Szalmonella végezhetett az Azték Birodalommal

Régóta foglalkoztatja a történészeket a kérdés, miért omlott össze olyan viharos gyorsasággal az Azték Birodalom a spanyol konkvisztádorok 1519-es megérkezése után. A belső ellentétek és a hódítók félelmetes fegyverei sem adnak ugyanis elégséges magyarázatot arra, hogy miért nem voltak képesek az aztékok komolyabb ellenállást tanúsítani a Hernán Cortés vezette maréknyi európai katonával szemben.

A forrásokból eddig is tudtuk, hogy a kérdéses évtizedekben egy pusztító betegség több hulláma is végigsöpört az azték népességen. A helyiek nyelvén cocoliztli, azaz nagyjából dögvész néven emlegetett kór 1545 és 1550 közötti egyik tombolásának a becslések szerint az aztékok 80 százaléka esett áldozatául, de még 1576-ban is rengetegen haltak bele egy újabb hullámába. Végső soron tehát a háború és az éhínség helyett elsősorban a cocoliztli tehető felelőssé azért, hogy az 1519 utáni száz évben az azték népesség nagyjából 25 millióról alig egymillióra csökkent. „A városokban és a nagyobb településeken nagy árkokat ástak, a papok pedig reggeltől napnyugtáig mást sem tettek, mint vitték a halottak testeit, hogy az árkokba dobják őket” – írta egy ferences szerzetes az 1576-os járvány szemtanújaként.

Rejtélyes kórokozó

Sajnos a tünetekről csak homályosan beszámoló európai, illetve a még nehezebben értelmezhető azték források alapján lehetetlen pontosan megállapítani, pontosan milyen betegség is volt a cocoliztli. A modern történettudományban számos elképzelés napvilágot látott: a kanyaró, a himlő és a tífusz is felmerült, mint lehetséges tettes, 2002-ben pedig egy mexikói kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy egy vírus okozta vérzéses láz és súlyos aszályok tehetők felelőssé a borzalmas pusztításért.

Azonban korábban egyik elméletre sem sikerült régészeti bizonyítékot találni. Ebből a szempontból jelenthet áttörést az a tanulmány, amelyet a német Max Planck Intézet Johannes Krause evolúciógenetikus vezette kutatócsoportja publikált idén. A szakértők a Mexikó déli részén fekvő Oaxaca szövetségi állam egyik tömegsírjából vett mintákat elemezték, a sírban eltemetett 29 emberből 24-en a feltételezések szerint az 1545–1550 közötti járványnak estek áldozatul. A kutatóknak az ő fogmaradványaikból sikerült értékelhető DNS-mintákat kivonniuk, majd ezeket összevetették egy modern baktériumok mintáit tartalmazó adatbázissal. Ez, illetve a DNS-töredékek rekonstrukciója alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a megbetegedéseket a szalmonella baktérium egyik, Paratyphi C nevű törzsébe tartozó organizmusok okozhatták.

A szalmonella természetesen ma is jól ismert baktérium, ám leggyakrabban előforduló változatai csak elvétve okoznak halálos megbetegedést. A Paratyphi C szintén létezik napjainkban is, de igen ritkán és főként a fejlődő országokban okoz gondokat. Az e baktériumtörzs okozta megbetegedés hastífuszhoz hasonló tünetekkel jár, kezelés nélkül pedig akár a betegek 10-15 százaléka számára is halálos kimenetelű lehet a fertőzés.

Európai eredet?

A kutatás eredményei önmagukban még nem bizonyítják, hogy a kérdéses szalmonellabaktérium tehető felelőssé a gyilkos járványokért, de egy párhuzamos vizsgálat következtetései tovább növelik ennek valószínűségét. A Warwicki Egyetem mikrobiológusa, Mark Achtman vezette csapat egy a norvégiai Trondheimben 1200 körül elföldelt nő maradványaiban mutatták ki a Paratyphi C baktérium DNS-ének nyomait – bizonyítva, hogy Európában már legalább 300 évvel korábban jelen volt az organizmus. Ha valóban a spanyolok hurcolták be a kórokozót az Újvilágba, az arra is magyarázatot adhat, miért okozott az aztékok körében ekkora pusztítást, miközben az európaiak legfeljebb enyhébb tünetekkel estek tőle ágynak. A kórokozóval való több évszázados „együttélés” után ugyanis az európaiak immunrendszere alkalmazkodott a baktériumhoz, míg az amerikai őslakosokét teljesen készületlenül érte az új fenyegetés. Az áldozatok magas számához hozzájárulhattak a spanyol támadás nyomán összeomlott társadalmi rendszer miatt kialakuló rossz higiéniai körülmények, illetve az aszályok által súlyosbított éhínségek is.

„Kiváló tanulmány – mondja Krauséék munkájáról Hannes Schroeder, a dán Természettudományi Múzeum ősi DNS-ekkel foglalkozó szakértője. – Az első kézzelfogható bizonyíték lehet a kezünkben arról, mi okozta a járványokat.” Mások nem ennyire lelkesek. A még szakértői bírálatokra váró analízis következtetéseivel nem ért egyet például a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem evolúciógenetikusa, María Ávila Arcos, aki szerint a szalmonellának még ez a ritkább fajtája sem végezhetett ekkor pusztítást. Ő továbbra is azon a véleményen van, hogy a járványokat vírus okozta, annak nyomait pedig a mostani kutatás módszereivel nem is lehetett volna kimutatni.

Krause kutatócsoportjának következő célja, hogy a Karib-tenger szigetein talált emberi maradványokon végezzenek hasonló vizsgálatokat, de várhatóan más kutatócsoportok is elindulnak a nyomukon, hogy időben és térben igazolják vagy cáfolják az Európából behordott szalmonellafertőzés elméletének helyességét.