Egy pszichopata változtatta kollektív elmegyógyintézetté a Szovjetuniót

Maroknyi, mindenre elszánt, erőszakos bűnözőnek sikerült őrültekházává változtatnia a Szovjetuniót

– írja Jörg Baberowski 2012-es, most már magyarul is megjelent könyvében. A Felperzselt föld – Sztálin erőszakuralma az egyik legbrutálisabb kötet, amit valaha olvastam. A szerző azt írja, időnként ő is rosszul volt a sok szörnyűségtől, az erőszak álmaiban is üldözte. „Olyan rettenetesen megviselt, hogy néha arra gondoltam, bárcsak egy másik könyvön dolgozhatnék inkább.” De meg kellett írnia.

A kilencvenes években addig elzárt levéltári források váltak kutathatóvá: a Központi Bizottság jegyzőkönyvei, levelek, Sztálin, Molotov és a többiek személyes papírjai, és sok minden más. Ezekből pontosan kiderül, hogy Sztálin és szűk köre nemcsak elrendelte, hanem részletekbe menően irányította is a tömeggyilkosságokat. Az 1937–38-as, minden addigit és azutánit felülmúló terror idején ő adott pontos utasításokat a vidéki pártvezetőknek, ő határozta meg az irányszámokat is, hogy az adott régióban hány embert kell agyonlőni.

Ha valakinek van hozzá gyomra, rémségek tárházaként is forgatható ez az egyébként kiváló stílusban megírt (és Győri László szintén remek fordításában megjelent) könyv, amelyben oldalról oldalra következnek egymás után a sokkoló információk. Valójában sokkal több ennél: azt segít megérteni, hogyan válhat normálissá áldozatok és hóhérok számára (ahol utóbbiak pontosan tudják, hogy bármikor átkerülhetnek az előbbiek közé) egyaránt a totális terror őrült logikája.

A kérdés, hogy hogyan tud hatalomra jutni és aztán mindenkit a saját akaratának kiszolgálójává tenni egy pszichopata. Sztálin Baberowski értelmezésében ugyanis súlyosan beteg személyiség volt, akinek a személyes patológiája nélkül nem vagy nem úgy történhetett volna meg mindaz a szörnyűség, ami sok millió ember életébe került és többször annyi lelki megnyomorodásához vezetett a Szovjetunióban.

Az erőszak a gátlástalanok életelixírje

Volt értelme a népeket és nemzedékeket megkínzó és tönkretevő sztálini terrornak? Időnként most is szokás Oroszországban azt mondani, hogy igen: a háborút csak így lehetett megnyerni, a diadalhoz szükség volt a kegyetlenségre is, az előző évek durva politikája nélkül elbuktak volna. Többen utólag is így mentegetik a tömeggyilkosságokat, magukat győzködve arról, hogy nagyapáik halálának volt valami magasabb értelme.

Nem, nem volt – feleli a szerző. Egy szadista pszichopata és megfélemlített, rettegő és rettegett sleppje öncélúan változtatta a nagy keleti birodalmat vérfürdővé, kihasználva a fásultságot, keserűséget, nyomort és bezártságot, hogy saját, borzalmas fantáziaképeit tegye valósággá, melyben az erőszak apokaliptikus orgiává hatványozódott.

A könyv szerint az erőszak valós indítékai nem a kommunista eszmék, de az orosz bolsevizmus attól még eredendően aljas volt. A csizmás, bőrkabátos forradalmároknak már a kezdeteknél, 1917-ben sem volt sok fogalmuk a marxizmusról, és azért kerülhettek ki győztesen a véres anarchiából, mert ők voltak a legdurvábbak és leggátlástalanabbak a mezőnyben.

A forradalom Baberowskinál az erőszakos csőcselék uralomra jutása, akiknek nincs más céljuk, mint véres bosszút állni a nyakkendős embereken. Leninnek és a szűk értelmiségi élcsapatnak a megkeseredett, az 1914 után tíz évig tartó háborúban és polgárháborúban eldurvult embereknek a bosszúszomjára volt szüksége: a bolsevikok beszédének „primitívsége és gonoszsága arra vallott, hogy ők a tettek emberei”. Ezzel a radikális intyelligencijának sikerült magához vonzania a pszichopatákat, bűnözőket és rablókat.

A Lenint Sztálinnal ellentétben tisztességes szándékú idealistának gondolókkal szemben a német történész egyértelműen fogalmaz: szerinte Lenin gonosz gyilkos volt, „az a fajta, aki íróasztal mögött ülve öl, és akinek az emberi szenvedés és nyomorúság semmit nem jelent.” Azonban még nem volt cinikus, hitt abban, hogy a bolsevikok szent küldetést teljesítenek egy keresztes háborúban, és talán az országon végigsöprő erőszak mértékéről is kevés fogalma volt.

Sztálin – a csodálatos grúz, ahogy Lenin nevezte – számára viszont a háború legnagyobb álma beteljesülését jelentette: kedvére gyilkolhatott, és soha életében nem volt olyan boldog, mint ekkor. Eleinte senki nem vette igazán komolyan, a Lenin halála utáni hatalmi harcban úgy győzhetett, hogy a többiek összefogtak a karizmatikus Trockij ellen, ő pedig ügyesen kijátszotta egymás ellen riválisait. Nem volt nagy teoretikus vagy jó szónok, viszont veleszületett tehetsége volt az intrikához és a hatalmi játszmákhoz. Legjobban pedig ahhoz értett, hogyan használja fel, keverje bűntényekbe és tegye kiszolgáltatottá karrierista tettestársait.

Rablóbanda maffiaszabályokkal

Hogy képes egy szűk klikk egy hatalmas, soknemzetiségű birodalmat évtizedekig az uralma alatt tartani? A rendszer a vidéki vazallusok lojalitására támaszkodott, ahol a csinovnyikok és a Moszkvától távoli helyi kiskirályok pontosan tudták, csak akkor van esélyük a túlélésre, ha feltétel nélkül alávetik magukat a diktátor akaratának.

Az egykori ortodox papi növendék kegyúri rendszerében főpapi szerepet kreált magának, amiben lehetetlen volt ellentmondani neki. Az egyszemélyes diktatúra elfogadásában a hatalom gyengesége is vaskosan benne volt: rettegtek a véleménykülönbségektől, mert minden vita a bolsevik uralom végét jelentheti. A vezető bolsevikok pedig egyáltalán nem bíztak egymásban, ezért a színlelt barátság hazug rítusait kellett előadniuk, miközben mindenkin elhatalmasodott az üldözési mánia – ami hamarosan árulókereséshez és kémhisztériához vezetett.

Ez teljesedett ki az 1937–38-as borzalmak hullámaiban: a párton belüli tisztogatásoktól a papok, a kulákok és a rabok módszeres lemészárlásán keresztül egész népek deportálásáig.

A hatalom kénye-kedve szerint bélyegezhette és ölhette meg az embereket, és már a párt sem jelentett menedéket. A pártelitben csak néhányan élték túl a tisztogatások éveit, a Központi Bizottság majdnem minden tagját kivégezték. A nagy leszámolások idején a legtöbben bármilyen rájuk szabott szerepet eljátszottak, hogy a diktátor meghagyja az életüket. Behódoltak és hóhérnak ajánlkoztak, volt vezető, aki azt írta Sztálinnak, a saját feleségével is végezne, csak meggyőzhesse lojalitásáról a diktátort. Más csak akkor omlott össze, amikor a csekisták a szeme láttára erőszakolták meg a lányát. Szokásos módszer volt, hogy túszként tartották, majd Szibériába deportálták az elítélt teljes rokonságát.

Baberowski maffiaszabályok szerint működő rablóbandaként írja le a sztálini vezetést. A keresztapa természetesen maga Sztálin volt, méghozzá a legveszélyesebb fajtából. Kevésbé elborult maffiavezérek legalább a saját hű embereiket megvédik, nála azonban senki nem lehetett biztonságban. Bizalmatlan maradt mindenkivel szemben, a túlélésért mindenkinek áldozatot kellett hoznia.

Előbb a vakok, aztán a féllábúak

A paranoia és a bizalmatlanság légkörében a zsarnok mindenkire rá tudta kényszeríteni az akaratát. Sztálin az erőszak megszállottja volt, aki tankönyvszerűen produkálta a pszichopata kórállapot jellemző tüneteit a beleérző képesség hiányától a manipulatív magatartáson át odáig, hogy a többi ember nem több számára puszta tárgynál. Az 1932–33-as nagy éhínség idején (a kollektivizálás eredményeként legalább három-, de inkább hétmillió ember halt meg) olvasta a beszámolókat a felpuffadt emberekről, akik már a temetőből ássák ki a bomló holttesteket, de mindez hidegen hagyta. Az ő szemében az együttérzés a burzsoá szentimentalizmus és gyengeség jele volt.

A Kremlben lévő dolgozószobájából élőben követhette, ahogy a közelből lévő komplexumból – ahol a pártelitből többeknek volt lakása – az NKVD elhurcol egy-egy funkcionáriust, és ilyenkor elalszik a villany a lakásban. Élvezte, hogy élet és halál ura: időnként felhívta és telefonon bátorította a még szabadlábon lévő áldozatot, miközben már kiadta az utasítást az illető letartóztatására.

Miután egyik fiatalkori grúz barátját és annak feleségét megkínoztatta, gondolt egyet, és a férfit mégis kiengedte a Lubjankából, sőt, kinevezte belügyminiszter-helyettesnek. Amikor Berijával együtt meglátogatta a családot, grúz ínyencségeket hozatott, és azt kérdezgette a nőtől: vajon ki volt az, aki ilyen csúnyán megkínozta? Kislányukat ölbe vette, és énekelt neki.

Olyan kedves volt, olyan szelíd – arcon csókolt, én pedig belenéztem abba a mézszínű, csillogó szemébe. És közben úgy, de úgy féltem

– olvashatjuk a visszaemlékezést.

Néha a kihallgatóhelyiségekből dolgozószobájába vitette a a félholtra vert áldozatot, és utasításokat adott a további bántalmazásokat illetően. Élvezetét lelte az ilyesmiben, miközben Baberowski szerint olyan bűnöző volt, aki azért követett el egyre több gyilkosságot, mert gaztetteinek szükségképpen folytatódniuk kellett: a túlélők arra emlékeztették, egyszer még bosszút állhatnak rajta.

Ahogy a kegyetlenkedés Sztálin életformájává vált, az erőszak önjáró lett, elvált a kiváltó indítékoktól. „Az összes gyilkosságot abban a tudatban hajtották végre, hogy a zsarnok ott a Kremlben örömét leli benne.” A terror éveiben a helyi NKVD-k gyakorlatilag abból rendeztek munkaversenyt, hogy hány embert tudnak a legrövidebb idő alatt halálra ítélni és kivégezni. Területi kvóták voltak arra, hogy a szovjet állam hány ellenségét semmisítsék meg. Volt, ahol naponta ezer ember sorsáról döntöttek anélkül, hogy átnézték volna az ügyüket – félpercenként határoztak egy ember életéről.

A hajléktalanok és tolvajok után Moszkvában 1938-ban a hadirokkantak, az amputált lábúak és a vakok kerültek sorra, Leningrádban a süketnémákkal végeztek. Naponta százával lőtték agyon a börtön pincéjében és fürdőjében a meztelen foglyokat; hogy kibírják, a hóhérok hordóból vedelték a vodkát, aztán egy másik hordóból kölnivel mosták le magukról a vért – nap mint nap, egymás után.

Végül a nemzeti kisebbségek következtek. Nem kérdés, hogy etnikai tisztogatásokról lehet beszélni, az internacionalista szólamok ellenére a sztálini rendszer egyszerű előítéletek szerint működött. A németek, lengyelek, kurdok, koreaiak elűzése és Kazahsztánba telepítése után jöttek a tömeges kivégzések. A nemzetiségi műveletek az NKVD belső statisztikái 328 ezer áldozatot követeltek. A háborúban aztán jött a többi megvádolt, kollektív bűnösnek nyilvánított nép a krími tatároktól a csecsenekig. Kazahsztán a száműzöttek egyetlen gigantikus gyűjtőhelyévé vált, és az otthonaikból elűzött szerencsétlenek egymással háborúskodtak a viskókért és maradék élelmiszerért.

Az erőszak ragályos

Sztálin nélkül nem lett volna sztálinizmus – mondja Baberowski. Erről árulkodik, hogy a terror gépezete rögtön a diktátor halála után leállt. A pártvezetők, akik addig bármikor képesek lettek volna megöletni egymást, azonnal kiegyeztek. Hruscsov rendszere ilyen előzmények után már szinte túl kedvező színben jelenik meg, és a sztálinizmusban megfélemlített, ugyanakkor komolyan besározódott Hruscsov politikájához a könyv talán túl megengedően is viszonyul.

Még többen vitatkoznának a könyvet egészében jellemző pszichologizáló megközelítéssel, ami a terror okát elsősorban Sztálin személyiségében, nem pedig a rendszerben keresi. A német történész vitatkozik azzal a nézettel, hogy a sztálinizimus, ha kicsavarva is, a modernitásból, a modern államnak a mindent szabályozni, elrendezni kívánó akaratából eredne. Ehelyett inkább Oroszország elmaradottságából és abból vezeti le a történteket, hogy állandósított rendkívüli állapotot teremtettek, amiben a polgári erkölcs szabályai nem érvényesek, amikor mindent meg lehet tenni.

Baberowski azt hangsúlyozza, hogy a totális terror nem a kommunizmus ideológiájából fakadt. „Nem az eszmék gyilkolnak. Az erőszak ragályos” – ismétli meg többször a tételét. Ezzel a marxizmust nem menti fel, de a sztálinizmusnak a könyv szerint nem sok köze volt az ideológiákhoz. Az eszmék ikonokká váltak, a marxizmus kinyilatkoztatássá, miközben nem volt még egy ország, ahol az osztályellentétek mélyebbek, az uralkodó osztály kiváltságai nagyobbak lettek volna, mint az egyenlősítés nevében fellépő rezsim Szovjetuniójában.

A könyv nem foglalkozik olyan leegyszerűsítő kérdésekkel, hogy a bolsevik terror és a sztálini totalitárius rezsim emberiség elleni bűnei összemérhetők-e a náci Németországéval, de a könyvet olvasva nem nagyon képzelhető el olyan szempont, ami ennek az ellenkezője mellett szólna. A két gyilkos rendszer a másikkal szemben igyekezett megteremteni a maga legitimációját, és Sztálin ma Oroszországban és Grúziában újraéledő kultuszának építői minduntalan a sztálini Szovjetunió második világháborús hősies helytállásra hivatkoznak.

Baberowski azonban arról is ír, hogy a nagy honvédő háború mítosza csak a hatvanas években keletkezett – leginkább azért, mert a rendszer semmilyen más legitimációs forrásra nem támaszkodhatott. Nem az orosz és a többi, szövetségbe forrt szabad köztársaság szenvedéseinek mértéke kérdéses természetesen a háborúban, arra azonban érdemes emlékezni, hogy az elgyötört falvak lakói 1941-ben még éljenezve fogadták a hódító német csapatokat.

A könyv szerint Oroszország csak azért nem omlott akkor teljesen össze, mert Hitler nem használta ki a szovjet rendszer iránti gyűlöletet, a szláv lakosságot ostoba módon helótaként kezelte, és a szovjet terror helyébe lépő náci terrorral elidegenítette a helyieket. Pedig a saját katonáit tízezrével a vágóhídra küldő, csak a frontális támadást elfogadó, a fogságba esetteket árulóként kezelő hadpolitika és a könyv címét is adó felperzselt föld taktika semmivel sem tette vonzóbbá a rendszert, ami a háborús években ugyan valamivel racionálisabb lett, de terrorjellegét nem veszítette el.

A háború után a harcokban megedzett és érdemeket szerzett, a külföldi jobb létet megtapasztaló katonák között már nem volt könnyű újra elfogadtatni a teljes alávetettséget, de a rendszer alapmechanizmusa változatlan maradt. Az idősödő Sztálin számára a méregkeverők és összeesküvők leleplezése egy, a desztalinizáció korában írt Pravda-cikk szerint olyan volt, mint a vodka. A pártelit pedig továbbra is rettegett a Sztálin dácsájában tartott ivászatokról, ahol elég volt egy rossz gesztus, és máris megrendülhetett a pozíciójuk.

Miért nem néz a szemembe? Miért kerüli a tekintetem?

– kérdezte időnként Sztálin, és az efféle érdeklődés nem sok jóval kecsegtetett.

A zsidó orvosok „lelepelezésével” induló antiszemita kampány csak azért nem fordult újabb terrorhullámba, mert a diktátor 1953 márciusában meghalt. Amikor agyvérzést kapott, senki nem mert belépni a dolgozószobájába, a pártvezetők küldöttsége úgy tett, mintha a földön fekvő zsarnok csak pihenne, mert rettegtek, hogy ha netán magához tér, őket bünteti majd meg megaláztatásáért.