Cseresznyefán ülve találta ki az űrutazást
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Goddard a harmincas években többször is találkozott az amerikai hadsereg képviselőivel, hogy bemutassa nekik a találmányait, például azt a rakétát, amely hajtóanyagának és fúvókájának köszönhetően katonai célokra is biztonságosan bevethető lett volna – a hadsereg képviselői azonban nem látták, mire lenne jó nagy távolságokra kilőhető rakétákat tartani az arzenálban, így elsőre elutasították a tudóst, és másodszorra is igazából csak azért hagyták, hogy nekik dolgozzon, mert akkoriban már nem az volt a kérdés, hogy az USA belép-e a háborúba, hanem az, hogy mikor.
Goddard és rakétái persze a közelükben sem voltak a mai rakétáknak, sőt, ami azt illeti, a németek rakétáinak sem voltak a közelükben. Ennek az volt az oka, hogy Goddard jóval korábban kezdett el dolgozni, mint a német mérnökök: 1926. március 16-án hajtotta végre az első sikeres, folyékony hajtóanyagú rakétájának indítását. Az eszköz, első a hasonlók sorában, nem ment magasra vagy épp túl gyorsan 12 és fél métert repült felfelé, két másodpercig szállt, és átlag 100 kilométeres óránkénti sebességet ért el.
Sajnos azonban akkoriban igen kevesen hittek abban, hogy pont ez a robbanásveszélyes hobbi lesz majd a jövő. Ez persze annyira nem meglepő, ha tudjuk, hogy a húszas években a repülés is épp csak elfogadott dolog lett ördögi praktika helyett. Goddard munkája során folyamatosan falakba ütközött, egyszerűen azért, mert az emberek kinevették, túlzásnak és őrültségnek tartották, hogy egy embert olyan eszközt akar építeni, ami eljuthat a Marsig.
Cseresznyefáról a Marsra
Ezen az sem segített sokat, ha Goddard elmondta, mi is adta neki az inspirációt. A fiatal Robert egy cseresznyefa gallyazása helyett ábrándozott arról a fán ücsörögve, hogy milyen jó lenne valami olyasmit alkotni, ami akár más bolygókra is eljuthat.
Egy másik fiú voltam, ahogy jöttem le a fáról, mint mikor felmásztam, végre láttam értelmét a létezésnek
– foglalta össze később, mi is történt vele a fán.
1907-ben Goddard a Worcesteri politechnikumban volt diák, lőporhajtású rakétákkal kísérletezett. A rengeteg füst elég nagy feltűnést okozott, de az iskola szerencsére nem megbüntette, hanem segítette a fiú munkáját. Ennek eredményeképp Goddard 1914-re két, azóta is alapvető fontosságú szabadalmát is kidolgozta: az egyik a folyékony üzemanyagú, a másik a több gyorsítófokozatból álló rakétákat írta le.
1915-ben állt elő azzal az elméletével, hogy a rakéták a világűr vákuumjában is működni tudnának, nincs szükség légkörre ahhoz, hogy a rakéta gyorsulni tudjon. A kísérleteit saját forrásból és a Smithsonian intézet pályázataiból finanszírozó tudós 1920-ban publikált egy cikket „Módszerek nagy magasságok elérésére” címmel – ennek egy kis részletében írt arról, hogy a rakéták egyszer arra is alkalmasak lesznek, hogy dolgokat szállítsunk velük a Holdra. Ez akkoriban elég nagy őrültségnek hangzott (mondjuk még ma is vannak, akik nem hiszik, hogy az ember járt a Holdon): a New York Times hasábjain megjelent egy cikk, amely komplett idiótaként mutatta be Goddardot, ötleteit pedig nevetségesnek nevezte. Amikor megkérdezték, a tudós csak annyit mondott:
Minden látomás vicc egészen addig, amíg valaki meg nem valósítja azt; utána viszont közhellyé válik.
A cikk, illetve úgy általában a rakétatudományt övező közhangulat miatt Goddard visszahúzódó, bizalmatlan emberré vált, így nem csoda, hogy minden további kutatását a nyilvánosság szinte teljes kizárásával folytatta. 1930-ban néhány munkatársával együtt Új-Mexikóba költözött, elszigetelten, de legalább nyugodtan dolgoztak. Ugyan részt vett néhány, később nem teljesen a fősodorhoz tartozó kutatásban, például a harci és katonai repülőkre szerelt, a felszállást segítő rakétahajtóművének kidolgozásában, Goddard nem érte meg, hogy láthassa, milyen elképesztő fontosságú dolog alapjait rakta le: 1945. augusztus 10-én halt meg.
A jövőbe látott, csak senki nem hitte el
Csak később, a második világháború után, az űrverseny kezdeti szakaszában derült ki, milyen megkerülhetetlen Goddard munkája akkor, ha nem katonai célú rakétatudományról van szó. A kutatók csak ekkor kezdték felfedezni, hogy igazából a megoldás évtizedek óta készen van elméletben, csak soha senki nem adott elég pénzt Goddardnak ahhoz, hogy kidolgozhassa a részleteket. 214 szabadalma között a rakétatudomány minden részéből akad alapvető fontosságú munka, az üzemanyag, a meghajtás, az irányítás és a stabilizálás is mind olyan terület volt, ahol Goddard, ez a kinevetett, beteges, visszahúzódó figura szinte mindenki előtt utat mutatott.
Ma már természetesen Goddardot tartják a rakétatudomány atyjának, mármint az amerikaiak, a világ más tájain Goddard kortársáról, az orosz Konsztantyin Ciolkovszkijról mondják ugyanezt, esetleg a szintén kortárs, német Hermann Oberthről. Nagy különbség, hogy Ciolkovszkij csak elméletben foglalkozott az űrhajózással, Goddard viszont olyan megoldásokat is kidolgozott, melyeket a mai napig használnak az űriparban, például az általa használt folyékony oxigén és gázolaj keverékhez nagyon hasonló üzemanyag van egy csomó rakéta első fokozatában, csak a gázolajat a kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező, RP-1 nevű kerozinra cserélték.
Goddardnak sokat persze már nem számít, de tény, hogy halála után kárpótolták mindazok, akik korábban nem segítettek neki. Az állam egymillió dollárt fizetett a szabadalmai után (a szabadalmak több mint felét amúgy a felesége adta be, Goddard halála után), és számos, az űrrepüléssel kapcsolatos intézményt is róla neveztek el, például a NASA Űrrepülési Központját, az egyik legfontosabb kutatólabort Amerikában. De ami a legfontosabb: amikor az Apollo–11 1969-ben leszállt a Holdon, a New York Times leközölte 49 évvel korábbi cikkének helyreigazítását is, melyben leírták, hogy
megalapozott, hogy egy rakéta a vákuumban is olyan jól működik, mint a légkörben. A Times sajnálatát fejezi ki a hiba miatt.