A Barnum-cirkusz magyarországi turnéja

A „Legnagyobb Látványosság a Földön” 1898 és 1902 között turnézott Európában, mindenhol óriási hírverés és nagy érdeklődés mellett. Az első két évben Nagy-Britanniát járták végig, majd 1900-ban hajóztak át a tengeren, hogy azt az évadot már Németországban töltsék. 1901 áprilisától Magyarország után Ausztria, Csehország, újra Németország, Hollandia, végül Belgium következett, majd a turné utolsó évében franciaországi és svájci fellépések voltak. A magyar állomásokról a cirkusz sajtósa, H. L. Watkins is megemlékezett az európai turnéról szóló könyvében, és a korabeli újságcikkek mellett Csáth Géza naplójában is találhatunk adalékokat, a későbbi író ugyanis ellátogatott a társulat 1901. április 27-én, Szabadkán tartott előadására.

Április első napjaiban érkezett meg a cirkusz a magyar fővárosba, amiről Watkins igen jó véleménnyel volt. „Budapest kiérdemelte a ’Kelet Párizsa’ címet, amit jól megszolgált. A város ugyanis a legvállalkozóbb szellemű, mellyel a kontinensen tett egész turnénk során találkoztunk. Némely történész második Bécsként határozza meg Budapestet, a mi álláspontunk szerint ez erősen vitatható. Embereink általános véleménye szerint a magyar főváros minden tekintetben túltesz az osztrákon, és ez a felcserélés nem túlzás” – írja.

A közönség rajongott a produkciókért, de voltak fanyalgók is. A budapesti színházak igazgatói például együttesen kérték a fővárosi tanácsot, hogy ne adjon engedélyt a társulatnak, „vagy ha már adott két-három hétre, hát semmi esetre se hosszabbítsa meg. Indoklásul azt hozzák fel, hogy a czirkusz nagyon fog ártani a szinházaknak, melyeket »hivatásuk« teljesitésében gátol meg” – írta a Magyar Nemzet még március közepén.

Akadtak viszont elismerőbb hangok. A Vasárnapi Ujság tudósítása kiemeli, milyen hihetetlen szervezettséggel és „amerikai céltudatossággal” működik a Barnum-társulat. „A működő személyzetet nem tekintve, a folyó ügyeket 32 irodasegéd, 14 könyvvezető és pénztárnok, 50 szolga, 120 jegyszedő, 15 ellenőr, 55 pinczér, 65 vasutas, 50 kocsis, 200 sátorcsináló, 75 lovászlegény, 60 állatfelvigyázó, azután egész sereg szakács és felszolgáló, 30 ügynök stb. végzi.” Érdekes adalék az is, hogy miként reklámozta magát a produkció, amelynek hirdetései Watkins szerint is mindenütt ott voltak: „Három-négy héttel a társaság megérkezése előtt már egy reklám-waggon jelentkezik a rendeltetési helyen. Ez a reklám-waggon egyike a legkülönösebb amerikai találmányoknak. Teljesen hófehér, óriás nagyságú s minden gyorsvonathoz hozzácsatolható. Húsz-harminc ügynök és munkás érkezik vele s a vasúti kocsi el van látva mindennel, a mi a hirdetésekhez szükséges. Még a csirizt is ott főzik, melylyel az óriási képes hirdetéseket az utczasarkokra felragasztják.”

De lássuk az ekkor 14 éves Csáth benyomásait: „1901. április 27-én. Szombaton. Itt a Barnum cirkusz Szabadkán, amit már hetek óta hirdettek, meglett. Ma reggel bevonult a vasúti pályaházra a négy külön vonat, 67 vasúti kocsi. […] Alig néhány negyedóra alatt leverték a cölöpöket, és 11 órakor állottak a két fő és mellék látványossági sátor. […] Délután én, apuska és Dezső voltunk. Beléptünk a csodaemberek sátrába meg az állatkertbe. Körül igen sok kocsi, bennük állatok a majomtól – a vízilóig.”

Nem annyira faragatlan magyarok

A „csodaemberek” (szakállas hölgy, mágneses hölgy, lábbal író ember, fejszámoló művész és társaik) megtekintése után Csáthék beültek az előadásra. „Láttuk az elefántokat, egy óriási elefánt olyan volt, hogy egy szobát betölthetett volna. És agyarán vitt ki egy embert. Iszonyú nagy. […] Azután láttunk légtornászokat, ugrókat, szépeket, gyönyörűeket. Műlovasokat, csinos asszonyokat. Úri ruhában asszonyok (kivágottan) bukfenceztek férfiakkal (frakkban). Egy ember birkózott egy medvével. Bohóc elefánt is volt. Voltak kitünő bohócok. […] Három körönd és négy színpad. Itt mindig egyszerre játszottak. Volt egy ember, ki egy lóval futott versenyt és ki a spirális pályán a golyóval, melybe ő bebújt, föl és lement. Ez, mint láthatni, igen veszedelmes mutatvány, mert a pálya van nyolc méter magas. Sok szép dolog volt még.”

Watkins a magyar turnéról szóló megemlékezését azzal zárta, hogy meg kellett változtatnia magyarokról korábban kialakult véleményét. „Tapasztalataink az ország népéről arra a szűk rétegre korlátozódtak, akik az Egyesült Államokba emigráltak, ahol jórészt faragatlan osztálynak, nehezen kezelhetőnek és többé-kevésbé kellemetlennek találtuk őket. De miután egy hét hetes magyarországi időzés során az ország majdnem minden fontos városát meglátogattuk, kapcsolatba kerültünk valamennyi osztály polgáraival, láttuk őket az otthonukban, nagyon is boldogan állíthatjuk, hogy az Amerikában szerzett benyomások teljességgel hibásak, tehát, hogy igazságot szolgáltassunk ezeknek a jószívű, nyitott és mindig vendégszerető embereknek, ki kell javítanunk a tévedésünket. Mert most már jobban ismerjük őket. Minden meglátogatott városban a lakosság (a legrangosabb hivatalnoktól a legutolsó parasztig) azon igyekezett, hogy szívesen látott barátnak érezzük magunkat.”