Meglepő dolgok derültek ki Franklin legendás elveszett expedíciójáról

A legendás északnyugati átjárót keresték azok a tengerészek, akik 1845-ben keltek útra a Brit-szigetekről, Sir John Franklin vezetésével. Akik elérték Amerikát, azok közül egyik sem tért haza – maradványaik egy részét azonban sikerült azóta fellelni, sőt az expedícióban részt vevő két hajó, a HMS Erebus és a HMS Terror is előkerült az óceán mélyéről 2014-ben, illetve 2016-ban.

24 tengerész fennmaradt csontjaiból a tudósok olyan genetikai adatbázist kezdtek létrehozni, amellyel a több helyen szétszórt tetemek azonosítását is remélik. Eredményeiket nemrégiben publikálták a Journal of Archeological Science: Reports című szaklapban.

A Brit Királyi Haditengerészet kapitánya, John Franklin expedíciója – miután 5 embert elbocsátottak a fedélzetről egy korábbi állomáshelyen, akik a kirúgásukért utólag biztosan hálásak voltak a sorsnak – 129 emberrel, két hajóval kísérelte meg felfedezni az Atlanti- és Csendes-óceánt északon összekötő hajózási-kereskedelmi átjárót. 1846 őszén azonban a két hajó a Vilmos-király sziget közelében, a Viktória-szorosban örökre a jég rabságába került – soha többé nem hagyták el helyüket, ellentétben a legénységgel, amelynek megfogyatkozott tagjai két téllel és másfél évvel később, 1848 áprilisában öngyilkos küldetésre indultak. A legközelebbi lakott település, a Hudson’s Bay Company kereskedelmi állomáshelye felé vették az irányt a Back folyót követve, át a fagyos tengeren és szárazföldön, 1609 kilométeren keresztül. A legtöbben még a Vilmos király-szigetet sem tudták elhagyni, és egytől egyig életüket áldozták az úton, amelynek az egyötödét sem sikerült teljesíteniük.

Már 1848-ben több expedíció kelt útra, hogy felkutassa az – akkor még úgy tűnt – nyom nélkül elveszett felfedezőket, részben a brit közvélemény, részben Franklin özvegye, Lady Jane Franklin nyomására és kezdeményezésére. A kutatóexpedíciókat az Admiralitás által kitűzött 20 ezer fontos jutalom elnyerésének vágya is serkentette – ez mai értéken 1 millió 811 ezer fontnak, azaz körülbelül 630 millió forintnak felel meg. Így 1850-ben nem kevesebb mint 11 angol és 2 amerikai hajó vett részt a keresésben. Már az 1850-es években megtalálták az expedíció által hátrahagyott két üzenetet (ezekből többek között kiderült, hogy Franklin kapitány már 1847. június 11-én meghalt), számos eltemetett tisztet és tengerészt, használati tárgyak, ruhák maradványait és a kannibalizmus jeleit mutató csontokat is – úgy tűnik, a balsorsú felfedezők egy része elhunyt bajtársai révén próbálta átvészelni a zord körülményeket. Az eltelt mintegy 170 év alatt számos új tárgy és tetem került felszínre, és már az 1980-as évektől átfogó antropológiai vizsgálatokat is elvégeztek, mindmáig azonban várattak magukra a DNS-tesztek.

Szétszórt maradványok

A Nunavut kanadai territórium kulturális és örökségvédelmi hatóságának régésze, Douglas Stenton által vezetett kutatócsoport összesen 39 csont- és fogmaradványt vizsgált, amelyek a Vilmos király-sziget nyolc különböző helyéről kerültek elő, és legalább 24 emberhez tartoztak egykoron. Ezek közül 21 ember csontjait az Erebus-öböl mellett találták – szám szerint 32 darabot –, négy helyen, minden bizonnyal itt állomásoztak a legtöbben a hajók elhagyása után. Négy csontdarabot a Booth-csúcs közelében, a Vilmos király-sziget déli részén, kettőt a Todd-szigeten, egyet a Wilmot- és Crampton-öbölnél leltek.

37 esetben sikerült értékelhető DNS-t kinyerni. Az Erebus-öbölnél talált 21 ember közül legalább hat személy több csontját is azonosították, a Booth-csúcsnál lelteknél egyértelmű a kaukázusi, a Wilmot- és Crampton-öbölnél előkerülteknél viszont az inuit eredet. A Todd-szigeti leletek összhangban vannak azon 19. századi inuit szemtanúk beszámolóival – ezekből a kutatóexpedíciók annak idején több száz oldalnyi dokumentumot állítottak össze –, melyek szerint a Franklin-expedíció öt tagja is ott tartózkodott.

Mindezek révén a szakemberek az események sorrendjét és az expedíció résztvevőinek útját is jobban fel tudják térképezni. A legkorábban elhunytakat a Beechey-szigeten temették el társaik – ezek voltak az első temetkezési helyek, amelyeket a későbbi kutatóexpedíciók felfedeztek –, az 1980-as években igen jó állapotban exhumálták őket a régészek. A hajók elhagyása után, útközben meghalt tengerészek csontjai azonban mind állati, mind emberi tevékenység következtében csak töredékekben maradtak fenn. Az egyik esetben például ugyanannak a személynek a csontjait két különböző, egymástól 1,7 kilométer távolságban lévő helyről gyűjtötték be – a mai kutatók szerint egy 1879-es expedíció lehet ezért a felelős, amelyik a csontok egy részét felfedezte és másik helyen temette újra el.

Stenton és kollégái abban bíznak, hogy a genetikai adatbázis használatával előbb-utóbb valamennyi résztvevőt azonosítani tudják majd, és képesek lesznek alaposabban rekonstruálni a tragikus expedíció utolsó hónapjait. „Számos leszármazottal tartjuk a kapcsolatot, akik érdeklődnek a további kutatásban való részvétel iránt – nyilatkozta Douglas Stenton. – Abban bízunk, hogy kezdeti eredményeink publikálása felbátorít majd további leszármazottakat is abban, hogy megfontolják a részvételt.”

A szörnyű vég

Egy első látásra igen meglepő eredményt is elkönyvelhettek a tudósok: az elveszett Franklin-expedíció résztvevői közül négyen – legalábbis a DNS-analízis ezt mutatja – nők lehettek, pedig a korabeli iratok szerint kizárólag férfiak vettek részt a vállalkozásban. Az is kiderült a vizsgálat során, hogy nem az expedícióhoz később csatlakozó őslakos nőkről van szó – valamennyiük esetében igen valószínű az európai származás.

Két eltérő magyarázat is felmerült ennek kapcsán. Egyrészt az a lehetőség, hogy mennyiségében vagy minőségében elégtelen a DNS-minta, ezért az Y-kromoszóma egész egyszerűen nem „látszik”, azaz az eredmény téves, valójában férfiakról van szó. Másrészt azonban olyanok is akadnak, akik felvetik: több esetet is tudunk, amikor nemi identitásukat álcázó nők szolgáltak a Királyi Haditengerészetben. Ahogy Stentonék fogalmaznak tanulmányukban: „Néhányat közülük a hajókra csempésztek, mások férfiaknak álcázva magukat a legénységgel együtt dolgoztak hónapokig, évekig, mielőtt felfedezték volna vagy szándékuk ellenére ők fedték volna fel női kilétüket.” A 18. században, a napóleoni háborúk során például egy bizonyos Mary Anne Talbot két hadihajón is szolgált, mielőtt leleplezték – ugyanis megsérült.

Stentonék szerint azonban nem biztos, hogy valaha is véglegesen meg tudjuk állapítani, a fenti négy mintából téves következtetést vontak-e le a szakemberek, vagy sem. Kutatócsoportja úgy gondolja, igen valószínűtlen, hogy egyszerre ilyen sok nő részt vett volna titokban az expedíción.

A résztvevők szörnyű sorsa azonban eddig sem volt titok: a korábbi vizsgálatok már megerősítették, hogy a hideg, az éhezés, a tüdőgyulladás, a tébécé, a skorbut mind hozzájárultak az expedíció egyik vagy másik tagjának halálához, legyengült állapotukat még egy erős ólommérgezés is súlyosbította, amelyet vagy a rossz minőségű konzervdobozok, vagy a hajó vízvezetékrendszere okozhatott.