Varsóba a kilépésről tárgyalni.
- Másodikán már szovjet csapatok érkeztek az ország területére, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon rendezkedett be.
- Az pedig mind tudjuk, mi történt november negyedikén.
A megszálló katonáknak egyébként azt mondták, nácik ellen fognak harcolni.
Aztán mi is Prágában
A történelem durva fricskája, hogy ugyanígy a Varsói Szerződés értelmében volt köteles a Magyar Népköztársaság – Bulgáriával, Lengyelországgal és Kelet-Németországgal együtt – bevonulni Csehszlovákiába 1968. augusztus 20-21-e éjjelén. Románia és Albánia megtagadta a részvételt.
A szovjet invázió Alexander Dubček prágai tavaszának megállítására szolgált: meg akarták akadályozni a politikai reformokat. A politikusok békét sürgettek, az utcákon azonban folyt a passzív ellenállás, a településeket jelző táblákat eltávolították vagy átfestették, csak a Moszkva felé mutatókat hagyták meg. Sok falu Dubcek és Svobodára nevezte át magát, hogy a megtévesszék a megszállókat.
A Duna kódnevű műveletben nagyjából 500 ezer csapatatot vetettek be az ország területén. A hadműveletben 500 cseh és szlovák sebesült meg, 108 meghalt. A beavatkozás az SZU szempontjából sikeres volt, megállította a liberalizációt, reformokat, és megerősítette a Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) konzervatív szárnyának uralmát. Sosem derült ki, pontosan miért vonultak be a csapatok.
A Varsói Szerződés rohanta volna le Varsót is
A szerződés egyik utolsó alkalmazása szintén elég fekete humorba illő jelenet lehetett volna a történelemben, de aztán csak fenyegetés maradt. 1989. augusztus 19-én éjfélkor, amikor Jaruzelski elnök az ellenzéki Szolidaritás jelöltjét bízta meg kormányalakítással, a román külügy bekérette a bukaresti lengyel nagykövetet, és közölték vele Ceausescu üzenetét: a fenyegetés szerint rendkívül komoly helyzetet teremtett, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt lemondott addigi kizárólagos hatalmáról, ez ellentétes a szocializmus tudományos, forradalmi építésének az elvével és egyedül a legreakciósabb imperialista körök érdekeit szolgálja.
A Szolidaritás beemelése a kormányba nem tekinthető a lengyelek kizárólagos belügyének, mert az minden szocialista országot érintő ügy, komoly csapás és jelentős veszély a Varsói Szerződésre, egyben jelentős támogatás a NATO számára.
Ceaușescu még aznap éjjel katonai beavatkozásra szólította fel a Varsói Szerződés tagjait, ezzel próbálta elkerülni az országában kitörni készülő forradalmat. Az a Ceaușescu, aki nem volt hajlandó csatlakozni 1968-ban a prágai tavaszt leverő Varsói Szerződés-csapatokhoz, 1989-ben az élére állt volna egy hasonló katonai beavatkozásnak a reformokat bevezető országok ellen.
Románia véleménye – nem először a történelemben – többszörösen 180 fokos fordulatot vett, Magyarországgal szemben is hasonlóan gondolkodtak már ekkor: vagy Nagy Imre újratemetésén, vagy a Romániából elszökött menekültekkel zsúfolt táborok valamelyikében olyan provokációt kell szervezni, ami alapot adhat a szocializmus útjáról letért Magyarországon a Varsói Szerződés beavatkozására.
Hét nap alatt a Rajnáig, neutronbombával
A nem megvalósult, Varsói Szerződés szellemében született tervek közül azonban nem Ceaușescu fenyegetőzése volt a legdurvább, hanem a „Hét Nap alatt a Rajnáig” című titkos katonai szimuláció, amit még 1979-ben dolgoztak ki a szerződés országai. A keleti blokkal együtt hétnapos nukleáris háborúban nyerhettek volna a szovjetek az európai hadszíntéren.
Erről egy részletes térkép is fennmaradt, amin egyrészt látszik, hogy Budapest kívül esett az invázió irányvonalából, másrészt viszont egyértelműen kiderül, hogy a SZU atombombák, köztük neutronbomba bevetésével képzelte el fölényes győzelmét. A terv nem meglepő módon és szerencsére sosem vált valósággá.
Nem áprilisi tréfa
Fenyegetése viszont csak 1991-ben szűnt meg: február 25-én a Varsói Szerződés budapesti ülésén aláírták a szerződés katonai szervezetének megszűnéséről szóló dokumentumot, 1991. április elsején hivatalosan megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, július elsején a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete is, ezzel pedig érvényét vesztette a teljes szerződés.
A hidegháború évei alatt a NATO-t (Spanyolország felvételét leszámítva) nem bővítették, a Varsói Szerződés egykori tagállamai közül Csehország, Lengyelország és Magyarország azonban 1999-ben, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia pedig 2004-ben NATO tag lett.