Stasi-ügynökök mellett kempingezhetett a Balatonnál

Egy nyugatnémet férfi ebédidőben érdeklődött a siófoki Lidó Szállóban egy asszony és a fia után, majd bejelentés nélkül az NDK-s család szobájában töltötte az éjszakát. Valójában vele együtt volt teljes a família: mint az esetről a beszervezett ügynök (a szálloda egyik alkalmazottja) jelentette, férj és feleségről volt szó – a férfi nyilván néhány évvel korábban disszidált nyugatra, talán ez volt az első alkalom, hogy újra látták egymást.

Főleg a hetvenes évektől lett nagyon sok német számára a magyarországi nyaralás több egy sima üdülésnél: a vízumszabályok enyhítésével egyszerre ívelt fel az NDK és az NSZK-ból érkező turizmus, lehetőséget adva a vasfüggönnyel elválasztott barátok, régi szerelmek, szétszakított családok találkozására.

A vaskalaposságával és a saját alattvalói elleni gyanakvással a szocialista blokkon belül is vonalasnak számító keletnémet állam felfogásában ez persze súlyos veszélyt jelentett, igaz, nekik önmagukban a magyar viszonyok, a jelentésekben leírt nyugatias árubőség és ideológiai lazaság is bőven sok volt. Jobban szerették volna, ha legalább nyáron bezárnának a balatoni könyvtárak, ahol helyenként még nyugati újságokat is lehet olvasni, és azon is fennakadtak, hogy a magyar idegenvezető túl sokat beszél a magyar történelem elmúlt évszázadairól, és nem eleget „a magyar munkásosztály 1945 után elért eredményeiről”.

A Stasi megszállta a siófoki kapitányságot

A Stasi komoly apparátussal igyekezett megóvni az otthoni ketrecből kiszakadókat a Balatonnál is. Az „NDK-állampolgárok biztosítása” természetesen nyaralás közbeni megfigyelést jelentett, a Pesten és a kiemelt idegenforgalmi helyeken használt konspiratív lakásokat jellemző módon védelmi pontoknak nevezték.

A Balcsinál külön lakóhajókat szerettek volna fenntartani, hogy ezekből irányítsák a kihelyezett kémtevékenységét. (Az ilyen vízi létesítmények mindig gyanúsak, Észak-Korea a rendszerváltás után a korral haladva szállodahajóból próbálta lehallgatni a magyar külügyet.) Mivel ezek túl feltűnőek lettek volna, végül eltekintettek tőle; cserébe a magyar hatóságok a siófoki rendőrkapitányság felső szintjét bocsátották a rendelkezésükre, a Stasi emberei nyaranta innen irányították a megfigyeléseket.

A beszervezett magyar portások, szobalányok, hasonlók mellett majd minden NDK-s turistacsoportban volt a Stasinak saját ügynöke, de a német idegenvezetőket is felkészítették, hogy kiszűrjék a gyanús viselkedést.

Hogy mi számított gyanúsnak? Nagyjából bármi. Ha valaki nem vegyül el eléggé a turistacsoportban, ha túl sokat költ, ha „viselkedésével lejáratja az NDK-t”, ha szeret „célirányos politikai témákról” beszélgetni; nem beszélve a fő bűnről, a nyugatnémet személyekkel való kapcsolattartásról.

Nem meglepő, hogy az NDK-ból érkezők szívesebben utaztak egyénileg. Hogy kikerüljenek az állambiztonság látóköréből, inkább szállást sem foglaltak előre, a sok Zimmer Frei úgyis adott választékot. Így viszont a rettentően szűk hivatalos valutakeretből kellett a szállást is kifizetniük, ami után nem is nagyon maradt semmi. Ha hoztak is magukkal keletnémet márkát, azt a Balatonon nem tudták beváltani, így maradt a fonyódi pulóverpiac, hogy pénzzé tegyék az otthonról hozott ruhát, végszükség esetén pedig akár a bolti lopás.

Kempingezőkre vadászott a Balaton-brigád

Hogy az egyéni utazókat is ellenőrzés alatt tarthassák, profi Stasi-ügynökök egész szezonban a Balatonon voltak. Ezek gyakran fiatal házaspárok voltak, akik kempingfelszereléssel jöttek, hogy nyaralóvendégnek álcázva magukat „kötetlen baráti együttlétek” során puhatolják ki a keletnémet családok szándékait.

Ez volt a „Balaton-brigád”, vagy húsz magyarországi ügynökkel, elsősorban azzal a céllal, hogy a szökési kísérleteket megakadályozzák. A Stasi-zsargonban Republikfluchtnak nevezett disszidálással próbálkozók általában vonattal mentek az osztrák vagy a jugoszláv határ közelébe, inkább csak egy kézitáskával, hogy kerüljék a feltűnést. Néhányan az ismerősök által „elvesztett” nyugatnémet útlevéllel próbáltak átsétálni a határon, de kalandosabb megoldásokból sem volt hiány. Volt, akit a nála lévő búvárruha miatt tartóztatták le; víz alatt akart átúszni a szabadságba a Fertő tavon.

Kedves Rita!

Életem legszomorúbb levelét írom most neked. Itt ülök kb. 3 hónapi élelemmel és ruhaneművel a budapesti főpályaudvaron, és ismét haza kell utaznom. Terveim nem sikerültek.

A Reutlingenbe címzett levelet 1962 augusztusában egy, a besorozás elől menekülő fiú adta fel. „Mindezt olyan nyíltan írom neked, mintha feltételezném, hogy e levél nem kerül illetéktelen kezekbe. És ha igen, ez már nekem teljesen mindegy” – folytatta. A levél valóban illetéktelen kezekbe, a magyar hatóságokhoz került, nem véletlenül: a levélellenőrzés egészen a rendszer összedőléséig, végig intenzív volt.

Az elfogott keletnémet disszidenseket Magyarország kiadta az NDK-nak. Naponta jöttek-mentek Berlin és Ferihegy között a Stasi repülői, ezekre ültették fel a hazatoloncoltakat, de ugyanezeken a gépeken utaztak az NDK-s minisztériumokból a csereüdültetésekre beutaltak, és időnként a Stasi munkatársainak a családtagjai is.

Gyenge kis kávéházi csekisták

Az NDK azt szerette volna, hogy Magyarország azokat is kiadja, akik kettős, NDK és NSZK állampolgársággal is rendelkeztek. Gyakorlatilag azokról a korábban nyugatra szökő egykori keletnémetekről volt szó, akik az átjutásban segíteni próbálták az ismerőseiket. Az NDK őket szervezett emberkereskedelemmel vádolta volna, a magyarok viszont az ő elfogásuktól eltekintettek, nem akarták ezzel rontani a kapcsolatot a fontos valutaforrást jelentő Nyugat-Németországgal.

A magyar és a keletnémet hatóságok között a nyolcvanas évekre amúgy is egyre több lett a konfliktus. Egy Stasi-jelentés olyan hűtlen asszonyhoz hasonlította a mindkét német állammal jó viszonyra törekvő Magyarországot, aki „a félrelépései között töretlen szeretetéről biztosítja a férjét”. Azt is sérelmezték, hogy a magyarok túl humánusan bánnak az elkapott NDK-sokkal: a honeckeri mércével szélsőliberális tányérsapkások képesek voltak nem előzetesbe tenni a disszidálási kísérleten ért kisgyerekes anyukákat, miközben a sztálinizmusba ragadt németek szívesebben látták volna nevelőotthonban a bűnös szülők gyermekeit.

Az NDK állambiztonsági minisztériumában a puhány magyar kollégákat csak „kávéházi csekistaként” emlegették. Az az ellenzékieskedés, ami az NDK-ban simán börtönt ért, nálunk szamizdatban megjelenhetett. Nem értették, miért nem lép fel a pesti belügy keményebben a politikai elhajlókkal szemben, az 1988–89-ben megalakuló sok új szervezetet pedig már teljes megbotránkozással figyelték; egyedül a Münnich Ferenc Társasággal tudtak szimpatizálni.

Bár a vasfüggöny átvágása után a két rezsim végképp eltávolodott, az állambiztonsági együttműködés az utolsó napokig megmaradt. 1989. október 10-én, nyolc nappal Honecker lemondatása előtt még a magyar Mechlabor új lehallgató berendezésének a használatára tanították be a német kollégákat. A levélbontásra alkalmas magyar Celofán-C-87-N-ből is rendelt az NDK még ekkoriban. Ezeket 1993-ig kellett volna leszállítani a Stasi felé, de a rendszerváltás és az ország megszűnése miatt ebből már nem lett semmi.