Frizurával a mennyországba

Az ember minden egyes haja szála felsőbbrendű eredetű, nyilvánította ki egy német lutheránus lelkész 1600 körül, vagyis a „helyénvaló” frizura Isten dicsőítésére is szolgál. A reformáció idején, amikor vallási feszültségek lobbantották lángra a társadalmi elégedetlenséget, pusztán a hajviseletből és a szakáll hosszából meg lehetett ítélni, ki milyen felekezethez hűséges.

Legalábbis erre az eredményre jutott új kutatásában Stefan Hanß, a Cambridge-i Egyetem tudományos munkatársa. „A reformáció komoly vitakérdéssé tette a frizurákat – nyilatkozta a BBC Historynak –, egy adott közösség vallási tisztasága ugyanis tagjainak fizikai megjelenésén és társas viselkedésén nyugodott, vagyis a hajviselettel bárki kinyilváníthatta, hogy alkalmazkodik a közösség hitbéli értékeihez, normáihoz.”

A hitszónokok, hogy megvédjék nyájukat az érzékiség vádjától, arra serkentették az egyházközségükhöz tartozókat, koruknak, nemüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelő frizurát viseljenek, a nők pedig ne menjenek nyilvános helyre befont hajjal vagy göndör fürtökkel. Aki eltért e magatartástól, az úgymond Isten dicsőségét sértette, tehát igen komoly veszélybe sodorta a közösség és a maga hírnevét.

1582-ben például egy francia nemesasszony, Charlotte Duplessis-Mornay közfelháborodást keltett azzal a tettével, hogy az úrvacsorát fürtös hajjal vette magához. Felháborító cselekedete hivatalos egyházi vizsgálatot vont maga után, amelynek végén családjával együtt kiközösítették.

Csapzott hajú udvaroncok

Minthogy az illő megjelenés az istenfélő életvitel kifejezésére szolgált, igen elterjedt volt, hogy a másik lejáratása vagy megalázása érdekében a nyilvánosság előtt tették tönkre a frizuráját. A kutató úgy találta, a paróka lerántásával vagy a szakáll megtépázásával, és egyéb, ehhez hasonló erőszakos tettel utasították rendre egymást az emberek. „Ha valaki valamilyen okból elvesztette a haját, vagy akár csak ennek lehetősége állt fenn, kulturális, vallási, személyes identitását és társadalmi helyzetét is kockáztatta” – szemlélteti a jelenség fonákját a cambridge-i kutató. A haj és a társadalmi helyzet szoros összefüggése miatt fordult elő az is, hogy a hatóságok egyes bűnözőket fejszőrzetük lenyírására ítéltek.

Ennek következtében a hajjal való foglalkozás a mindennapi élet nélkülözhetetlen részévé vált, s az emberek egyre több időt és pénzt fordítottak erre a tevékenységre. Mind elterjedtebbé váltak a hajfestésre és illatosításra kikísérletezett házi receptek, és a fodrászcéhek virágzásnak indultak.

Stefan Hanß úgy véli, mindez a reformáció korabeli Európa fősodrába csatlakozott, hiszen a vallási irányzat mellett a hajviselettel sajátos társadalmi, politikai, sőt tudományos véleményt is kifejezésre lehetett juttatni. Azzal, hogy hosszúra növesztette a szakállát: férfiasságát és házasodási hajlandóságát tehette közszemlére az ember. Dániában az udvaroncok – hogy kifejezzék lojalitásukat IV. Keresztély dán és norvég király felé, akinek haját is érintő betegsége volt – gubancos, csapzott hajjal jelentek meg. A frizurák jelentése igen változó és sokrétű volt – mutat rá a kutató – és „fizikai valósággá változtatta a különböző identitásokat, kulturális hierarchiákat”.