Etelka, Aletta
3 °C
4 °C

Vesztesen is nyert a tekintetes kommunista párt

FMAFI1945  23053
2015.11.05. 19:59
November 4. nem csak a szovjet tankok bevonulásának az évfordulója, 1945-ben ez a nap a demokrácia ígéretét hordozta. A nemzetgyűlési választásokat külföldön is példaértékűnek mondták, de a kisgazda győzelem jelentőségét erősen csökkentette, hogy az ország orosz megszállás alatt állt. Demokrácialáz, soha nem látott politikai lelkesedés és a polgári demokrácia illúziója a kommunizmus árnyékában.

Dédanyám nem volt különösebben politikus alkat, de az 1945-48-as koalíciós években őt is elkapta az össznépi lelkesedés, fanatikus hírfogyasztó és pletykaosztó lett, minden érdekelte, ami a pártharcokról szólt. Rám ebből egy-két, idővel gyerekmondókává szelídült választási rigmus maradt (Barankovics kuss, nem katólikus), meg egy anekdota, amit a korabeli politikai kémtörténetek inspiráltak: a dédi váltig állította, hogy ekkoriban a munkahelyén a rendelőben kinyitott egy páncélszekrényt, amiből egy törpe nézett rá vissza; a gyanús kémtörpe az ujját a szája elé tette, és fenyegetően annyit mondott: Pszt!

Nincs kétségem, hogy a törpe az ő agyszüleménye volt, kicsit talán élénk volt a fantáziája, de a többpártrendszer vibráló évei másokban is mély nyomokat hagytak. „Magyar asszony zsírral főz, ha a 4-es lista győz!”; „munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll”, „ne vágjátok ki a fákat! Mire aggatjuk a kommunistákat?” — és más, plakátokról, felvonulásokról, névtelen röplapokról származó mondatok kerültek be ekkor a magyar politikai tudatba és tudatalattiba, és annak az óriási politikai érdeklődésnek az emléke, ami addig nem látott tömegeket vont be a pártélet bűvkörébe. Még az országosan csak hat százalékos Parasztpártnak is vagy százezres tagsága lett néhány hónap alatt a semmiből, a meghatározóbb alakulatokról nem is beszélve.

A politika soha nem látott módon lett hirtelen tömegszenvedély: új választói csoportok, propagandaműfajok és egy új politikai nyelv született, mely látványosan szakított a háború előtti retorikával. A Horthy-korszak ellenzéke, meg a korábban marginális baloldali radikálisok lettek az új főszereplők, és nagyhatalmi körülményektől függetlenül ők jobban értették és beszélték az egyszerű emberek nyelvét. Egyszerű, direkt üzenetekkel operáltak, új szlogenek sora (munka, béke, demokrácia, és a többi), miközben az egész atmoszféra sokaknak izgalmasan képlékeny lehetett.

Miközben ‘45-ben gyorsan betiltották a nemesi címek és megszólítások használatát, az átmenetiséget tükröző bizarr nyelvi kentaurok jelentek meg. Mint azt Feitl István történész egy szerdai, a '45-ös választásról a Politikatörténeti Intézetben tartott konferencián a korabeli nyelvi rendszerváltásról Illyés Gyulától idézte, volt olyan képviselőjelölt, aki a kortesbeszédében „Tisztelt parasztok!”-kal üdvözölte reménybeli szavazóit, miközben mások a  leninistáknak „Tekintetes Kommunista Párt” megszólítással írtak leveleket.

Miközben a Horthy-korszak kapcsán gyakran emlegetett neo-barokk helyett ‘45-ben — amint azon akkoriban ironizáltak — a „demo-barokk” terjedt el, utólag tudjuk, hogy a demokrácia szavait hamarosan a szovjetizálás elfogadtatására használták fel, és lett a szabadságból elvtársi köszöntés, munkából munkaverseny, a békéből pedig kötelező békekölcsön.

Az 1945-ös választás szavazói (a jogosultak 92 százaléka) ezt akkor nem sejthették. A november eleji választást 1945-ben külföldön és Magyarországon is rendben lévőnek találták, a Washington Post példaértékűnek nevezte a lebonyolítást. A szavazás napján, november 4-én valóban rendben zajlottak az események, és az sem mellékes, hogy az ország történetében ez volt az első, mindenfajta cenzus nélkül megtartott választás. Minden húsz év feletti állampolgár szavazhatott, ekkor először a nők a férfiakkal azonos feltételekkel.

A választás azonban a Vörös Hadsereg megszállása és a szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenőrző Bizottság események feletti cenzúrája alatt ment végbe. Ráadásul a hamarosan bekövetkező kitelepítéseket megelőlegezve, a kollektív bűnösség jegyében megfosztották szavazati joguktól a német nemzetiségűeket; a németek jogfosztása és majdani bevagonírozása a koalíciós évek „demokratikus erkölcsét” pedig alapvetően kérdőjelezi, meg.

De a ‘45-ös választások kimenetelét ennél súlyosabban befolyásolta a pártverseny korlátozása. Lényegében csak a kormánykoalíció, a Függetlenségi Front pártjai (MKP, SZDP, NPP és FKgP) és egy-két polgári alapokon álló, csekély súlyú szervezet indulhatott. A szélsőjobboldalinak nyilvánított 25 párt, köztük a Horthy-rendszer teljes kormányzati spektruma partvonalon kívülre került.

A háború előtti világgal való szakítás jegyében meghozott döntés a kisgazdáknak hozott elsősorban plusz szavazatokat. Mivel hirtelen a pártstruktúra jobbszélére kerültek, jó eséllyel begyűjtötték az összes olyan voksot, amely a keresztény-konzervatív oldalra ment volna. Azóta is vitatják, hogy mi történt a háború előtti szélsőjobboldali szimpatizánsokkal. Már a választási kampányban is vádolták egymást a nyilasok begyűjtésével a pártok, az MKP a kisgazdákat, és viszont. A kisnyilasokat a kommunisták leegyszerűsített procedúrával vették fel, és azóta is tartja magát az a statisztikákkal alá nem támasztható mítosz, hogy a kommunistáknak ugyanaz volt a bázisa, mint a nyilasoknak — legutóbb Orbán Viktor utalt erre, amikor arról beszélt, hogy a történelmi tapasztalat szerint a magyar lakosság 17 százaléka a szélsőjobbtól a szélsőbalig vándorol.

Miközben a kommunisták intenzíven szervezték szovjet háttérrel a saját hátországukat, a szélesebb nyilvánosság előtt ekkor még kifejezetten óvatosak voltak — más kérdés, hogy a nagy többség így is az oroszok pártjaként tartotta őket számon. Pedig a zártkörű káderképzőik marxista-leninista frazeológiája helyett a tömegkommunikációban tudatosan semlegesebb nyelvet használtak: proletárdiktatúra helyett népi demokráciáról beszéltek, és egyébként is minden erővel igyekeztek távolítani maguktól az 1919-es Tanácsköztársaság bélyegét — ami, tekintve, hogy Rákosi Mátyás személyében egy volt népbiztos volt az egyik vezetőjük, nem volt egyszerű feladat. Taktikai népfrontos politikájuk miatt ők ekkor akár a szociáldemokratáknál is mérsékeltebbnek látszódhattak, akiknek tartottak is a radikalizmusától, hogy az majd elijeszti a baloldaltól a potenciális szavazókat.

A Szociáldemokrata Párt eközben maga is megosztott volt: a párt jelszavából („a demokrácián át a szocializmusért”) a párt Szakasits-féle baloldala a szocializmust hangsúlyozta inkább, a centrum és a jobbszárny pedig a demokráciát. (Kéthly Anna bon mot-ja szerint a demokrácia jellemzője, hogy ha reggel ötkor csengetnek, biztos lehetsz benne, hogy az csak a tejesember lehet, senki más; a szociáldemokrata politikusért majd 1950-ben csengettek, de nem a tejesember jött bőrkabátban, fekete autóval.)

1945 őszén a Magyar Kommunista Párt még nagyjából szabályos választások útján akart a politikai versenytársai fölé kerekedni. Rákosiék nem csak Moszkvával hitették el, hogy óriási a népszerűségük, a jelek szerint maguk is azt képzelték, hogy valós győzelmi esélyeik lehetnek. Taktikai okokból egy hónappal a parlamenti választás előtt megtartották a budapesti törvényhatósági választást, mert arra számítottak, hogy a jó fővárosi eredmény olyan lendületet ad majd nekik, amivel a vidéket is bevehetik. Csúnyán elkalkulálták magukat: a kisgazdák meglepetésre győztek Budapesten. Ezután kíméletlen kampány kezdődött, Mindszenty bíboros püspöki körlevéllel lépett fel a keresztény szellemiségű pártok (a gyakorlatban ezt csak a kisgazdákra lehetett rámondani) érdekében, a kommunisták pedig az egyházi reakció ellen indítottak vehemens támadásokat.

Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején.
Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején.
Fotó: FORTEPAN

Vorosilov a SZEB részéről válságmenedzseri megfontolásokból arról akarta meggyőzni a kormánypártokat, hogy közös listán induljanak, így nem derültek volna ki a kommunisták alacsonyabb támogatottsága. Ezt az angolszász tiltakozás hiúsította meg: a nyugati nagyhatalmak közölték, hogy csak akkor ismerik el demokratikusnak a választást, ha a pártok külön indulnak — és ezek szerint ekkor még volt mozgástér, hiszen a szovjetek akaratával szemben ennek érvényt is tudtak szerezni.

Vitatott, hogy Moszkvának ekkor már kész terve lett volna a kelet-közép-európai országok néhány év múlva bekövetkező szovjetizálására, de az egyértelműnek tűnik, hogy Magyarország nem volt túl értékes számukra. Ennek is köszönhető valószínűleg, hogy nálunk egyáltalán megtartották a szabad választásokat — Csehszlovákiához hasonlóan, de a stratégiailag különösen fontos Lengyelországgal ellentétben.

November negyedikén (először bonyolították le egy nap alatt a voksolást a magyar választások történetében) azután kiderült, hogy egy hónap alatt nincs baloldali áttörés. A kisgazdák 57 százalékkal fölényesen nyertek (csak „lajstromra”, vagyis listára lehetett szavazni), a 17,4 százalékot kapó szocdemek kevéssel előzték meg a harmadik helyen végző kommunista pártot (16,9 százalék), negyedik a rendkívül izgalmas és jellegzetesen szomorú történetű Parasztpárt, a népi írók és Bibó harmadikutasból társutassá lett szervezete.

Az eredmények miatt a kommunisták keserűen csalódtak a magyar választókban. Miután kénytelenek voltak konstatálni, hogy az ország demokratice még nem elég érett a programjukra, úgy döntöttek, ideje bekeményíteni.

A mi reakciósaink naivak, nem vették észre, hogy nem egy szavazás dönti el a fontos kérdéseket

— jelentette ki Rákosi, és milyen igaza volt. A SZEB (gyakorlatilag tehát a szovjetek) már a választás előtt kikötötte, hogy a pártok közötti mandátummegoszlásra való tekintet nélkül a Függetlenségi Front pártjainak együtt kell kormányt alakítaniuk.

A kisgazdák hiába birtokolták a parlamenti helyek 59 százalékát, a koalíciónak és benne a baloldali pártok fajsúlyos részvételének egy pillanatig sem volt alternatívája. Tildy Zoltán személyében a kisgazdák adhatták a miniszterelnököt, de a miniszteri posztoknak csak a kisebb része lett az övék. A kommunisták megkapták a kulcsfontosságú belügyminisztériumot, ez Nagy Imrének jutott, mielőtt fél év elteltével a keményebb hírben álló Rajk Lászlót ültették a helyére. Mivel az FKgP veszélyesen nagyra nőtt, megszületett a terv a párt leszalámizására — ahogy a következő két-három évben az egész többpártrendszer felszámolására is.

A cikk több ponton támaszkodik a Politikatörténeti Intézet konferenciájának előadásaira. A kép a cikk tetején: Az MKP kiskunlacházi szervezetének tagjai 45 szeptemberében az MKP és a Szociáldemokrata Párt nagygyűlésén a Hősök terén, ahol százezres tömeg tüntetett a két munkáspárt közös választási egységlistája mellett.