Hogy lehet egy gondolkodó ember kommunista Sztálin után?

Te jó Isten! A Szovjetunió kétszázmillió lakosa között nincs még egy olyan idióta, aki naplót írna!

(Egy magyar kommunista megjegyzése Sinkóra, idézi Sinkó)

A magyar író, egyedüli idiótaként vagy sem, az éppen teljes terrorüzemmódba forduló 1936-os Moszkvában írja egyre csalódottabb és elkeseredettebb feljegyzéseit. Ekkor indulnak be végképp a letartóztatások, a koncepciós perek és az államilag kivitelezett tömeggyilkosságok, a moszkvai társadalom legfőbb törvényévé pedig a pőre túlélés válik, ami sok mindent megenged: rettegéssel vegyes megalkuvás és árulás, bármi áron. Egy közéleti ügyekre reflektáló naplónál sokkal kevesebbért is járhatott agyonverés vagy főbelövés a Ljubjanka valamelyik pincéjében, de Sinkó nem csak megúszta, hanem, amikor 1937-ben kiutasítják a Szovjetunióból, naplóját is kicsempészi. Ebből és utólagos kommentárjaiból születik meg jóval később az Egy regény regénye, a kommunizmusban való baloldali kiábrándulás-irodalom legfőbb és egyetlen igazán nagy műve magyar nyelven – Koestlerhez, Orwellhez, Gide-hez fogható.

Sinkó a sztálini terror megtapasztalása után is kommunista marad. Rendszerleleplező műve az ötvenes évek Jugoszláviájában jelent meg, ahol viszonylag fontos pozíciókat töltött be a titói rendszerben. Hogy válhatott kommunista kiszolgálóvá egy másik baloldali rezsimben? Hogy próbálta elválasztani a megvalósult bolsevik terrort a kommunista eszmétől? Erről is szólt a Sinkó halálának 50. évfordulóján rendezett budapesti konferencia – a Mazsihisz szervezésében az ELTE-n, szokatlanul színes résztvevői körrel –; az esemény így azt az alapkérdést is érintette, hogy miként lehet baloldalinak lenni a baloldali totalitárius rendszerek után, ez milyen megalkuvásokkal és újraértékeléseket von adott esetben maga után.

Világszemléleti továbbképzés fegyverek helyett

Sinkónak nem feltétlenül kellett volna naivan érkeznie a harmincas évek Szovjetuniójába, de a hite erősebb volt erkölcsi dilemmáinál. Résztvevőként és funkcionáriusként vett részt a magyarországi Tanácsköztársaságban, testközelből látta, hogy működik a proletárdiktatúra – és tapasztalatai hatására a forradalmi erőszak vált számára a legfőbb morális problémává.

A proletárdiktatúra kikiáltásával (...) az eddig mindig csak az erőszak alatt szenvedőből az erőszakot gyakorló új uralkodó osztály képviselője lettem. Én magamat ugyanannak éreztem, aki voltam, és minduntalan mégis úgy álltak szembe velem emberek, hogy látnom kellett: ez fél tőlem, rám néz, és a térde remeg.

A Tanácsköztársaság legendás epizódja, hogy amikor a ludovikás kadétok „ellenforradalmi puccsot” kísérelnek meg, Sinkó fegyveres válasz helyett Dosztojevszkijről és Tolsztojról tart nekik átnevelő előadásokat. Lukács közeli munkatársaként vezeti a fantasztikus nevű „világszemléleti osztályt”, innen hirdeti azt az ellentmondást, melyet később sem tud feloldani: „embert ölni minden körülmények között, bármilyen célért is történik, bűn, nem szabad megtenni, de meg kell tenni, azért, hogy egy világot teremtsünk, melyben már nemcsak nem szabad, hanem nem is kell megtenni”.

Saját szavaival: az ő keze tiszta maradt a vértől; de baloldalinak megmaradt íróként, aki a „fehérterrort” sokkal súlyosabbnak gondolta a vörösnél, ezt nem látja feltétlen erénynek – hátha „az ügy” szempontjából a Szamuely-féléknek volt igaza, morfondírozik egy évtizeddel később is.

Gonosszá válunk

Mélyen átéli az egyéni lelkiismeret és a „cél szentesíti az eszközt” politikai parancsának feloldhatatlanságát. A Tanácsköztársaság bukása után a bécsi emigrációban előbb megtagadja a kommunista forradalmat és tolsztojánus keresztény lesz, mondván, „inkább legyen gonosz a világ, de én nem fogok senkit megölni.” Majd Lukácsra reflektálva mégis arra jut, hogy a „gonosz” (vagyis a számára gyűlöletes társadalmi rendszer) ellenében vállalni kell a forradalmi erőszakot is.

A dilemma tehát megoldhatatlan

– mondta a konferencián Tamás Gáspár Miklós, aki Sinkó Párizsban írt esszéjét, a Szemben a bíróval-t világtörténelmi jelentőségű írásnak gondolja. „Ezért szeretem Sinkót, aki sokkal nagyobb filozófus, mint Lukács, mert az életművében többször is ki meri mondani, hogy megoldhatatlan egy dilemma. Nem lehet eltűrni a gonoszt, és nem lehet mindent megtenni a gonosszal szemben, mert magunk is gonosszá válunk.”

Párizsban Sinkó Károlyi Mihály csodálója lesz. Ekkorra már Károlyi, mint azt a párizsi baloldali magyar emigrációról előadó Ablonczy Balázs mondta, saját 1918-as politikáját is megtagadva „gyakorlatilag kommunista társutas lett, komoly pénzadományával szinte bevásárolta magát a Kominternbe”. Ő ajánlja be a magyar írót a francia baloldali értelmiség doyenjéhez és nagy megmondóemberéhez, Romain Rolland-hoz, aki aztán kijár Sinkónak egy moszkvai meghívást, azzal, hogy ott végre kiadják majd a Tanácsköztársaságról és annak szellemi kavalkádjáról szóló regényét, az Optimistákat.

A Szovjetunió, mint a vágy tárgya

Hiába van már tisztában elv és a politikai gyakorlat ellentmondásával, Sinkó maga is optimista, sőt, szinte vallásos hittel tekint álmai országára, a sztálini Szovjetunióra. Nem volt ezzel egyedül a világgazdasági válságból lassan kecmergő nyugati világban a harmincas évek elején. „Jámbor liberálisok, akik visszarettentek Marxtól és irtóztak az erőszaktól, úgy tértek haza a szervezett oroszországi utakról, hogy megváltozott hangnemben, barátian szóltak a 'nagy orosz kísérletről'” – írta Koestler (idézi Balogh Magdolna), aki maga is Sztálin birodalmába emigrált, hogy aztán megírja a kommunista kiábrándulás-irodalom és a koncepciós eljárások pszichológiáját nyújtó klasszikusát, a Sötétség délben-t.

Sinkó boldogan érkezik 1934-ben Moszkvába. Mint Radics Viktória kiemelte, az írónak fogalma sincs arról, hogy éppen a sztálinista zsarnokság teljes kiépülésére érkezett meg az áhított birodalomba. Két év nagy idő: 1936-ban aztán úgy távozik, hogy tudja: „förtelmes, hazug, embertelen” a szovjet rendszer.

Nem könnyű forradalmárnak lenni a győztes forradalom országában

– írja, látva, hogy „a Szovjetunióban az emberek óriási többsége rettenetes viszonyok között lakik, nagyon rosszul öltözködik és nem eszik eleget”. De a gazdasági nyomoron túl pontosan érzékeli az ekkor már a hétköznapokat uraló terrort is. „Ami megvan, ami itt ma van, azt nem volna szabad szocialista társadalomnak nevezni.”

Miközben az emberi történelemben új minőséget jelentő, humánus társadalomra számított, saját példáján tapasztalja meg a bénító félelem, kiszolgáltatottság, a rettegésből fakadó halogatás és hivatali felelősségáthárítás működését. Az ígéretekkel szemben regényét nem adják ki Moszkvában sem, és barátaiban is csalódik. Amikor a Moszfilm az ígéretekkel szemben mégsem csinál filmet a könyvéből, ő pedig a szovjet rendszerhez képest fantasztikus anakronizmussal beperli a filmgyárat, koronatanúnak híres író-lakótársát, Iszaak Babelt hívja meg – aki azonban félelmében legszívesebben azt is letagadná, hogy ismerte egyáltalán a magyar írót.

Egy másik alkalommal a könyvkiadó igazgatója tagadtatja le magát az őt kereső író előtt, aki csak azért is benyit, hogy az asztal alá bújva találja meg a döntések elől menedéket kereső direktort. Nincs egyedül a rettegésével: ekkor a Pravda már Kamenyev, Zinovjev és más „trockisták” letartóztatásairól és kivégzésekről ír, az értelmiség pedig magánkörben sem mer mondani semmit, mert – jó okkal – attól tart, hogy lehallgatják vagy besúgják. A szisztémát még Sinkó sem érti:

A helyzet az, hogy azokban az években közülünk senkinek nem jutott az eszébe, hogy a szovjet börtönökben előfordulhatnak kínzások

– írja később, utólag is fájdalmas naivitással. Ebben a légkörben a kitenyésztés alatt álló új faj, a homo sovieticus már csak túlélni akart; az újabb és újabb leszámolási hullámok, tomboló kampányok között azonban ez sokaknak a teljes önfeladás árán sem sikerült – Babelt 1940-ben japán kémnek nyilvánítva végzik ki.

Jugó kommunista / kisebbségi főmagyar 

„Aki megtapasztalta azt a borzalmat, hogyan tudott ‘45 után egy másik kommunista rendszert szolgálni élete végéig?” – a kérdést ebben a formában Kulcsár Szabó Ernő tette fel, de általában is ez az egyik megfejtendő rejtvény Sinkóval kapcsolatban. Szemben Koestlerrel, aki szovjet élményei után a kommunizmustól is gyorsan eltávolodott, ő a sztálini terror megtapasztalása után sem adta fel a hitét. Azok közé tartozik tehát, akik annak ellenére sem mondtak le a kommunizmus eszméjéről, hogy nagytotálban látták annak gyakorlati megvalósulását. Pedig nyugati marxistákban is csalódhatott volna: amikor Moszkvából visszatért Párizsba, az összezáró baloldali értelmiségi közegben semmit nem jelentethetett meg abból, ami a „létező sztálinizmusról” megtudott; sőt, a terror áldozatait elítélő írást kívántak tőle.

A nyugat-európai baloldal körömszakadtáig ragaszkodott utópiájához, a Szovjetunió kritikátlan csodálatához, nem véve észre, hogy valójában a totális terror állama a kultusz tárgya. Ez majd csak a Molotov–Ribbentrop-paktum hírére változik meg. De Sinkó hiába vesztette el hitét a Szovjetunióban, mégis kommunista marad – méghozzá jugoszláv kommunista. Miután a háborúban kapcsolatba került a partizánmozgalommal, ‘45-ben belép a Jugoszláv Kommunista Pártba, és innentől, a haláláig hátralévő bő két évtizedben Tito híve és kiszolgálója lesz, jelentős pozíciókat töltve be kultúrpolitikai területen.

Miután tehát Sztálin birodalmában elvesztette az addigi életét meghatározó legfőbb illúzióját, a titói utópia kiszolgálója lesz. Ebben biztosan benne van az is, hogy Jugoszlávia az ötvenes években az antisztálinizmus fő bástyájának számított, és itt Sinkó úgy érezhette, mégsem kell feladnia teljesen a hitét. Végel László szavaival: „többé nem tekintette a szocializmust puszta utópiának, hanem új reális esélynek”.

Ebbe ő is komfortosan beilleszkedik: a titói rendszer durvaságaira vak, rendszerhű apológiákat ír a szocialista realizmushoz, miközben, hogy még ellentmondásosabb legyen az életmű, sokat tesz a vajdasági magyar kisebbségi intézményrendszerért, könyvkiadót és magyar tanszéket csinál, élete legvégén még az avantgárd egyik legfőbb műhelyének számító Új Symposion fiataljait is lelkesen támogatja.

A második világháború után a hontalansággal megbékélve talált magának póthazát, az etnikai pokolból kikerülve pedig reális perspektívát keresett. Nem volt nemzetállama, maradt tehát a szocializmus

– összegez Sinkó ellehetetlenült identitásai kapcsán Végel; és tudjuk, mi lett a jugoszláv póthaza sorsa.

Legyen itt még végül az Egy regény regénye legtöbbet idézett monológja az áruló-barát Iszaak Babeltől:

„Hanem, Ervin Izidorovics, hogy valaki így halmozza a lehetetlennél lehetetlenebb attribútumokat, mint ahogy azt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya.”