Mindig a magyarságomért és a hazámért verekedtem

Maga Horthy Miklós kormányzó fogadta magánkihallgatáson az 1931-es magyar kardvívó-bajnokság döntősét - csakhogy nem az aranyérmes bajnokot, hanem a második helyezett Petschauer Attilát. Akkor már napok óta arról cikkeztek a lapok, hogy a 27 éves vívó, aki elképesztő kitartásával és sportszerűségével az amszterdami olimpián aranyéremhez juttatta a magyar kardcsapatot, csalás áldozata lett. A közönség egyértelműen elfogultnak látta a zsűri katonatiszt tagjait, akik egy tiszttársukat juttatták a győzelemhez egy polgári személy kárára.

A kormányzó a botrány elcsitítása érdekében fogadta Petschauert, akinek egy dedikált fényképet adott, és azzal vigasztalta: ne bánkódjon, mert lesz még lehetősége a győzelemre. Igaza lett: Petschauer Attila hamarosan újra győzelemhez segítette a magyar olimpiai válogatottat. Előzőleg azonban befolyásos sportvezetők megüzenték neki: a csapatban számítanak rá, de azt nem szeretnék, ha egy zsidó lenne a magyar úriemberek sportjának egyéni bajnoka. Aztán később kifogástalan magyar úriemberek meg is gyilkolták.

Petschauer Attila 1904-ben született Budapesten, és már kisiskolás korában vívni kezdett. Pecsust, ahogy a barátok hívták, valójában nem is érdekelte igazán semmi más a víváson kívül. 17 éves volt, amikor az Eötvös Gimnázium kardcsapatának bemutató versenyét megnézte a híres vívómester, Italo Santelli is. A maestro új D'Artagnannak nevezte Attilát, és meghívta ingyenes tanítványának: „Ha te velem gyakorolni vívás, lenni nagy sámpion!” A kamasz fiú azonnal a felnőtt bajnokságba került. A közönség hamar megszerette, mert a páston parádés vívónak, a páston kívül pedig igazi mókamesternek számított.

A gimnázium után öt félévet végzett el a jogakadémián, aztán a sport kedvéért kimaradt. Ösztönös vívó volt, ahogy egy sporttársa mondta, „szinte kacagva vívott, kezében dalolt a kard”. Erőssége volt a játékos, látványos vívás, a váratlan lerohanások, nagy flessek mesterének számított. Ebből eredt gyengesége is, a taktikai érzék, az erőbeosztás hiánya – sokan ezzel hozták összefüggésbe, hogy bár világklasszis volt, nem nyert egyéni olimpiai bajnokságot, és nem lett Európa- vagy világbajnok sem.

A magyar vívóéletet ebben az időben meghatározta a katonatisztek és a civil vívók szembenállása. A legjobb versenyzők az Országos Tiszti Kaszinó Vívóklubjából érkeztek, de egyre jobb eredményeket értek el a polgári klubok sportolói is. A két tábor közötti feszültség nemcsak a versenyeken, hanem a válogatott összeállításánál is tetten érhető volt. A század elején a magyar kardcsapat kétszer is olimpiát nyert, aztán a Trianon utáni első megmérettetésükön alulmaradtak az olaszokkal szemben. A visszavágónak óriási politikai jelentősége is volt, bár Petschauer megszerezte az olimpiai kvalifikációt, nem akarták beválogatni a csapatba. Egyes források szerint az mentette meg, hogy versenytársa, Tersztyánszky Ödön százados, az olimpiai keret tagja közölte a vívószövetségi vezetőkkel, hogy ebben az esetben ő sem utazik.

A tiedbe, édes fiam!

Amszterdamban kezdettől látszott, hogy a verseny ismét az olaszok és a magyarok között fog eldőlni. Petschauer a csapat legfiatalabb tagjaként emberfeletti teljesítményt nyújtott a selejtezőkben: öt ország vívói ellen 19 mérkőzésből 19-et megnyert. Az olaszok elleni döntőben is övé volt az utolsó asszó. Renato Anselmi ellen nem volt elég a sima győzelem, Petschauernek legalább három pont különbséggel kellett nyernie, különben az olaszokhoz kerül az arany. Ezt is megcsinálta: 5-2-re győzött. A mindent eldöntő összecsapás után csapattársai a pástra rohantak, hogy a vállukra emeljék. Csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy a friss bajnok a kimerültségtől elájult, így csak gyors ápolás után folytatódott az ünneplés.

Két nappal később már az egyéni győzelemért kellett megmérkőznie. Ráadásul nem is akárkivel, hanem csapattársával, Tersztyánszky Ödönnel, akivel holtversenyben álltak a ponttáblázat élén. A katonatiszt vívóként mindenben ellentéte volt a virtuózkodó, örökké mókázó Petschauernek. A vívótermekben Precíz Ödönnek becézték, stílusát visszafogott elegancia és taktikus kivárások jellemezték. Személyükben jelképesen az úri és a polgári Magyarország mérkőzött meg egymással. Petschauer kimerülten állt a pástra, és 5-2-re kikapott ellenfelétől. Tersztyánszky győzelmi nyilatkozatában bejelentette, hogy visszavonul. A kiváló sportember nem sokkal az olimpia után motorbalesetben halt meg 39 évesen.

Petschauer hazatérése után fürdött a népszerűségben, mai értelemben őt tekinthetjük az első celeb magyar sportolónak. Humora, vagánysága miatt anekdoták keringtek róla. Például ez is: egy madridi verseny utáni fogadáson már nagyon unta, hogy a spanyol vendéglátók fenn hordják az orrukat, és tüntetőleg hosszú, félmondatos nemesi neveken mutatkoznak be a rövid nevű magyaroknak. A soron következő úrnak kézfogás közben, széles mosollyal az arcán ezt a nevet mondta: „Petschauer Attila de valagába motoszkál a farkával és lófasz a seggedbe!” Azonnal jött a válasz is: „A tiedbe, édes fiam, én a magyar nagykövet vagyok!” A fővárosi bohém művészvilág egyik kedvencének számított, a New York kávéházban gyakran vendégeskedett Csortos Gyula vagy Karinthy Frigyes asztalánál. Híresen jó parodista volt, bármilyen nyelvet tudott utánozni.

Voltak azonban, akik nem tudták megbocsátani neki, hogy a nyilvánosság előtt ő képviseli a magyar úri sportot. „Az én sikereimet sokan nem nézik jó szemmel – nyilatkozta. – Pedig én mindig a magyarságomért és a hazámért verekedtem. (…) Nekem a misszión felül a sport élvezet és szórakozás. Márpedig én nem óhajtok olyan szórakozást, amiből csak bosszúságom van állandóan! (…) Teljesítettem a kötelességem, visszavonulok.” Végül mégis maradt, és számos nemzetközi sikerhez segítette hozzá a válogatottat. A sportvezetők nem is túlságosan titkolt elvárása az volt, hogy csapatban járuljon hozzá a győzelemhez, egyéniben viszont lehetőleg ne ő győzzön. Ezért ráadásul tenni is tudtak: még nem létezett technikai jelzőrendszer, a találatokról a zsűri szava döntött. Petschauer gyakran volt csalódott a lepontozások miatt, de vereségeit kifelé kedélyes öngúnnyal kommentálta. Így aztán amikor az 1931-es magyar bajnokságot elvették tőle, nem is ő, hanem a sajtó robbantotta ki a botrányt. Petschauer soha nem nyilatkozott az igazságtalan döntésről, készült a többiekkel együtt a Los Angeles-i olimpiára. Az 1932-es játékokon ismét aktív részese volt a kardcsapat győzelmének, de egyéniben – két magyar társától kikapva – csak ötödik helyen végzett.

Halálos ismertség

Az olimpiáról hazatérve – két olimpiai csapatarannyal és két Európa-bajnoki címmel a háta mögött – bejelentette, hogy befejezi a versenyzést: „eddig kardomnak éltem, most a kardomból szeretnék megélni”. Elhatározta, hogy visszatér Amerikába, és beszáll a filmiparba. Rövid ideig kosztümös filmek vívó-korrepetitora volt Hollywoodban, állítólag filmekben is szerepelt, produceri álmai voltak, mégsem maradt sokáig. Nem tudott a pesti népszerűség nélkül élni. Itthon az Est Lapok munkatársa lett, sportversenyekről tudósított és színikritikákat írt. Szomjazta az elismerést, újságcikkeire ugyanolyan büszke volt, mint sportsikereire. Esténként folytatta bohém életmódját, hol Jávor Pál, hol ifj. Horthy Miklós oldalán járta a mulatókat, és élvezte a csinos táncosnők társaságát. A berlini olimpia előtt a válogatott egy tagja újságcikkben hívta vissza a pástra, de ő nemet mondott. Petschauer, aki a kávéházakban fekete zsebfésűből rögtönzött bajusszal Hitlert parodizálta, tudósítóként vett részt a nácik dicsőségét hirdetni hivatott olimpián. Korábbi sportsikerei annyira ismertté tették, hogy Göring a stadionban felismerte, és így mutatta be a kíséretének: „ez a világ legnagyobb kardvívója volt, talán minden idők legnagyobb kardvívója”, majd egy sétapálcával vívást imitálva köszöntötte a sportolót, akinek származásáról minden bizonnyal fogalma sem volt.

Az állami szintre emelt antiszemitizmus itthon elvileg nem érintette Petschauert. Horthy kormányzó kitüntette a Signum Laudis polgári változatával, amely mentességet jelentett a zsidótörvények hatálya alól. 1940-ben mégis ezt írta a naplójába: „Egyszer sem kérdezték tőlem, hogy miért bohóckodom folyton. Most már elmúlt fölöttem az idő, rozsda emészti vasam, hát bevallhatom: mélységes szomorúsággal tölt el az emberek gonoszsága, és bohóckodással igyekszem elterelni sötét gondolataimat.”

 A sötét gondolatok nem voltak alaptanok: 1942-ben ő is megkapta a behívót a munkaszolgálatba. Pár hetes kiképzés után 260 társával együtt vagonba terelték, és a keleti frontra vitték. Hozzátartozói, barátai megpróbáltak közbenjárni az érdekében, vagy legalább meleg ruhát és bakancsot küldeni utána, de már késő volt. Századosuk, a hírhedten szadista Angyal László mindent elkövetett, hogy a munkaszolgálatosok életét elviselhetetlenné tegye. Egy ízben kiköttette és személyesen verte össze Petschauer Attilát is.

Az ukrajnai Davidovka melletti munkatáborban 1943. január 20-án Petschauert felismerte Cseh Kálmán alezredes, aki military lovasként maga is részt vett az amszterdami olimpián, de csak az utolsó helyek egyikén végzett. Nem szerette sikeres olimpikon társát, és úgy döntött, ideje „megizzasztani a zsidót”. A szintén munkaszolgálatos Kárpáti Károly birkózó így mesélte el a folytatást: „Az őrök rákiáltottak: »Te, olimpiai érmes kardvívó… Lássuk, hogy tudsz fára mászni!« Tél közepe volt, rettenetes hideg, de ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le és másszon fel az egyik fára. Azt parancsolták neki, hogy kukorékoljon, közben vízzel locsolták. A metsző hidegben a víz ráfagyott a testére, ő pedig rövidesen meghalt.”

Más források szerint Petschauer túlélte a kínzást, és a tábort felszabadító szovjet katonák kórházában halt meg teljesen legyengülve. Akárhogy történt is: a 101/4-es munkásszázad 261 tagja közül összesen kilencen maradtak életben. Az olimpiai dicsőséget hozó kardcsapatból pedig ugyancsak munkaszolgálatosként, a felrobbantott Margit-hídon vesztette életét Kabos Endre, Garay János pedig a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg. Nem Garay volt az egyetlen olimpiai bajnok, akinek ez volt a sorsa: Gerde Oszkár – aki 1908-ban és 1912-ben is az olimpiai bajnok kardozó csapat tagja volt – szintén a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg, fél évvel Garay előtt, 1944 októberében, 61 évesen.

Petschauer Attilára halála után sok évtizeddel kezdett újra emlékezni a világ. Szabó István A napfény íze című filméjében róla mintázta Sors Ádám karakterét.