Vendel
11 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Sztálin, a becsapott csaló

12135749 8eef9beca953c594e1407188289265a8 o copy
2016.06.29. 21:53

Antony Beevor, a híres brit hadtörténész a BBC History című magazinnak adott interjújában Hitler döntését a Szovjetunió megtámadásáról legnagyobb elkövetett hibájának nevezte. Az ügy történeti hátteréről, vagyis arról azonban, hogy milyen szovjet koncepció vezetett ehhez a helyzethez, nem sokat mondott, sőt a szovjet motivációkat egy teljesen hamis félmondattal (amely szerint Sztálinnak nem voltak offenzív szándékai) elintézte. Ennek hiányában az olvasó nem tudja eldönteni, hogy a szovjet felet valójában milyen szempontok is vezették 1939-1941 között. Érdemes-e egyáltalán a békeszerető, mit sem sejtő Szovjetunió és a háborús agresszor Németország ellentétpárját használni?

Ezzel a rövid írással is azt szeretném bizonyítani, hogy

 
1941. június 22. nem a mit sem sejtő áldozat és a gonosz nácik összecsapása volt.

Beevor ugyan ezt így nem mondta, de álláspontja félrevezető, mert az az állítása, amely szerint Hitler a Szovjetunió megtámadásával hibát követett el, azt sugallja, mintha Hitler egyébként megengedhette volna magának azt, hogy a Szovjetuniót hosszú távon békén hagyja. Az az állítása pedig, amely szerint Sztálinnak nem voltak támadási tervei, egész egyszerűen a vonatkozó levéltári források teljes semmibe vétele.

Az nyilvánvaló, hogy Hitlernek 1941 júniusában nem voltak rövid távú ismeretei a szovjet háborús felkészültségről és Sztálin szándékairól: közvetlen fenyegetéstől nem tartott. Attól azonban nagyon is tartott, hogy a Szovjetunió hosszú távon Anglia kardját jelentheti az európai kontinensen. Mindez tetézve a náci Lebensraum elméletével már bőven elég indokot szolgáltatott neki a támadásra. Tekintettel arra, hogy a német hadigazdaság a szovjet élelmiszer-szállítások nélkül nem lett volna működtethető, a náci Németország a stratégiai hibát nem a Szovjetunió megtámadásával, hanem a világháború kirobbantásával követte el. Minden egyéb csupán kétségbeesett mentési kísérlete volt annak a politikának, amelyről maga Hitler is azt mondta bizalmasainak, hogy „én mindig va banque játszottam.”

Sztálin oldaláról

Míg a német motivációk története a szakirodalomban viszonylag egyöntetűen feltárt, addig a szovjet szándékokról teljesen eltérő álláspontok léteznek. Ezek a békeszerető és paktumra kényszerített Sztálintól egészen a tudatos háborús gyújtogatóig és uszítóig húzódnak.

A Putyin kormányzata által felmelegített biztonságpolitikai érvek, amelyek Sztálin áldozat szerepét hangsúlyozzák, nyilvánvalóan tarthatatlanok.

Hiszen a Hitler-Sztálin paktum éppen azt idézte elő, amitől a szovjet szerződő félnek leginkább tartania kellett volna (ha biztonsági szempontok vezetik), azaz a közös szovjet-német határt. Azt Sztálin pontosan tudhatta, hogy a német hadsereg nincsen abban a technikai helyzetben, hogy Lengyelország lerohanása után azonnal a Szovjetunió ellen forduljon, sőt azt is tudhatta, hogy szovjet segítség nélkül a német hadiipar egy hónapon belül leáll és Németországban élelmiszerellátása súlyos válságba kerül – még akkor is, ha Lengyelországot nagyobb veszteségek nélkül leverik. Ezt egyébként éppen a feléje jelzett német exportigények bizonyították a legjobban.

A paktum elítélői között is sokan akadnak, akik Sztálin döntését afféle szükséges rossznak tartják, mondván, hogy a szovjet diktátor mégiscsak legalább időt nyert, és végül is a Szovjetuniónak döntő szerepe van a náci Németország leverésében, amelyet előtte másfél évig erőteljesen feltápolt. Nézetük szerint ez ha nem is menti, de legalább magyarázza a paktum megkötését.

Tény, hogy Sztálin csakugyan „időt nyert”, de ha megnézzük, hogy mire használta fel a megnyert másfél évet, akkor nem egy német támadástól szorongó politikus képe tárul elénk, hanem egy olyan emberé, aki sokáig mindent megtesz annak érdekében, hogy Hitler minél erősebb hadsereggel rendelkezhessen. Téves feltételezés, hogy a Sztálin valaha is érdekelt lett volna az európai béke és stabilitás fenntartásában. Ennek ellenkezője igaz és nemcsak azért, mert a Szovjetunió nem ismerte el az 1919 utáni békeszerződéseket.

Lenin és Sztálin alapvetően a proletár világforradalom kategóriáiban gondolkodtak. 1924 után, amikor az effajta kísérletek mindenütt vereséget szenvedtek, formailag vissza kellett ugyan térni a „Szocializmus egy országban” elvhez, de Sztálin soha sem tett le a világkommunizmus forradalmi ügyéről. Ezt számtalan idézettel lehet bizonyítani. 1927. december 12-i beszédében megjósolta, hogy a világháború néhány éven belül kitör, és ez meg fogja érlelni a proletár világforradalmat. A Szovjetunió feladata a konfliktus elodázása addig az időpontig, amíg utóbbira a helyzet meg nem érik. Beszédeiben rendszeresen kijelentette, hogy feladatának tekinti az egész világ felforgatását, a forradalom „lángralobbantását” és a teljes munkásosztály felszabadítását – természetesen csak a megfelelő időpontban.

1938. október 1-én is utalt erre egy a „rövid tanfolyamot" magyarázó beszédében. Követendő stratégiának a Szovjetunió távolmaradását jelölte meg a prognosztizált világháborútól: meg kell várni a hadakozó felek kimerülését, hogy az alkalmas pillanatban a Vörös Hadsereg léphessen fel döntőbíróként. A bolsevikiek nem pacifisták, hanem „a farkasokkal kell üvölteniük", azaz használniuk kell az imperializmus eszközeit, adott esetben még az agresszív lerohanást is, mondta erről. Sztálin az 1939 márciusában megtartott XVIII. kongresszuson is a kapitalizmus permanens válságából indult ki. Az imperializmusnak ebben a válságos formájában világméretű háborúkat provokálva kellett volna eltussolnia növekvő krízisét. Ezzel szemben a Szovjetunió feladata az imperializmus elmélyülő válságának elősegítése és a megfelelő időpont kivárása. „Fel kell lépnünk, de legutolsónak fogunk fellépni” – mondta erről a kongresszuson sokat sejtetően. Nemsokára ezt tettekre is válthatta.

Az alternatívák

Tanulságos, ha a szovjet külpolitikai stratégiát összevetjük az antifasiszta harc lehetőségeivel. 1930-1933 között még nem volt előre eldöntött tény, hogy Németországban Adolf Hitler kerül hatalomra. A nácikkal szemben rendkívül erős szociáldemokrata és kommunista párt is esélyes lehetett volna.

Sztálin azonban a nácikat nem karanténba kívánta zárni, hanem hatalomra akarta juttatni, adott esetben a német kommunistákkal szemben is.

Csak ezzel magyarázható a „szociálfasizmus” teóriájának meghirdetése, amellyel Sztálin a kommunista pártok számára nem a nácizmust, hanem a szociáldemokráciát tette meg fő ellenségnek, és ezzel tevékenyen hozzájárult a nemzetiszocialista-ellenes egységfront szétveréséhez. A Pravda Hitler hatalomra jutását is úgy kommentálta, hogy a fasizmus az imperialista rendszer mélyülő válságának terméke, a nácik pedig csak siettetik a tőkés rendszerek összeomlását, Sztálin pedig egyes források szerint Hitlert a forradalom „jégtörőjének” nevezte.

A Komintern utóbbi időben nyilvánosságra került dokumentumai és arról árulkodnak, hogy a Szovjetunió minden erővel polgárháborús konfliktusok kirobbantásán fáradozott. A Komintern VII. kongresszusáról sokáig az terjedt el, hogy ennek során határozták el a „szociálfasizmus” teóriával történő szakítást és a népfrontpolitika alkalmazását. Szempontunkból a legérdekesebb a határozatok 37. oldalán található 2. bekezdés IV. pontja, amely „A kommunisták feladatai az antifasiszta mozgalom egyes szakaszain” címet viselte. Ebben az szerepelt, hogy „a kommunistáknak be kell lépniük az összes fasiszta tömegszervezetbe, amelyek az illető országban a legalitás monopóliumát élvezik” annak érdekében, hogy azokban bomlasztó tevékenységet végezzenek. A határozat nem is maradt következmények nélkül: Magyarországon a kommunista párt vezetői közül ezt követően többen léptek át Szálasi Ferenc pártjába és váltak ott részben meghatározó erővé – illetve találkozhattak azokkal az elvtársaikkal, akik ezt a lépést már korábban megtették.

A Wiking SS-páncéloshadosztály egyik kimerült tagja a koweli harok során 1944 elején
A Wiking SS-páncéloshadosztály egyik kimerült tagja a koweli harok során 1944 elején

A Komintern-határozat Sztálin világforradalmi koncepciójából született: a szovjet diktátor szerint ugyanis a kapitalizmus minden addiginál mélyebb válsága új világháborút és Európa destabilizálását eredményezi. A kommunisták beépülésére azért lett volna szükség, hogy e destabilizálásból minél zavartalanabb lehessen az átmenet a proletár világforradalomba. Ebből is látszik, hogy a nagy propagandával meghirdetett „népfrontpolitika” csupán taktikai megtévesztő elem volt a cél elleplezése érdekében.

1939 tavaszán is a Szovjetunió volt az, amely elkezdte keresni a kapcsolatot a náci Németország felé, anélkül hogy erre bármilyen német biztatást kapott volna.

Nagy-Britannia és Franciaország Lengyelországnak adott területi garanciája ugyanis nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugati hatalmak nem fogják tovább tolerálni Németország zsarolásait. Ebben a helyzetben a Németország felé indított közeledési kísérletek csak a nácik magabiztosságát növelhették.

Sztálin a paktumról

Hitler és Sztálin megegyezése valójában három szerződést is jelentett: az 1939. augusztus 23-án megkötött paktumot, annak titkos záradékát az érdekszférákról, valamint az 1939. szeptember 28-án megkötött határ- és barátsági szerződést. Előbbi a kölcsönös semlegesség deklarálása mellett azt is tartalmazta, hogy szerződő felek kötelezik magukat arra, hogy amennyiben egyikük hadiállapotba kerül, akkor a másik semmilyen formában sem támogatja az ellenérdekelt oldalt. Utóbbi véglegesítette Lengyelország felosztásának határait és rendelkezett arról, hogy mindkét fél belátása szerint rendezi a hozzá jutott területek népességének politikai jövőjét.

A Németországgal kötött szerződések nem interpretálhatóak úgy, mintha a szovjet vezetés ezeket békevágytól, vagy esetleg saját fenyegetettsége tudatában kötötte volna.

Erre utaló korabeli nyilatkozatok nem is ismertek. Sztálin belső munkatársai előtt is teljesen másképp ítélte meg a helyzetet és motívumairól másképp is nyilatkozott. Az 1939. augusztus 19-én tartott beszédét, amelyben Hitlert a kapitalizmus akaratlan megdöntőjének nevezte és a paktumban egy olyan háború kirobbantásának lehetőségét ismerte fel, amelyben a Szovjetunión kívül az összes ország részt vesz, többen kétségbe vonják. Ezzel szemben nem képezi vita tárgyát az a kijelentés, amelyet 1939. szeptember 7-én Sztálin Molotov, Zsdanov és Manuilszkij jelenlétében Dimitrovnak mondott a paktum okairól:

A háború a kapitalista államok két csoportja között (szegények és gazdagok gyarmatok és nyersanyagok tekintetében) zajlik a világ felosztásáért és a világuralomért. Semmi kifogásunk sincsen ellene ha rendesen háborúznak egymás ellen és egymást kölcsönösen legyengítik. Nem lenne rossz, ha Németország keze által szétzilálhatnánk a leggazdagabb kapitalista országok (leginkább Anglia) pozícióit. Hitler aláássa a kapitalisták rendszerét, anélkül hogy tudná és akarná.

A hatalmon lévő kommunisták helyzete más, mint az ellenzékben levőké. Mi urak vagyunk saját házunkban. A kapitalista országok kommunistái ellenzékben vannak. Ott a burzsoázia kormányoz.

Manőverezhetünk, és az egyik oldalt a másikra uszíthatjuk, hogy minél hevesebben marják szét egymást. A megnemtámadási szerződés bizonyos értelemben Németországnak segít. A következő alkalommal a másik felet kell uszítanunk. (...)

Jobban örültünk volna annak, ha az úgynevezett demokratikus országokkal tudunk megállapodni, és ezért tárgyalásokat folytattunk. De az angolok és franciák szolgaságba akartak taszítani minket fizetség nélkül. Természetesen nem akartunk szolgaságba kerülni. (...)

Meg kell mondani a munkásosztálynak: a háború a világuralomért folyik: a hadviselők a kapitalista országok urai imperialista érdekeiért. Ez a háború szenvedéseken és nélkülözésen kívül semmit sem fog hozni a munkásoknak és a dolgozóknak. Határozottan fel kell lépnünk a háború és okozói ellen. Leplezzék le a semleges polgári országok semlegességét. Ők saját semlegességük mellett lépnek fel, miközben más országokban a háborút támogatják, hogy könnyű haszonhoz juthassanak. A komintern elnökségének téziseket kell kidolgoznia és publikálnia.”

Hruscsov szerint Sztálin a német delegáció elutazása után dácsáján fogadta a politikai bizottság tagjait. Jó hangulatban közölte velük, hogy sikerült Hitlert „becsapnia”, miközben azt is egyértelművé tette, hogy a Németországgal szembeni háború csak idő kérdése. Illúziói Hitler személyét illetően nem lehettek. Annál is kevésbé, mert maga Sztálin volt az, aki oroszra fordíttatta a Mein Kampfot és kötelező olvasmánnyá tette a PB-tagok között.

Molotov 1939. október 31-én a Legfelsőbb Tanács előtt tartott beszéde is bizonyítja, hogy a Szovjetunió külpolitikáját az imperializmus előbbiekben említett szélsőséges interpretációja határozta meg. Molotov a II. világháború kitörésének okaként a versailles-i békeszerződéseket nevezte meg, melyeket Anglia, Franciaország és az USA kényszerített a vesztesekre, hogy ezzel is biztosíthassa imperialista hatalmát. Feltűnő, hogy a szovjet prognózisok az új világháború lefolyását teljes egészében az előzőhöz hasonlították: a jóslások szerint a konfliktus fokozatos kiteljesedése a lakosság növekvő nyomorát hozza majd magával, ami kiváltja majd a proletariátus forradalmait.

Figyelemre méltó, hogy az 1939. augusztus 23-án aláírt szerződésből hiányzott minden olyan klauzúra, mely a szerződő felek egyikének harmadik féllel szembeni agressziója esetén feloldotta volna a másik felet a kötelezettségei alól. Magyarán: a szerződés semmilyen elvi gátat nem kívánt szabni a szerződő felek önállónak kezdeményezett támadásaival szemben. A paktumot már csak ezért sem lehet a béke érdekében megkötött egyezményként értékelni.

Az elméleti alapozás

A Komintern tézisei nemsokára meg is jelentek. A Komintern Végrehajtó Bizottsága napokkal később kiadott „A háború és a kommunisták feladatai” című határozata felelevenítette az 1930-as évek „szociálfasizmus” teóriájának legaljasabb elemeit, amely szerint a fő ellenséget nem a fasiszta mozgalmak, hanem a „megalkuvó” szociáldemokraták és a nyugati imperialisták jelentik. Ennek jegyében a nyugati kommunista pártok tagjainak kötelezővé tették, hogy minden erővel akadályozzák országaik háborús felkészülését Németországgal szemben, ami egyet jelentett a hazaárulás előírásával.

Nácikról tilos volt rosszat írni, a Komintern azt is megtiltotta a külföldi pártszerveknek, hogy a fellépjenek a náci zsidóüldözés ellen, sőt erről belső kiadványaikban még csak tudósítaniuk sem volt szabad.

Ezzel szemben kötelezővé tették számukra, hogy uszító és rágalmazó cikkeket jelentessenek meg az antifasiszta értelmiségiekről: a Szovjetunióban élő Walter Ulbricht például a szövetségesek oldalára álló, korábban „haladónak” minősített Thomas Mann diszkreditálására adott utasítást.

A nyugati pártszervezetek döntő többsége először nem értette a Komintern utasításait, hiszen az teljesen ellentmondott a korábban meghirdetett antifasiszta harcnak. Sztálin a munkásosztály árulójának bizonyult azzal, hogy mindenhová instruktorokat küldött, akiknek kötelességévé tette a renitens pártszervezetek megrendszabályozását, a kételkedők kizárását. Ennek a tisztogatási hadjáratnak, amelynek során a paktummal egyet nem értőkkel a legdurvább módon számoltak le, számos értelmiségi esett áldozatul.

A szovjet külpolitikai koncepció részeit meglepő módon a nyilvánosság számára is közzétették. Erről tanúskodik legalábbis az 1939-ben kiadott, sokat sejtetően „Pervüj Udar", azaz „Az első csapás" címet viselő könyv.

A milliós példányszámban terjesztett kötet egy jövendő háború forgatókönyvét tartalmazta, melyben a Szovjetunió meglepetésszerű támadással rohanja le legyengült szomszédait, hogy gyarapíthassa a szovjetköztársaságok számát.

A következmények

Magyarországon a később antifasiszta mártírként elismert, 1942-ben halálra ítélt és kivégzett Schönherz Zoltán gondoskodott a „moszkvai vonal” gyakorlati átültetéséről. 1939 őszén a Szovjetunióból titkos utasításokkal Magyarországra küldték. Gerő Ernő folyamatos instrukciókkal látta el.

A szöveg önleleplező:

„A kommunista párt feladata, hogy a [...] tömegek békevágya a kapitalizmus elleni harcba menjen át. [...]. A forradalmi krízis feltételei objektíve és szubjektíve érlelődőben vannak. Meg kell közelről vizsgálnunk az I. forradalmi krízist az 1914-es imperialista háború időszakát, hogy mit tanulhat ebből a proletariátus a győzelemhez való úton. Vizsgáljuk meg hogy miben egyezik a mostani háborúval.

A mostani háború szintén imperialista érdekek háborúja és megvan a lehetőség arra, hogy ezt a háborút másfajta háborúvá változtassák át. Megvan a lehetőség arra, hogy ez az imperialista háború egyes országokban polgárháborúvá változzék át, melynek célja a kapitalizmus megdöntése. Ennek a háborúnak a folyamán a jelszó tehát:

1. Vereséget mérni a saját burzsoáziára.

2. A háborút polgárháborúvá változtatni át.

[...] A kapitalista államok közötti ellentéteket is ki kell használni, amennyiben az egyik kapitalizmus megdöntésénél a másik kapitalizmus teljes erejére támaszkodhatunk. Sztálin zsenialitásának következtében létrejött az angol–német háború, minek következtében Angliát a német katonai erővel gyengíti meg. A háború következménye az, hogy mind Németország, mind Anglia annyira legyengül, hogy Oroszország mindkettőjük fölött könnyű győzelmet arathat. Ez nem jelent háborús politikát a Szovjet részéről, mert ő az utolsó pillanatig a békéért küzdött és még ma is a békéért küzd. Ha azonban mégis kénytelen háborúba sodródni, akkor azt igyekszik teljes mértékben a proletariátus érdekében kihasználni. Mi őszintén békepártiak vagyunk, mert meg akarjuk menteni a tömegeket, de tudjuk, hogy nem maradhatunk kívül a háborúban való részvételtől és ezért az imperialista háborúban való részvételünket összekötjük a kapitalizmus megdöntésével. Sztálin megvalósítja Lenin álmát: a közös német szovjet határt.

[...][A] jelszavakat nagyon óvatosan kell kiadni és nem határozottan. Erre példa: „megszüntetni a háborúk okait” – azaz nem forradalmi jelszavakat kiadni. Őrködni afelett, hogy semmi olyan jelszó forgalomba ne kerüljön, ami ártana a mozgalomnak. Jelszavak és írnivalók tekintetében cenzúrát kell bevezetni. Az egyes forradalmi szakaszokat ne ugorják át, vezessék végig a tömegeket az egyes etapokon. [...] Felmerül az a kérdés, hogy egyenesen proletárforradalom lesz-e, vagy előtte, átmenetileg demokratikus kormány. Tekintve, hogy Magyarországon hűbéri maradványok (feudális nagybirtokok), elnyomott nemzetiségek, széles paraszttömegek vannak, számolni kell azzal, hogy a proletariátus végleges forradalma előtt demokratikus forradalmi megmozdulások lesznek. Tekintve, hogy ez súlyos és nehezen megmagyarázható problémákba sodorhat, ne erről folyjék a vita.”

Fenti idézetekből látható, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum nem valamilyen „üzemi baleset”. Ellenkezőleg, a paktum a bolsevik taktika lényege volt, amit az is bizonyít, hogy a szovjet külpolitika ugyanazt az ajánlatot tette Rooseveltnek és Churchillnek 1944-ben, mint amit 1939-ben Hitlernek és Ribbentropnak ajánlott. Nemcsak az ajánlat, hanem a következmények is azonosak voltak: a szovjet érdekszférákba kerülő országok mindegyikében megvalósult a kommunista klasszikusok által megírt „menetrend”, amelynek állomásai mindenütt ugyanazok voltak, csupán a sebesség tért el. Mindenütt először népfrontkormányok alakultak, amelyekben a kommunistáké lett a meghatározó szerep, akik a „szalámitaktika” alkalmazásával semmisítették meg ellenfelüket.

Tragikus, hogy az egyébként nem túl nagy éleslátással megáldott Horthy Miklós pontos hasonlatot használt, amikor Mussolininek 1941. április 3-án írt levelében azzal a hasonlattal élt, hogy „a pók hálója közepén ül és várja, hogy valahol az éhség, a kimerülés és az elégedetlenség a hálójába hajtsa a zsákmányt. Meggyőződésem szerint nem jöhet boldogság, béke és nyugalom, amíg a szovjethatalom és ez az óriási Oroszország fennáll...

Az 1939 és 1948 közti évek eseményei a szovjet külpolitikai doktrína következményeinek tragikus bizonyítékát adták:

Lengyelországot egymás után kétszer is elárulták, a lengyel, litván, lett, észt, majd a magyar, román, bolgár és cseh társadalmi elitet fizikailag megsemmisítették, Kelet-Európát pedig évtizedekig gyarmatosították. Mindez a bolsevizmus belső logikájából következett, amelynek a hetvenhét évvel ezelőtt megkötött Molotov-Ribbentrop paktum a legnyilvánvalóbb bizonyítéka.

Sztálin a német támadás előtt

Antony Beevor BBC History-nak adott interjújában „badarságnak” nevezte azt az állítást, amely szerint Sztálin meglepetésszerű támadásra készült volna Németországgal szemben. Sztálin nyilatkozatai azonban ezzel kapcsolatosan egyértelműek. 1941. május 5-én a katonai akadémiák végzős hallgatói előtti beszédében egyértelműen fogalmazott, amikor arra reagált, hogy egy korábbi szónok a Szovjetunió békepolitikáját dicsérte. „Engedjenek meg egy kiegészítést. A békepolitika biztosította a békét országunk számára. A békepolitika jó dolog. Mi egészen addig védelmi politikát folytattunk, amíg fel nem fegyvereztük hadseregünket, amíg nem láttuk el korszerű harci eszközökkel. Most, amikor hadseregünket megújítottuk, modern harci eszközökkel láttuk el, amikor erősek lettünk - most át kell térnünk a védekezésről a támadásra. Országunk védelméről gondoskodva támadó módon kell cselekednünk. A védelemről át kell térnünk a támadó katonapolitikára. Támadó szellemben kell átalakítanunk nevelőmunkánkat, propagandánkat, sajtónkat. A Vörös Hadsereg modern hadsereg. A modern hadsereg pedig támadó hadsereg”.

A Totenkops SS-páncéloshadosztály páncélgránátos katonái Bajna térségében, 1945 január. Magyar civil segíti a tájékozódást.
A Totenkops SS-páncéloshadosztály páncélgránátos katonái Bajna térségében, 1945 január. Magyar civil segíti a tájékozódást.

Az író, V. Visnyovszkij naplóbejegyzése jól szemlélteti a sztálini megnyilatkozás hatását: „Óriási jelentőségű beszéd. Megkezdjük az ideológiai és gyakorlati támadást... Világméretű harcról van szó: Hitler elszámítja magát... Előttünk a nyugati hadjárat. Előttünk azok a lehetőségek, melyekről régóta álmodunk”.

A Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségén, illetve a központi pártszerveknél 1941. május 5. után összeállított anyagok az említettek szellemében készültek. „A politikai propaganda soron következő feladatairól a Vörös Hadseregben” címet viselő dokumentumban Németország már ellenségként jelenik meg. Emiatt: „Nem lenne helyes, ha békepolitikánkat öröknek és változatlannak tartanánk. Ez ideiglenes politika, melynek az volt a célja, hogy elegendő erőt gyűjtsünk a kapitalizmussal való összecsapáshoz. Mostanra összegyűjtöttük ezt az erőt, és a szovjet külpolitika új, támadó szakaszába érkezett, ami nagy és felelős kötelezettséget ró ránk. [...] Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a kialakult körülmények között Szovjetunió kénytelen átvenni a kezdeményezést a támadó katonai műveletek terén.

1941 május-június folyamán elkezdődött az alacsonyabb parancsnoki kar felkészítése is. A szovjet hadsereg szemléletéről és külpolitikai koncepciójáról érzékletesen tanúskodik egy ismeretlen magas rangú politikai tiszt előadása, mely Kisinyovban hangzott el 1941. június 15-én, hét nappal a német támadás előtt:

Ha megvizsgáljuk az imperialista háború második évének eseményeit, megállapíthatjuk, hogy a a harcoló felek egyikének sem sikerült elérnie céljait. (...) Az utóbbi időben Németország hódításai nyomán terjeszkedett és felfúvódott, ami nem jelenti azt, hogy ezáltal életképesebbé vált volna. (...)A németországi hangulat egészségtelen, (...). Korábban Németország egységes nemzetállam volt. Most azonban Németország fegyverekkel összetartott soknemzetiségű állam. Ez tömeges felkelésekhez fog vezetni a volt Ausztria és Csehszlovákia területén. Végső következtetésként megállapíthatjuk, hogy a leigázott területeken kikerülhetetlen egy felszabadító mozgalom működése. Tényként említhetjük, hogy tüntetésekre került sor hazafias filmek vetítése során, hogy az elégedetlenség nő, mert minden lisztet, egy csekély mennyiség kivételével elkoboznak. Különösen fontos a partizánmozgalom növekedése Norvégia és Jugoszlávia területén. A német csapatok elkerülhetetlen vereségeinek következményeként tömeges felkelések fognak bekövetkezni.

A háború kezdetén a német vezető köröknek az volt a jelszava "le Versailles-al!". Az igazságtalanság ellen küzdöttek és ezzel a tömegeknél és a katonáknál értékes propagandisztikus eredményeket értek el. De most már a versaillesi kérdés rég el van intézve. Már mindenki belátja, hogy már más népek meghódításáról, kifosztásáról és megfojtásáról van szó. Ezért a háború elhúzódik és olyan formát vesz fel, mely Németországot halálosan meggyengíti. Németország nincsen felkészülve a háborúra, csak rövid villámháborúkat vezethet. Ezért várható a német csapatok közeli veresége. Pontosan tudni lehet, hogy a német nép nem akarja a háborút...

Ezeknek a körülményeknek a hatására a Szovjetunió külpolitikáját a következő szempontok határozzák meg:

A Szovjetunió népei az imperialista háború ellen vannak. Mi a forradalmi háborút akarjuk. A forradalomnak ezen háborújára készen állnak a Szovjetunió népei. Szívesen harcolnak, és jó katonák.

Kormányunk Sztálin elvtársnak, a külpolitika irányítójának vezetése alatt ki fogja használni Németország és Anglia gyengeségét.

A feladatokat mindig a Szovjetunió érdekében kell megoldani, és ugyan békés úton, de ha kényszerítenek rá, akkor teljes hatalmunkat felhasználjuk érdekeink megvédésére. (...)

A Vörös hadsereg levonja következtetéseit:

1) szigorú éberség

2) állandó készenlét a háborúra

3) a szocialista haza iránti büszkeség, a hősiesség és bátorság erősítése,

4) készenlét Sztálin vezetése alatti kommunista pártunk jövendő parancsainak becsületteli végrehajtására

5) A Vörös Hadsereg úgy fog harcolni, hogy teljesen megsemmisíti az ellenséget.”

Beevor angol történészként igazán megemlíthette volna, hogy egyébként éppen Anglia kormánya volt az, aki 1941 tavaszán mindent megtett annak érdekében, hogy a Szovjetuniót Németországra uszítsa. Ez politikailag teljesen érthető, hiszen Anglia ekkor létéért küzdött. Rudolf Hess, a náci párt papíron második embere 1941 tavaszán Hitlerrel történt egyeztetés nélkül Angliába repült annak érdekében, hogy megpróbálja rábeszélni a békekötésre a brit vezetést. Tárgyalási ötlete ugyan teljesen irreális volt, Churchill azonban kapva kapott az alkalmon és a szovjetek felé olyan jelzéseket küldött, mintha Hess útját komolyan venné.

A Wiking hadosztály katonái Magyarországon 1945 januárjában
A Wiking hadosztály katonái Magyarországon 1945 januárjában

Sir Strafford Cripps moszkvai brit követ odáig elment, hogy memorandumban közölte Molotovval, hogy amennyiben a háború elhúzódik, „Nagy-Britannia (de különösképpen bizonyos nagy-britanniai körök) kénytelen lehetnek valamilyen megoldást találni a háború befejezésére.” Ugyan ebből egy szó sem volt igaz, de ezt Sztálin nem tudhatta. Az üzenet számára egyértelmű jel volt arra, hogy a béke hónapjai megszámláltattak. Azt ugyanis még az idióta is láthatta, hogy egy nyugati fronton tehermentesült Németország első dolga a Szovjetunió megtámadása lesz – már csak azért is hogy Hitler a Mein Kampfban lefektetett elképzeléseit valóra válthassa.

A fentebb felsorolt dokumentumok persze semmit sem változtatnak azon a tényen, hogy Németország nem ezért támadta meg a Szovjetuniót. Hitlernek ezekről a megnyilatkozásokról fogalma sem volt.

Nem csökkenti a németek háborús felelősségét sem, hiszen az egyik bűn nem tehet bocsánatossá egy másikat.

A Szovjetuniót semmiképp sem lephette meg túlságosan a német támadás. Figyelemre méltó, hogy a hruscsovi nyitás éveiben megjelenő hadvezéri memoárok nyíltan ki is mondták, hogy Sztálin tisztában volt azzal, hogy megtámadják, csupán ennek időpontja volt kérdéses, illetve az, hogy a támadás megelőzhető-e. Kuznyecov marsall, 1941-ben haditengerészeti népbiztos emlékirataiban leszögezte, hogy „nyilvánvaló, Sztálin a fasiszta támadásban teljesen biztos volt.”

A szovjet katonai felderítés teljesítményét sokan kétségbe vonják. Tény, hogy iratanyaga nagyrészt máig nem kutatható. Filipp Golikov altábornagy, aki 1940 júliusától a szovjet katonai hírszerzés vezetője volt, a német támadás után is helyén maradhatott. Ő volt egyébként az első olyan GRU-vezető, akit nem lőttek agyon. Elődei mind koncepciós perekben végezték, közvetlen elődjét Ivan Proszkurovot például hosszas „vizsgálat” után 1941. október 28-án lőtték agyon. Sztálin a legkisebb hibát is kíméletlenül megtorolta. Az, hogy Golikov továbbra is a helyén maradhatott, arra utal, hogy Sztálin őt nem hibáztatta a történtekért. Erre egyébként nem is lett volna sok oka. Igaz ugyan, hogy a szovjet felderítés a német támadóerőt mintegy 30%-kal túlbecsülte, de ennek a tévedésnek az események tükrében nem volt jelentősége. Annak viszont annál inkább, hogy pl. Hitler Barbarossa-terv kapcsán írt 21. számú utasításának tartalmát annak kiadása után 11 nappal már Sztálin íróasztalára rakhatták.

Jelenleg nem tudható biztosan, hogy Sztálin mikor és hogyan kívánta támadásra vezényelni csapatait. A dokumentumokból azonban mindenképpen következik az, hogy

újra kell értékelni a Szovjetunió II. világháborús szerepét és felelősségét a háború kirobbantásában,

illetve az is, hogy teljesen hamis az a kép, amely 1941. június 22. eseményeit a „mit sem sejtő békeszerető Szovjetunió” és az „agresszív náci Németország” párbajának állítja be. A valóság ennél finoman szólva összetettebb.

(Borítókép: Pomeránia 1945 február, a III.SS.Páncéloshadtest ( 11.SS. páncélgránátoshadosztály) katonái támadásban. Fotó: a szerző magángyűjteménye)