Emil, Csanád
9 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Tíznapos háború a szomszédban

2016.07.07. 15:53
Június 28-tól július 7-ig tartott a tíznapos háború Szlovéniában 25 évvel ezelőtt: az első jugoszláv tagköztársaság még súlyosabb véráldozat nélkül válhatott ki a délszláv államból.

Európa nagy háborúktól megkímélt száz esztendeje alatt, valamikor az 1880-as években mondta Bismarck: „Ha valaha is újabb háború lesz a kontinensen, az valami átkozott balkáni ostobaság miatt fog kitörni.” A szarajevói merénylet az volt, de ahhoz, hogy a 20. században még egy balkáni ostobaság igazolja minden idők egyik legnagyobb külpolitikai zsenijét, ahhoz a nacionalizmus – elsősorban a nagyszerb nacionalizmus – elvakultsága is kellett.

A délszláv háborúban bosnyákok, horvátok, szerbek és albánok százezreit gyilkolták le, illetve kínozták, erőszakolták meg és űzték el szülőföldjükről saját honfitársaik, sőt szomszédjaik. A robbanás okairól akkor is megoszlottak a vélemények, és a törésvonalak ma is ugyanott vannak.

Az egyik nagy táborban gyakorta idézik az akkori mondást: Jugoszlávia hat köztársaságból, öt nemzetből, négy nyelvből, három vallásból és két ábécéből állt, s mindezt egyetlen párt tartotta össze; amikor pedig 1989 után ez a fedő ereszteni kezdett, a katlan fölrobbant. E felfogás hívei szerint a többnemzetiségű lét, a sok évszázados ellenségesség eleve magában hordozta a gyúanyagot, és sorsszerűnek tekintik a véres, brutális leszámolásokat – a második világháború alattiakat és az 1991 és 1999 között pusztító terrorhadjáratokat.  

A másik domináns nézet szerint a Nyugat-Balkánt évszázadokon át birodalmak tekintették érdekérvényesítési területüknek – Törökország, Anglia, Franciaország, Ausztria, Oroszország, Olaszország és Németország birodalmai –, s a valóban súlyos nemzeti-nemzetiségi ellentétek állandósulása sokkal inkább a nagypolitikai játszmáknak a következménye, mint a lakosságban szunnyadó nacionalizmusnak.

Azok járhatnak a legközelebb az okok feltárásához, akik ugyan lényeges szerepet tulajdonítanak az imént említett indítékoknak, de a fő hangsúlyt azokra az emberekre teszik, akik ennek az etnikai háborúnak a cselekvő résztvevői voltak – természetesen másként mérlegelve a háborús bűnök kiagyalóinak és végrehajtóinak a felelősségét.

Fokozódó etnikai feszültségek

Tito 1980-ban bekövetkezett haláláig nemcsak a hivatalosság szintjén, hanem a társadalom jelentős részében is létezett a hat köztársaságból és két autonóm területből álló jugoszláv nemzet – bár a nemzetiségek elhelyezkedése felettébb tarkává tette a térképet. Az egyetlen kivétel ez alól Szlovénia volt, ahol a népesség több mint 90 százaléka az anyanemzethez tartozott. Ezzel szemben Horvátországban 580 ezer szerb élt – a lakosság 12 százaléka –, Boszniában 44 százalék volt a muszlimok aránya, 31 százalékot képviseltek a szerbek és 17 százalékot a horvátok. Különösen feszültséghordozó volt az albán nemzetiségűek számának és arányának folytonos növekedése. 1931-ben még csak a jugoszláv népesség 3,6 százalékát adták, 1948-ban – főképpen a bevándoroltak miatt – az arányuk 7,9 százalékra nőtt, és 1991-re a szerb és a horvát népszaporulatot tizenegyszeres (!) mértékben meghaladva, ez az arány 16,6 százalékra emelkedett.

Hogy mi lett volna Jugoszláviából a kommunizmus kelet-európai összeomlása után, ha Szerbiában nagy támogatottsággal nem Slobodan Milošević, az elvakult nacionalista kerül szinte korlátlan hatalomra, az már az irodalom terrénumába tartozik, ahhoz viszont nem feltétlenül az utókor bölcsessége szükségeltetik, hogy megállapíthassuk: az államszövetség szerb fegyverekkel való egyben tartása eleve magában hordozta a kudarc valószínűségét. Milošević felborította a Tito által kidolgozott és többé-kevésbé működő, a tagköztársaságok vezetőinek rotációján alapuló szövetségi rendszert, a szerb alkotmány megváltoztatásával megszüntette a két autonóm tartományt, és egyértelműen szerb vezetésű köztársasággá akarta formálni Jugoszláviát.

Elsőként Szlovénia és Horvátország nyilvánította ki, hogy Milošević égisze alatt eleve elfogadhatatlan a föderatív állam fenntartása. Szlovénia 1990 karácsonya előtt népszavazással erősítette meg szándékát az elszakadásra, majd 1991. június 25-én köztársasági elnökké választották az egykori Szlovén Kommunisták Szövetségének vezetőjét, Milan Kučant, s a bevont jugoszláv zászló helyére a nemzeti lobogót húzták fel.

A gerillahadviseléstől a kiválásig

A Jugoszláv Néphadseregnek számos bázisa és laktanyája volt az országban, ezért felkészültek a harcra. Létrehozták a könnyűfegyverekkel felszerelt, Szlovén Területvédelmi Erőket, mintegy 21 ezer harcossal. Azonnal lezárták a határokat és gerillahadviselésre, a laktanyák és bázisok blokádjára, a tankoszlopok bekerítésére és a légtér védelmére készültek fel.

A belgrádi tábornokokat meglepetésként érte a fegyveres ellenállás, s az sem volt lényegtelen, hogy az éppen megszületett szlovén állam egyöntetű nemzetközi támogatást élvezett. Tekintettel arra, hogy az ország nem határos Szerbiával és lényegében szerb kisebbség sem él ott, Milošević viszonylag rövid idő alatt úgy döntött, hogy elengedi Szlovéniát. Kisebb, szlovén sikereket hozó összecsapások után a felek nemzetközi közreműködéssel július 4-én tűzszünetet, majd három nappal később átfogó megállapodást kötöttek. A tíznapos háborúnak nevezett függetlenségi harcnak szlovén oldalról 18 halottja és 182 sebesültje, jugoszláv részről 44 halottja és 146 sebesültje volt.

Horvátország is Szlovéniával egy időben, június 25-én nyilvánította ki elszakadását, de a horvátországi szerbek nem fogadták el a zágrábi döntést, s kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot. De ez már a délszláv polgárháborúnak egy másik, sok ezer áldozattal járó következő fejezete.