Új népvándorlás Európában? A rómaiak csak röhögnének az egészen!

A szír, iraki és a afgán menekültek áradatát tehetetlenül figyelve rengetegen beszélnek ma Európában „új népvándorlásról”. A kifejezést a politikusok, a magukat szakértőnek tartók és az átlagkommentelők is magától értetődő természetességgel használják. Pedig a „népvándorlás” sem nem leíró, sem nem ártatlan szó: baljós asszociációi a Római Birodalom bukása óta mélyen beleivódtak az európai kultúrába.

A városokat felveri a gyom, az évszázadok alatt felhalmozott tudás a lángok martalékává válik, az üres bazilikákba pogány kántálás zaja szűrődik be...

Ezeket a negatív jelentésrétegeket sokan akarják előcsalogatni zsigereinkből – és meglehetősen nagy sikerrel. Persze a történelem pont attól igazán érdekes, hogy oly sokszor rácsodálkozhatunk önmagunkra, saját korunkra; és mégis: az analógiákkal való zsonglőrködés közben azért érdemes a múlt megismételhetetlen egyediségére is néha egy-egy pillantást venni, mert néha kiderül, hogy a jól hangzó azonosításoknál sokkal több érv szól amellett, hogy az analógiát jobb lenne mindenestül elfeledni.

2120 éve ezen a napon Róma például valóban óriási migrációs krízist élt át: légiói már évek óta kergettek egy százezres germán törzsszövetséget, melynek harcosai újból meg újból megszégyenítő vereséget mértek a kor legfélelmetesebb hadseregére (ne feledjük, a pun meg a makedón háborúk után vagyunk, a Mediterráneum már Rómáé). És miközben a szenátus tudat alatt végig úgy volt vele, hogy valahogy majd csak elbánunk a koszos barbárokkal, csöndben a hadsereg soraiba szivárogtak a köztársaság politikai válságtünetei, ami i. e. 105. október 6-án korszakos vereséget eredményezett: Arausionál (ma Orange, Dél-Franciaország) a kimberek és a teutonok óriási mészárlást csaptak az egymással civakodó római vezérek legionáriusai között,

Már akkor is az éghajlatváltozás mozgatta meg az embereket

Érdekes módon, bár Arausiónál legalább akkora vereséget szenvedtek a rómaiak, mint Cannaenál, ez a csata, sőt az egész kimber népvándorlás a pun háborútól eltérően a római történelem fanatikusait kivéve szinte ismeretlen. Ez valamennyire érhető, ugyanis:

• a harcok nem a birodalom szívében zajlottak;
• jóval kevésbé voltak dokumentálva, mint a pun háborúk;
• és a germánokat nem a képzeletet megragadó, bosszúálló, zseniális antihős Hannibál vezette (bár győzelmeik alapján Boiorix, Teutobod és a többi vezér sem lehetett épp kispályás).

Szóval érdemes összeszedni, hogyan is zajlott ez a valódi népvándorlás, és melyek a valóban felvillantható párhuzamai a mával.

Az első párhuzam már rögtön ott jelentkezik, hogy miért is indul útnak több százezer ember:

Ahogy Szíriában is egy éveken át tartó abnormális aszály alapozta meg a 2011-es kormányellenes tüntetéseket, úgy a mai Észak-Németország és Dánia vidékét is egy időjárási anomália miatt hagyta ott lakóinak jelentős része.

Erre az antik forrásokban elszórt és megbízhatatlan utalások vannak, de dán régészek az i. e. 118 körüli talajrétegek vizsgálata alapján (ebben a cikkben tessék lefelé görgetni) úgy vélik, egy óriási áradás vagy sorozatos esőzések miatt indulhattak délnek a dániai Jütland-félsziget környékéről a kimberek és szomszédjaik, a teutonok.

Nem egyének vágtak neki a későbbi Germánia ősvadonjainak, hanem egész népek, szekerekkel, asszonyokkal, gyerekekkel. És nemcsak okostelefonnal meg megafonnal fenyegették a határokat, hanem az akkor még csak pár száz éve tartó vaskor legmodernebb fegyvereivel vágtak maguknak folyosót.

A vándorlásról keveset tudni, mint ahogy arról is, pontosan hogyan kerültek a germánok Róma látókörébe. Itt érdemes egy pillanatra munkába fogni a történelmi képzeletet, és beleélni magunkat abba a történelmi korba, amikor a szenátus asztalára nem tettek le műholdképeket, a távoli fenyegetésekről csak sokadkézből – kereskedőktől, utazóktól és menekültektől – származó értesülések szállingózhattak a messzi délre. Plutarkhosz Marius-életrajzának kimberekkel foglalkozó részeiből csodálatosan kitűnik, néhány száz kilométeres távolság mennyire összekuszálta a praktikus értesüléseket a legendákkal.

A római szenátus – már a II. pun háború hispániai frontjának nyitásánál is megmutatkozó – geopolitikai éberségét mutatja, hogy nem haboztak egy konzuli hadsereget küldeni a Dunához, hogy még jóval a határon túl, a szövetséges tauriscus törzs területén megállítsák a kimbereket és teutonokat.

I. e. 113-ban az egyik consul vezetésével meg is jelent egy hadsereg a tauriscusok megsegítésére, de Noreiánál csúnya vereséget szenvedett. A germánok azonban az Alpok helyett nyugatra indultak, és éveken keresztül bolyongtak Galliában és Hispánia északi részén, a történészek rekonstrukciója szerint nagyjából így:

Vándorlásaik során többször is megverték a nemrégiben, i. e. 121-ben provinciává szervezett Dél-Galliából (Gallia Narbonensis) indított római csapatokat – i. e. 107-ben még az év egyik konzulját, Lucius Cassius Longinus Ravallával (aki természetesen nem a lándzsás Longinus) is végeztek.

És ahogy az egy valódi népvándorlásnál lenni szokott, a több százezres törzsszövetség bolyongása dominószerűen mozgásba hozott mindenkit, aki a térségben élt, így a rómaiaknak nemcsak a teutonok és kimberek mozgását kellett árgus szemmel figyelniük, hanem hamarosan az adauticusokat és tigruinusokat is.

A germánok bolyongása is azt mutatja, hogy őket alapvetően nem a kincsek izgatták, hanem a föld; és ötszáz évvel későbbi rokonaikkal ellentétben egyáltalán nem volt céljuk Itália kifosztása. A rómaiak viszont potenciális veszélyforrásként tekintettek rájuk. Titus Livius szerint a szenátus visszautasította a kimberek lakóhelyre és földre vonatkozó kéréseit, és történetírók több csata leírásakor is megemlítik, hogy a római vezérek átvágták a tárgyalni kívánó germánokat.

Így történt ez akkor, amikor a rómaiak végre egyszer s mindenkorra rendezni akarták a kimber ügyet. Rómából a Rhone völgyébe érkezett konzuli hadsereg Gnaeus Mallius Maximus vezetésével, mely egyesült a tartományt vezető prokonzul, Quintus Servilius Caepio csapataival. Ugye kitalálták, mi volt a probléma?

Bizony az, hogy ki is legyen a fővezér. A törvény betűje alapján nem lehetett kétséges, hogy a konzul, csakhogy Caepio egy ősi családból származott, míg Maximus nemcsak dicső ősökkel nem büszkélkedhetett, de saját haditettekkel sem. Ezért Maximus arra is alig tudta rávenni kollégáját, hogy ugyan, jöjjön már át a folyó másik oldalára, arra sem, hogy költözzenek azonos táborba. Sőt, miközben a konzul az első, sikertelen előcsatározás után tárgyalni kezdett a kimber főnökkel, Boiorixszal; Caepio saját szakállára támadást vezényelt, amivel aztán véres kudarcot vallott, viszont legalább a rómaiakra rántotta a sikerektől megmámorosodott germánokat. Végül mindkét tábor megsemmisült; a legionáriusok, a polgárjoggal nem rendelkező római szövetségesek közül kikerülő segédcsapatok (auxilia) és a tábori kíséret tagjai közül pedig rengetegen fulladtak bele a Rhone-ba.

Megroggyantotta a rendszert a Nagy Félelem 

Képzelhetjük, ha pár százezer hátizsákos menekült pár hónap alatt ilyen meztelen valóságában mutatta meg az EU törésvonalait, a bő évtizedes halálos veszedelem milyen mértékben hathatta át a közvetlen fenyegetéstől elszokott – a Hannibál óta eltelt száz év, a négy-öt generáció igen nagy idő a történelmi traumák átélhetőségének szempontjából – római politikát.

A válsághelyzet felgyorsított egy csomó olyan változást, melyet a Rómát ténylegesen irányító nemzetségek eddig sikerrel blokkoltak. Ezek elvileg a köztársaság megszilárdítását célozták, de valójában a köztársaság bukását készítették elő – persze jó hosszú, majdnem 80 évig tartó agóniával. Ma már nehéz elképzelni, milyen kemény is volt egy háborúkhoz szokott társadalom, melyet a vérveszteségek nem felülvizsgálatra, hanem újabb erőfeszítésekre sarkall.

• Először is, egy sor törvényes formalitást félredobva azonnal konzullá választották Caius Mariust. Utána még négyszer, egészen addig, amíg véglegesen le nem rendezte előbb i. e. 102-ben Aquae Sextiaenél a teutonokat, majd pedig a következő évben le nem mészárolta a sok év után eszmélő és az Alpokon végre átkelő kimbereket Vercellaenél. A főhatalom évekre való kitolása felért egy beismeréssel: a városállamra méretezett intézményrendszer képtelen megbirkózni egy birodalom igazgatásával.

• Marius a földdel rendelkező polgárok katonai cenzusa helyett bevezette a zsoldoshadsereget, a veterán legionáriusoknak földet, az auxiliában harcoló itáliai szövetségesnek polgárjogot ígért. Ezzel a lépéssel Rómának állandóan készenlétben állt egy erős hadserege, másfelől azonban a katonák már nem a köztársasághoz, hanem elsősorban vezérükhöz kezdtek el kötődni, hiszen az ő sikereitől függött a jövőjük. A személyes lojalitások képezték alapjait a polgárháború nagy hadseregeinek – Caesar is azért indult meg Róma ellen, mert a szenátus szélnek eresztette a légióit.
• Marius a cenzus alapján összeálló, 120 fős manipulusok helyett a 600 fős cohorsokat tette meg a légiók alapegységeivé. A hellenisztikus utódbirodalmak megtörése után ugyanis egyre kevésbé kellett finoman kimanőverezni makedón vagy hellén mintára felálló falanxokat, és annál többször kellett masszívan kibírni a nagy tömegben támadó barbár törzsek nyomását.

A germánokkal való első találkozás mély nyomot hagyott a rómaiakban, sőt, évezredekre megalapozta azt a germánképet, mely Wagnertől George R. R. Martinig annyi mindenkit megihletett. A kimber háború volt a rómaiak első találkozása a germánokkal, akik utána a birodalom felbomlásáig újabb meg újabb törzseket ontottak a birodalomra. Tacitus vagy a már idézett Plutarkhosz – a kimber háborúnál jóval későbbi – leírásai jól mutatják, miféle mitikus lényekként tekinthettek a rómaiak a furor teutonicus megtestesítőire:

Mivel másokkal nem érintkeztek és óriási területen vonultak át, senki sem tudta, miféle nép, honnan jön, miért borítja el viharfelhő módján Galliát és Itáliát. Valószínűleg valamiféle germán törzsek lehettek az Északi-tenger mellől, tekintettel a férfiak hatalmas termetére és kék szemére, továbbá arra, hogy a germánok nyelvén a „kimber” szó rablót jelent. (...) Bátorságukkal és vakmerőségükkel senki nem tudott szembeszállni; olyan villámsebesen, olyan erővel rohantak a csatába, hogy karjuk munkája csak a pusztító tűzvészhez volt hasonlítható. 

Az egzotikumot a germán seregek kíséretében lévő asszonyok is táplálták, akik maguk is részt vettek a harcokban, sőt – nem túl megbízható források szerint – a férfiak bukását követően lemészárolták gyerekeiket, majd magukkal is végeztek.

A rómaiak praktikus népként azt a következtetést is levonták, hogy Itália védelméhez bizony az Alpoknál északabbra kell kitolni a határt. Az elképzelést azután Augustus fokozatosan meg is valósította, kialakítva a dunai limest, mely egészen a germán törzsek újabb hullámáig ki is tartott.