Ki volt az Örkény-egyperces titokzatos áldozata, dr. K. H. G.?

A „K. H. G.” monogramot nagyon sokan ismerik, az In memoriam dr. K. H. G. Örkény István egyik legismertebb egyperces novellája:

„– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

K. H. G. tényleg létező személy volt – ugyan bölcsészdoktori tudással rendelkezett, de egyetemet nem végezhetett, ezt a címet attitűdjének hangsúlyozására csak az utókorban kapta személyes barátjától, az írótól.

A „magyar nemzet megbecstelenítése”

De ki is volt a tudós, rosszkor rossz helyen tudálékoskodó, deportált filosz?

K. Havas Géza száztíz éve, 1905. november 13-án született asszimilált zsidó családban. Olyannyira asszimiláltak voltak, hogy előbb szülővárosában, Nagykanizsán, majd Székesfehérvárott katolikus gimnáziumba járt, és nincs tudomásunk arról, hogy baloldali magyar identitásán kívül lett volna más önazonossága.

Banktisztviselőként helyezkedett el, de belefogott az újságírásba is. 25 évesen belépett a Kommunista Pártba, s azonnal le is bukott. Bár a börtönt megúszta, állásából elbocsátották. Néhány évig alkalmi munkákból élt, de folyamatosan jelentek meg írásai – az egyikért ismét a bíróság előtt kellett védenie magát, a vád a „sajtó útján elkövetett magyar állam és magyar nemzet megbecstelenítése” volt. Idővel a Népszava és az Ignotus Pál, József Attila és Fejtő Ferenc által szerkesztett Szép Szó közreműködője lett – ebbéli tevékenysége kiváltotta Lukács György és Révai József éles kritikáját.

Írt és fordított – Marx és más szocialisták műveit ültette át magyarra –, benne volt a szellemi élet sűrűjében. Gyakorta jött össze az őt nem kedvelő Vas Istvánnal és Radnóti Miklóssal. Az örkényi írásban is ábrázolt, valósághű vonása miatt nem örvendett osztatlan népszerűségnek. Aki viszont szerette és nagyra becsülte, a nála jóval idősebb, mestereként tisztelt Füst Milán – ő volt a címzettje K. Havas utolsó levelének is –, nagyon szépen írt róla: „Tudott ám lángolni nagyon, ilyenkor kigyúlt a szeme, gyönyörű lett a fiú, szigorú arcélű fejét felemelte, a szeme szikrákat vetett, olyan volt a harcos szeretet szenvedélyétől, mintha most mindjárt a máglyára akarna fellépni azokért az eszmékért vagy emberekért, akiket szeret. Ha igazságszeretetére rá lehetett volna bízni e társadalom minden dolgát, tisztább világ lett volna körülöttünk.”

Golyó általi halál?

A sors sokszorosan kegyetlen volt hozzá. A zsidó származással járó üldöztetést nem kerülhette el. Túlélte a munkaszolgálatot, és arra is volt esélye, hogy hazatérjen a deportálásból, ám a günskircheni koncentrációs táborban egy-két nappal a felszabadulás előtt, 1945. április 25-én szívroham vitte el – nem pedig a német őr golyója oltotta ki életét. Az ideológiai diktatúra idején a lukácsi bírálatok hatására a kiadói cenzor még azt sem engedte, hogy Füst Milán 1956-ban megjelent tanulmánykötetében a róla szóló és rokonszenvet keltő tanulmány megjelenhessen.

A szépségflastromra 1990-ig kellett várni. Az Ars Scribendi sorozatban Talpra, halottak! címmel megjelentek 1937 és 1944 közötti írásai. Az örkényi zseniális „félpercesben” az öröklétet kapta meg. Ezért Ö. I.-nek hála az örök irodalomtól. Hogy morális cselekedet-e egy jó baráttól K. H. G. amúgy is drámai halálát a költői képzelet kétségtelenül megvilágosító erejű világába helyezni, ez legyen az irodalomtörténet apró és múló kérdése.