Le kellett dobni az atombombát?

Antony Beevor: „Igen, Trumannak nem volt más választása”

A háborúban kevés cselekedet igazolható tisztán erkölcsi alapon. Egy parancsnok vagy vezető politikus legfeljebb azt mérlegelheti, hogy egy bizonyos döntés következtében csökken-e az emberveszteség, vagy sem. Miután Japán nem volt hajlandó megadni magát, Truman amerikai elnöknek nem sok választása maradt.

Döntését főként azzal igazolta, hogy Japán elfoglalása valószínűleg félmilliós véráldozatba került volna a szövetségeseknek. Emellett az éhezésből fakadó halálozási ráta is feltehetőleg magasabb lett volna a szövetséges katonákat fogva tartó hadifogolytáborokban és a civil lakosság körében is, ha 1946-ig elhúzódik a háború.

Azt viszont Truman nem tudta, hiszen csak az utóbbi időben nyert igazolást, hogy a japán birodalmi hadsereg sose fontolgatta a megadást, és a háború kezdetétől valamennyi katonáját arra trenírozta, hogy a haláláig harcoljon. Mozgósították a civileket is, és arra biztatták őket, hogy ha más nincs, bambuszlándzsával vegyék fel a küzdelmet és táskabombákkal támadjanak a szövetséges tankokra. Japán dokumentumok kézzelfoghatóan jelzik, hogy a szigetország hadserege felkészült rá, hogy akár 28 millió civilt is feláldozzon a háború végső szakaszában.

Antony Beevor hadtörténész, a második világháború egyik legelismertebb szakértője, számos könyve magyarul is megjelent.

Richard Overy: „Nem. Erkölcstelen és szükségtelen volt”

Az atombomba ledobását Hirosimára a maga idejében azzal igazolták, hogy morálisan ez volt a helyes döntés: térdre kényszerítette Japánt, s ezzel sok amerikai katona életét mentette meg. Az persze világos, hogy nem volt etikus felhasználni ezt a fegyvert, amikor tudták, hogy elsődlegesen civilek lesznek az áldozatok és a földdel teszik egyenlővé az adott japán várost. Ráadásul nem is volt rá szükség. Japán katonailag nem volt ellenfél (ahogyan azt augusztusban a Mandzsúria ellen indított szovjet invázió bizonyította). A folyamatos blokád és a városok ellen intézett célzott támadások legkésőbb augusztusra vagy szeptemberre amúgy is elhozták volna a fegyverletételt anélkül, hogy szükség lett volna a költséges invázióra vagy az atombombára. Ami a Nagaszakira ledobott második bombát illeti, ugyanolyan szükségtelen volt, mint az első. Részben azért vetették be, mert műszakilag eltérő volt és a katonaság (és néhány civil tudós) nagyon szerette volna látni, hogy mindkettő ugyanúgy működik-e. Más szavakkal: a cinikus „tudományos szempont” is közbelépett.

Azért hozzá kell tenni, hogy elég vékony választóvonal van az atombomba és a hagyományos bombázások között – valójában Hamburg vagy Tokió a bombázások után ugyanúgy nézett ki, mint Hirosima. Ha Hirosimát etikátlannak tartjuk, akkor el kell ítélnünk a gyújtóbombás támadásokat is, amelyekkel szándékosan a nagyvárosok központját vették célba, a lakosságra való tekintet nélkül.

Természetesen könnyű azt mondani: ha én Truman helyében lettem volna, nem rendelem el a két bombatámadást. De az biztos, hogy gondosabban is mérlegelhették volna annak idején a lehetőségeket. A britek és amerikaiak részletesen megtervezték 17 nagyobb német város gáztámadását, de végül nem került rá sor, mert attól tették függővé a hadműveletet, hogy Németország elsőként szánja-e rá magát a gáztámadásra. Ez is mutatja, hogy lehetséges volt józan döntéseket hozni, ami a háború legvégén már politikailag is elfogadhatóbbnak tűnt.

Richard Overy az Exeteri Egyetem professzora. Mintegy 30 kötete jelent meg, magyarul A Harmadik Birodalom krónikája című műve olvasható.

„James Maddox: Igen. Ez volt a legkisebb rossz”

Az atombombák rettenetesek, de egyetértek Henry L. Stimsonnal, az Egyesült Államok akkori hadügyminiszterével abban, hogy bevetésük „a legkevésbé szörnyű választás” volt. Egy véres invázió és az éjt nappallá tevő hagyományos bombázás sokkal magasabb halálozási arányhoz vezetett volna, így az atomfegyverek valójában több ezer amerikai és több millió japán életét mentették meg. A két bombatámadás volt a feltétel nélküli fegyverletétel elérésének legcélravezetőbb eszköze, és az Egyesült Államok vezetői pontosan ezt akarták. Csak ez tette lehetővé, hogy a szövetségesek Németország mellett elfoglalják Japánt is, és megszüntessék azt az intézményrendszert, ami a háborúhoz vezetett.

Az első világháború után Németországgal kapcsolatban szerzett tapasztalatok meggyőzték őket, hogy az egyszerű fegyverszünet valójában a jövő nemzedékeinek elárulása, mert húsz év múlva egy még nagyobb háború kirobbanásához vezethet. Igaz, a hosszú távú sugárfertőzés szörnyű következmény volt, amiről az Egyesült Államok vezetőinek akkor sejtelmük sem volt. Bár nem hiszem, hogy ha tudomásuk van róla, másképpen döntenek.

Robert James Maddox a Pennsylvania Állami Egyetem professor emeritusa, Hirosimáról szóló munkái (Weapons for Victory: The Hiroshima Decision, 1995; Hiroshima in History; The Myths of Revisionism, 2007) az atomtámadásról szóló döntést és annak történeti értelmezéseit boncolgatják.

Martin J. Sherwin: „Nem. Japán mindenképpen megadta volna magát”

Úgy hiszem, hiba és tragédia volt, hogy bevetették az atombombákat, alapvetően nem befolyásolták a japánok döntését a fegyverletételről. Mára kétségkívül bebizonyosodott, hogy a fegyverletételt a Szovjetunió kényszerítette ki, amikor augusztus 8-án hadba lépett Japán ellen, bár ezt az álláspontot érthető módon nagyon nehéz elfogadtatni az amerikaiakkal.

A japán katonai vezetés szemben állt a császárhoz közelebb álló civil vezetőkkel, akik hajlottak a fegyverletételre, amennyiben garantálják a császár biztonságát. A katonai vezetés azzal érvelt, hogy Japán meggyőzheti a Szovjetuniót, közvetítsen annak érdekében, hogy a feltétel nélküli fegyverletételnél jobb megadási feltételeket érjenek el. Szerintük addig kellett folytatni a háborút, míg el nem érik ezt.

Truman egyszerűen megvárhatta volna az első atomtámadás helyett, amíg a Szovjetunió belép a háborúba, de nem akarta, hogy a szovjetek részt vegyenek Japán elfoglalásában. A másik lehetőség az volt (ami még augusztus előtt véget vethetett volna a háborúnak), ha tisztázzák, hogy a császárt nem tekintik felelősnek a háborúért, amennyiben Japán elfogadja a feltétel nélküli megadást. Ezt Stimson amerikai hadügyminiszter ajánlotta, de James F. Byrnes külügyminiszter, aki sokkal közelebb állt Trumanhoz, megvétózta a javaslatot.

Az atombombák ledobása azt üzente a világnak, hogy az Egyesült Államok legitim háborús eszköznek tekinti az atomfegyvereket. A bombázások következtében indult meg a nukleáris fegyverkezési verseny, és ez lett annak a forrása, hogy manapság minden magára valamit adó állam atomhatalom akar lenni.

Martin J. Sherwin Pulitzer-díjas történész, az atomenergia és a fegyverkezési verseny történetének szakértője, a massachusettsi Tufts Egyetem professor emeritusa, a virginiai George Mason Egyetem professzora. Pulitzer-díját társszerzőként az atombomba egyik „atyjáról”, Robert Oppenheimer életéről szóló American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer (Atlantic, 2008) című könyvéért kapta.

Richard Frank: „Igen. Milliók életét mentette meg Japánban és az Egyesült Államokban”

A bombák ledobása erkölcsileg a lehető legjobb választás volt. Az egyik legnagyobb probléma ezzel a kérdéssel az, hogy amikor Drezda és Hamburg bombázásáról beszélünk, valamennyien tisztában vagyunk vele, a két várost a náci Németország tettei miatt rombolták földig. Viszont nyugaton már kevesen emlékeznek rá, miféle háborút vívott Japán a Csendes-óceán ázsiai térségében. Ne feledjük, hogy a második világháború minden japán civil áldozatára a Csendes-óceán ázsiai térségében 17–18 más nemzetiségű halott esik. Mégis csak ritkán hivatkoznak erre, és alig említik meg azokat az emblematikus tömegmészárlásokat, melyek a japánok áldozatainak szenvedését ugyanúgy érzékletessé tennék, ahogy ez Hirosima és Nagaszaki áldozatainak esetében történt.

Az eredeti amerikai inváziós stratégia kútba esett, amikor a rádiós felderítés felfedte, hogy a japán katonai tevékenység nagymértékben növekedett a Kjúsú szigetnek (Japán harmadik legnagyobb szigetének) azon a részén, ahol a partraszállást tervezték. Truman alternatívája a bokád és a sorozatos bombatámadások fenntartása volt, ami több millió japán civil életébe került volna. 1946-ban egyedül az élelemhiány rengeteg további civil áldozatot követelt volna. Ezt csupán azért lehetett elkerülni, mert Japán akkor tette le a fegyvert, amikor még működött az ország közigazgatása, és az amerikai élelmiszersegélyek megóvták az országot az éhínségtől.

Igen, az atombombák több mint 200 ezer ember halálát okozták, és de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy augusztus 9. után Mandzsúriában a számítások szerint 300–500 ezer japán (közülük sok civil) halt meg vagy tűnt el szovjet fogságban. Ha tovább tart a háború, ez a szám sokkal magasabb lett volna.

Az atombomba ellenzői a kapituláció feltételeinek megváltoztatásáról szoktak beszélni, de a japán kormány Hirosimát megelőzően sosem állt elő olyan ajánlattal, amelynek elfogadása esetén véget vetett volna a háborúnak. Az országot irányító szűkebb kabinet egyszer sem dolgozott ki ilyen feltételrendszert. Amikor a külügyminiszternek, Tógó Sigenorinak azt mondták, hogy a legtöbb, amit Japán elérhet, a feltétel nélküli fegyverletétel, amiben a császárság fenntartása nem szerepelt, Tógó a kabinet nevében elutasította.

Az viszont tény, hogy nem volt olyan történelmi feljegyzés az elmúlt 2600 évben, amely szerint Japán valaha megadta volna magát, sem egyetlen példa arra, hogy japán egység letette volna a fegyvert. Az amerikaiak jogosan aggódtak emiatt.

Richard B. Frank hadtörténész, jogász, a csendes-óceáni hadszíntér hadműveleteinek szakértője, a Japán összeomlásáról szóló Dawnfall: The End of Imperial Japanese Empire (Random House, 1999) című könyv szerzője.

Haszegava Cujosi: „Nem. Politikai okokból vetették el a jobb lehetőségeket”

Bár régebben egyetértettem azzal az állásponttal, hogy az atombomba bevetése szükséges volt, minél többet kutattam a témában, annál inkább meggyőződtem róla, hogy ez a legnagyobb háborús bűn, amit az Egyesült Államok valaha elkövetett. A helyszínen tanulmányozva az atombombák következményeit ráébredtem, hogy ami 1945-ben történt, elképzelhetetlenül borzalmas volt. A sugárfertőzés azokat a tízezreket is lassú, gyötrelmes halálra ítélte, akik túlélték az atomtámadást és még ma is több ezren szenvednek a hatásaitól.

Más módszerekkel is véget lehetett volna vetni a háborúnak. Truman meghívhatta volna Sztálint, hogy írja alá a potsdami konferencia azon nyilatkozatát, amiben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína Japán megadását követelte 1945. július 26-án. A nyilatkozat aláírói úgy vélték, hogy Japán leteszi a fegyvert, ha a szovjetek belépnek a háborúba, de Truman szánt szándékkal kerülte ezt a megoldást, mivel néhány tanácsadójával együtt komolyan aggódott a szovjetek szerepe miatt. Nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy Truman a szovjetek megfélemlítésére használta az atombombát, úgy vélem, Japán megadásának kikényszerítése volt a cél, még mielőtt a Szovjetunió belépne a háborúba.

A második lehetőség a kapituláció feltételeinek megváltoztatása volt. A Truman kormány néhány befolyásos tanácsadója inkább amellett érvelt, hogy Japánban maradjon meg a császárság, hogy a japán kormányban lévő „mérsékelteket” a háború befejezésére ösztönözze. Azonban Truman az amerikai közvéleményre hallgatott, amely feltétel nélküli megadást követelt Pearl Harbor és a japánok által elkövetett atrocitások miatt.

A japánok szörnyű tetteit figyelembe véve egyértelmű, hogy nincs joguk kritizálni mások háborús cselekedeteit. Azonban az egyik atrocitás nem igazolja a másikat. Úgy vélem, ez volt a legigazságosabb háború, amelyben az Egyesült Államok részt vett, de a cél még így sem szentesíti az eszközt.

Haszegava Cujosi (Tsuyoshi Hasegawa) a Kaliforniai Egyetem történelemprofesszora, a Hidegháborús Tanulmányok és Nemzetközi Kapcsolatok Központjának igazgatója. A Racing the Enemy: Stalin, Truman, and the Surrender of Japan (Harvard University Press, 2005) című könyvében részletesen kifejti, szerinte miért nem az atombomba döntötte el a Japán elleni háborút.

A cikk teljes változata és további történészek véleménye a BBC History magazin nemrég megjelent, 2015. augusztusi számában olvasható.