Családja szeme láttára robbantották fel a cárt

Ugyan nem komoly történészekhez illő kérdés, mégsem alaptalan, hogy vajon lehetséges lett volna a 19. századi Oroszország évszázados elmaradását fokozatos reformokkal megszüntetni ahelyett, hogy a cári rendszert később a polgárháború és a bolsevik diktatúra tüntesse el a történelem színpadáról? Ha II. Sándor cár sorsát nézzük, akkor a válasz talán inkább a nem felé hajlik.

I. Miklós cár (uralkodott: 1825–1855) mindent megtett, hogy fiát felkészítse az uralkodásra, a válogatott tanulmányok mellett némileg meglepő módon a liberális nézeteket valló romantikus költőt, Vaszilij Zsukovszkijt is kinevezte a cárevics nevelőjének. Sándor így aztán meglehetősen korszerű szellemű nevelést kapott: tanulmányutakat tett a nyugati országokba, több nyelven beszélt, de egy cári sarjhoz képest saját országával és népével is igen közelről megismerkedett. Bejárta a hatalmas birodalom távolabbi vidékeit is, és mindennapos sétákat tett Péterváron. Persze nem maradhattak el a hagyományosabb tanulmányok sem, ám Sándort mégiscsak orosz cárnak nevelték: nagyon élvezte például a katonai gyakorlatokat, lenyűgözték a fegyverek és a parádék. Talán ez a kettősség mutatkozott meg jellemében is: a beszámolók szerint Sándor nyitott szellemiségű, kedélyes ember volt, de könnyen haragra gerjedt, ilyenkor pedig elöntötte a bosszúvágy, máskor pedig különösebb ok nélkül a sírásig el tudott érzékenyülni.

Uralkodása nem indult könnyen, apja helyét ugyanis az orosz szempontból igencsak rosszul álló krími háború közepén, 1855-ben vette át, kénytelen is volt 1856-ban megalázó békét kötni az ellenséges koalícióval. A vereség persze tovább súlyosbította a belpolitikai helyzetet és a társadalmi ellentéteket is, amelyek már apja konzervatív uralma idején is robbanással fenyegették a birodalmat.

Reform és elnyomás

Nyilvánvaló volt Sándor számára, hogy változásokra van szükség, ám ellentmondásos természete a reformpolitikában is megmutatkozott. Abban hitt, hogy Oroszországban a reformokat csak felsőbb utasításokra lehet végrehajtani, ily módon viszont igazából sem az arisztokráciát, sem a „népet” nem tudta maga mellé állítani. Türelmetlensége aztán időről időre a zsarnoki elnyomás hullámaiban jelentkezett, brutálisan lépett fel ellenzékével, valamint az erőszakos oroszosítási kísérleteknek ellenálló népekkel szemben is.

Jellemző talán legfontosabb reformjának, az 1861-ben végrehajtott jobbágyfelszabadításnak a története is. A parasztok úgy érezték, alávetett helyzetük keveset javult, miközben immár bérlőként fizetniük kellett az általuk megművelt földekért, a földbirtokosok viszont érdekeik és jogaik semmibevételeként értelmezték az eseményeket. A cár a zavargások hatására közigazgatási, oktatási, bírósági reformokat is bevezetett, de ezek is csak részleges eredményeket értek el.

Külpolitikája sem volt sikertörténet: ugyan Oroszország Ázsiában újabb területekre terjesztette ki hatalmát, Európában elszigetelődött, és csak hosszú, háborúkkal is tűzdelt folyamat révén tudta visszaszerezni legalább a krími háborúkban elveszített területeket, illetve a fekete-tengeri flotta felállításának jogát.

Lecsap a Nemzet Akarata

Az elégedetlenség többször Sándor elleni merényletkísérletekben is megnyilvánult. A cár 1866-ban megúszta egy fiatal nemes támadását, és 1879-ben is túlélt két további merényletet.

135 évvel ezelőtt, 1881. március 13-án azonban elhagyta a szerencséje. Miután kíséretével kihajtott a Téli Palotából, hintójára a Narodnaja Volja, azaz a Nemzet Akarata nevű szervezet egyik tagja, Nyikolaj Riszakov bombát hajított. A III. Napóleontól kapott, golyóálló jármű azonban megvédte a cárt, akit testőrei sürgettek, hogy gyorsan hajtasson tovább. A cár viszont kiszállt a kocsiból, hogy megnézze, tehet-e valamit kíséretének sérült tagjaiért, sőt a szintén súlyosan megsérült merénylőhöz is odalépett. Ekkor dobta el a második bombát a lengyel Ignacy Hryniewiecki, amely gyakorlatilag leszakította Sándor lábát. Az uralkodót visszaszállították a palotába, de sérüléseit csak néhány órával élhette túl.

Halála előtt éppen azon dolgozott, hogy korlátozott hatáskörű parlamentet állítson fel, és alkotmányos irányba alakítsa át a monarchiát. A merénylet azonban e reformok végét is jelentette, különösen úgy, hogy fia, III. Sándor és unokája, a későbbi II. Miklós is szemtanúi voltak borzalmas végzetének, így eszükbe se jutott II. Sándor engedékenyebb politikáját folytatni.