Valter
9 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Pótnyomozás 70 év után: tömeggyilkosság a Pilisben

DSC 0001
2017.08.17. 08:39
Éppen ma hetven éve, 1947. augusztus 17-én vasárnap a Szentendre fölötti Kékvíz-forrásnál piknikezett egy baráti társaság. Szalonnasütéshez készülődtek, amikor a fák közül egy félmeztelen alak lépett hozzájuk, és cigarettát kért. Néhány perccel később az egyik házaspár halott volt. Jó óra múlva egy közeli tanyán öt gyereket találtak vérbe fagyva. Több száz rendőr vette üldözőbe a gyilkost, de a hetekig tartó országos hajtóvadászat ellenére soha nem ítélték el a tettest, talán nem is akarták. Hetven év után próbáljuk rekonstruálni a tragédiát és a politikai hátteret.

Két kilométert sem kell menni a Lajos-forrástól felfelé, hogy egy amúgy nem túl feltűnő, megkopott kőkockához jussunk: ez a Denke Lajos-emlékmű. Nem találkoztam még senkivel, aki tudta volna, ki az a Denke Lajos. Az emlékmű egy hetven évvel ezelőtti baráti társaság egyik tagjának a nevét viseli, akik a közeli forrásnál terítették le a plédet. Ők másnapra öt tragikus sorsú környékbeli gyerekkel együtt az egész országban címlapra kerültek: Tömeg-vérfürdő a Pilisben – számoltak be az újságok.

Aznap délelőtt az erdő felől egy ismeretlen bukkant fel (szőke, kék szemű, magas termetű férfi – szólt a személyleírás), cigarettát kért a kirándulóktól, és elment. Nem sokkal később visszatért, majd váratlanul előkapott egy fegyvert, és lövöldözni kezdett. A vasesztergályos Denkét halálosan megsebesítette, a felesége annyira megrémült, hogy ő is holtan borult a férjére. Az újságok előbb szívszélhűdésről írtak, majd a boncolás után arról, hogy az ő szívében is golyót találtak. A többiek egy fokossal védekeztek, és szanaszét futottak, majd riasztották a rendőröket. A szentendrei kerékpáros járőrök épp csak kiértek a helyszínre, amikor egy másik, még brutálisabb gyilkosságról jött hír a közeli Bükki-pusztáról: az erdei birtokon öt tizenéves fiút mészároltak le egészen kegyetlen módon.

Fejszével, fegyverrel gyerekekre

„Agyroncsolásos lövés”, „elvérzés lövés által” – írta a pap a halál okát firtató rubrikába; gyorsan telt a pilisszentlászlói halotti anyakönyv azon az augusztusi napon. Három helybéli srác a faluból és két fiú a birtokról: emlékük úgy is élénk a szlovák községben, hogy az akkori iskolatársak közül már nem sokan élnek, és különben is, a fél falu ma már Pestről kiköltöző betelepült. A tizenéves fiúk a nyári munkákban segítettek, napokig kint aludtak a bükki-pusztai birtokon, a szülők váltva vitték nekik az ebédet. Így talált rájuk vérbe fagyva egyikük apja; a lövésektől és fejszecsapásoktól négy fiú már halott volt, ötödik társuk a kórházba érve halt meg. A faluban azt mesélik, a látvány miatt a rendőrök be se nagyon mertek menni a fészerbe. Mint a Szabad Nép írta az ÁVO vezetőjét idézve:

Fejük a felismerhetetlenségig szétroncsolva baltaütésektől, gyomrukból patakzik a vér — a gyilkos biztonság okáért még egy-egy golyót is eresztett beléjük. — Jellegzetes fasiszta munka — mondja Péter Gábor.

A két tragédiát négy kilométer és egy óra sem választotta el, a rendőrség rögtön együtt kezelte a haláleseteket. A szentendreiek riasztották az R. (razzia) csoportot, jöttek a gépfegyveresek a frissen felavatott Kerepesi úti laktanyából, de csatlakoztak – 1947-ben járunk, ezt ne felejtsük – a szovjet katonai egységek is. Még az éjszaka átvette a nyomozást a később Kádár keményvonalas kommunistájaként elhíresült pesti főkapitány, Münnich Ferenc, a kihallgatásokat pedig Péter Gábor, az ÁVO vezetője vezette. A következő napokban 400 rendőr fésülte át csatárláncban az egész Pilist, Dobogókő felől félkörívben bokorról bokorra, házról házra haladtak a Dunakanyar, illetve Pomáz felé.

Az azonban, hogy a valódi gyilkost is el akarták-e kapni, erősen kétséges. A korabeli sajtó a kezdetektől tényként tálalta, hogy a gyilkosságokat veszedelmes „SS-banditák” követték el.

A banditák a német háborús terroristák úgynevezett SS-csoportjához tartoztak és e pillanatban nagyarányú hajsza folyik kézrekerítésükre. A hírhedt SS legényeknek valósággal kenyere a rablás és a gyilkolás. Azok a megátalkodottak, akik vasárnap hat békés kirándulót öltek meg, hasonlók többi SS-társaikhoz, akiknek véres kezéhez sok tízezer ártatlan élet kioltása fűződik

– írta a Friss Ujság a  tetthelyről készült fantáziarajz alatt.

A német szálat a megtámadott kirándulókra hivatkozva vették elő. A sajtó szerint azt vallották, hogy a gyilkos németül szólította meg őket, és miközben rágyújtott, mellékesen megjegyezte, hogy volt SS-katona, most pedig éppen egy német internálótáborból van szökésben nyolc társával együtt. A történet már így is elég furcsán hangzik, de a beszélgetés ekkor végképp abszurd fordulatot vett, legalábbis a rendőrség beszámolója szerint.

Azután a német kérdezett: „Hány párt is van Magyarországon?” Azután megadtam a választ és különböző gúnyos megjegyzések közepette elkezdte sorolni a pártokat. A következő pillanatban elővette a revolverét és elkezdett lövöldözni”

– mondta az egyik túlélő túrázó a Szabad Nép cikke szerint.

Egy kulcstanú

Mivel ez egészen életidegen, megpróbáltam kapcsolatot találni azokhoz, akikre a korabeli újságok hivatkoztak. A tragikusan elhunyt Denke házaspáron kívül négyen voltak még ott, és mivel akkor nem voltak a maihoz hasonló személyiségi jogok, az ő nevüket minden újság megírta: Kiss Gyula és nőismerőse, Palánkay Ilona, valamint Pribil Károly vízvezeték-szerelő és a felesége. Kiss vezetéknévvel esélytelen ennyi után valakinek a nyomára akadni, nekem a Palánkayval sem sikerült, a Pribil házaspár leszármazottait azonban megtaláltam.

1947? Azt hiszem, tudom, mire gondol

– mondta rögtön az unoka, amikor felvezettem, hogy mivel kapcsolatban keresem, és az édesanyjához, a házaspár egykori menyéhez irányított. Két perccel azután, hogy ő felvette a telefont, világos volt, hogy a rendőrség és a korabeli újságok az elejétől félrevezették a közvéleményt:

A német sztori nagy valószínűséggel merő kitaláció.

„Apósom többször mesélt erről a családban. Ők a századforduló környékén születtek, szocdem munkásokból álló baráti társaság volt, rendszeresen kirándultak együtt.”

Katonaviselt ember volt, egyértelműen meg tudta állapítani a fegyverből és a ruhájából is, hogy orosz volt a támadó. Biztos elmeháborodott volt, mindig azt mondta.

Hogy a tanúk önként alkalmazkodtak-e ahhoz, amit a rendőrök hallani akartak, nyomást kellett-e rájuk gyakorolni, vagy úgyis tudták, hogy 1947-ben nem célszerű szovjet katonára vallani gyilkossági ügyben, nem tudni, erről már nem volt szó a családban.

Miközben a sajtó a magyar politikán gúnyolódó elvetemült fasiszta gyilkosokról fantáziált, volt egy olyan nem nyilvános rendőrségi parancs is, amiben még oroszról volt szó. Az első körözési felhívásban még „orosz legénységi egyenruhába öltözött, lábtekercses elkövető” szerepelt, „aki törve beszéli a német nyelvet”, ezt az információt azonban az újságok soha nem közölték. Úgy tűnik, a rendőrség (a nyomozást Münnich alatt egy később szintén magasra jutó alhadnagy, Nemes Alajos vezette, aki gazdaságisként nem sokkal korábban még zsírcsempészek lefegyverzésével tüntette ki magát) egy nap alatt döntött a nyilvánosságnak szánt szövegről: eszerint az SS volt tagjai, a környéket jól ismerő, Magyarországról kitelepített és visszaszökött svábok a gyilkosok, akiknek célja nem más, mint bosszúállás a magyarokon.

„Kétségtelen tény az is, hogy a tömeggyilkosságot három németül beszélő SS haramia követte el. A rendőrségnek most az a feltevése, hogy az SS banditák előre megfontolt szándékkal, talán bosszúból gyilkolták meg a pilisszentlászlói pásztor gyerekeket és a gyilkosság elkövetése után a 20 éves SS gengszter azért ment vissza a kirándulókhoz, hogy végezzen azokkal a tanukkal, akik őt a környéken látták. A rendőrségnek az a véleménye, hogy az SS-suhanc Magyarországról kitelepített volksbundita sváb család hozzátartozója.”

– Tipikus német dolog volt úgy-e? Kiirtott mindenkit a környezetében, német alapossággal.

– idézte az akkori újság Zilahy János rendőr alezredest.

Nem úgy volt

Öt gyereket mészároltak le, ott voltak vérbe fagyva szegények. Nekünk megvolt otthon még a régi töredezett újság is. Azt mondták, német volt, de mi nem így hallottuk. Azt mesélték, valami orosz lehetett. „Zizilabor” lett a háborúban, aztán megölt mindenkit

– mondják a pilisszentlászlói kocsmában a biliárd mellett; úgy látszik, ez itt évtizedek óta evidens. A kocsmában hetven éve még mindenki szlovákul beszélt volna, ma már csak az idősebbek egymás között. Akkor még a maguk direkttermőjét itták errefelé, a falut pedig Senváclavnak hívták. A szlovák településtábla ma is kint van, így egyszerre két szent király nevét őrzi a falu – végtére is a pálosok birtokaira települtek be az 1700-as évektől.

Azt nem annyira szeretjük, ha idegen mondja, hogy jámbor szlovákok, de amúgy a szlovákok tényleg jámbor népek voltak. Nem volt itt soha nemzetiségi ellentét, csak a tanító vert ránk néha a szünetben a bottal, ha az udvaron szlovákul szóltunk egymáshoz. Ma már nem érdekli a történelem az embereket, de az öt gyerek haláláról azért mindenki hallott.

Franyó Rudolf író háza fent áll a dombon, szemben a templommal és a temetőkerttel, ahol a három szentlászlói gyerek, Szlovák József, Hornyák János és Kocskovszki Dezső is nyugszik hetven év óta.

Franyó a magyarországi szlovák irodalom képviselője, vagy harminc könyve néz szembe a lenti kocsma, a Jánosik Krcma üvegszekrényében is. Az egyik legújabban a '47-es gyilkosságokat dolgozta fel: a dialógusok elképzeltek, de a történet a valós eseményeket követi, úgy legalábbis, ahogy azt a faluban beszélték.

Egy Vaszil nevű kozák szakaszvezető volt a gyilkos. Az oroszokkal jött ‘44-ben, de megszökött a csapataitól. Bujkált, azt mondják, abban a házban is, ahol aztán megölte a gyerekeket

– meséli az akkor történtekről. Hogy miért, arra több hipotézis is volt a faluban: az egyik szerint a kozák rabolni akart; meg az is lehet, hogy a gyerekekkel csencselt fegyverekkel, aztán összekülönböztek a pénzen. Olyan szóbeszéd is járta, hogy Vaszilnak viszonya lehetett a gyerekek nevelőanyjával, és ő adta fel fegyverrejtegetés miatt a ház urát, a 90 holdas földbirtokost is, akit ezután elvittek a Gulágra – de hogy ebből miért lett tömegmészárlás, arra választ senki nem tud adni.

A szentlászlóiak rendszeresen az ORFI-ba kerültek kórházba a gyilkosság utáni évtizedekben, ugyanoda, ahol a kirándulócsoport egyik tagja dolgozott ápolónőként a Kádár-rendszerben; ő többeknek mesélte szintén, hogy valójában orosz volt a támadó.

De Vaszillal találkozott is valaki a faluból a gyilkosság napján: az erdőben a szalabasinai forrásnál egy szentlászlói férfi látta meg, amint a kozák véresen mosakodik.

– Mit csinálsz itt, mit tettél?

– Menj a tanyára, majd meglátod, de te is úgy jársz, ha szólni mersz valakinek!

– idézi Franyó Rudolf a párbeszédet, amit a tanú csak hónapokkal később mert elmesélni a saját családjának is.

Rémtörténetek bujkáló fasisztákról

Hogy a rendőrség mennyi részletet ismert ebből, nem tudjuk, de abból, hogy szinte azonnal előálltak a csoportos SS-támadás koncepciójával, valószínűnek tűnik, hogy éppen eleget. Könnyen feltehető, hogy nem akartak se szökött, se semmilyen szovjet katona által elkövetett mészárlásról hallani, és az óriási hajtóvadászatot is azért indították, nehogy újabb, nagy nyilvánosságú bűncselekmény történjen.

Tettest mindenesetre nem produkáltak soha. Lett helyette németellenes hecckampány, amelyben minden magyarországi sváb SS-bandita és potenciális gyilkos.

Így verődtek össze Európa számos országában a bujdosó német és nem-német hitleristák terrorcsapatai. A sváb basaparasztok, akik izzó gyűlölettel gyűlölik a földosztás Magyarországát, a szegényeket telepítő Magyarországot, mind a maguk ügyének tekintik a fasiszta terrorcsapatok ügyét. Ezért nem lehet a szentendrei gyilkosság, az ország közbiztonságának ügyét elválasztani a svábok kitelepítésének kérdésétől. Nem lehet a gyilkost üldözni, ha bűntársait szabadon hagyjuk

– írta „Hitler Szentendrén” című uszító cikkében a Szabad Nép.

A kollektív bűnösként megbélyegzett magyarországi németek elűzése (összesen 220 ezer embert, a németek felét telepítették ki) 1946 elején kezdődött, de a deportálások 1947 elején egy időre leálltak, hogy éppen ekkor, a gyilkosságok után két nappal induljanak újra, még ha nem is közvetlenül a pilisi tragédiával összefüggésben.

Rákosi Mátyás közbenjárására most a németországi orosz parancsnokság lehetővé tette a kitelepítések tovább folytatását. Ma, augusztus 19-én délután 5 órakor Keczel község vasútállomásáról elindult az első szerelvény Németország szovjet övezetébe!”

A pilisi gyilkossággal kapcsolatban a sajtóban leginkább a kitelepítésből visszaszökött svábokról beszéltek. Ilyenek valóban voltak, a hajtóvadászat az általános megfélemlítés után akár az ő elfogásukra is irányulhatott. „A kitelepítés megkezdése után a visszaszökések már 1946 nyarán megkezdődtek. Teljesen unikális jelenség a régióban. Ez elképzelhetetlen lett volna a Szudéta-vidéken, vagy Lengyelországban, de a magyarországi németek a többségi társadalommal jórészt nagyobb konfliktusok nélkül éltek. Kutatásaim szerint 1946-1950 között minimum 8-10 ezer kitelepített szökött vissza, akik társadalom alatti létbe kényszerültek, azaz évekig bujkáltak, volt akiket elfogtak, újra kitoloncoltak, illetve 1948 júniusáig, amíg zajlottak a kitelepítések, a kitelepítő szerelvényekre tették föl őket is” – írta ezzel kapcsolatban az Indexnek Tóth Ágnes, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa. Ehhez éppen jól jöhetett a rájuk fogott gyilkosság. Mint a kutató fogalmazott:

1947 nyarától rendszeresen razziákat tartanak, akiket elkapnak, azokat újra kitoloncolják, kitelepítik. Az ki van zárva, hogy egykori SS-katonák fegyveresen bujkáltak volna a Pilisben, de a svábok ellen megindul a sajtóhadjárat, kriminalizálják őket: lopnak, elveszik a munkát a magyaroktól, fegyveres szervezkedésre készülnek, és a propaganda szerint természetesen mind SS-katona és volksbundista volt.

Sokatmondó, hogy a a Friss Ujság címlapján a „Költöznek a svábok” című karikatúra és gúnyvers közvetlenül a pilisi gyilkosságokról szóló cikk fölött szerepelt:

Volksbundlsta, SS-legény
Költözködik valahára,
Útilaput kötnek már a
Sváb bilgeris lúdtalpára

és így tovább a gonosz módon fegyverkező „Szepi, Rézi” toposzán át az „indul a vonat” rötyögésig – három évvel Auschwitz után –, csak „ne jöjjenek többet vissza”.

Bűnösök helyett bűnbakok

Az nem kifejezés, hogy politikailag felfokozott volt a hangulat: a gyilkosságok után két héttel, augusztus 31-én tartották az elcsalt kékcédulás választásokat, amin a kommunisták végképp ellehetetlenítették a valódi ellenzék maradékát. Így fontos propagandaszerepük volt a rendőri készültségről szóló híreknek, főleg, hogy amúgy a rendőrség pocsék állapotban volt.

Ekkor alakították teljesen újjá a rendőrséget. B-listázásokkal csak Budapesten 400 rendőrt bocsátottak el. Nem volt bűnügyi nyilvántartás, a háborúban elpusztította egy bombatalálat, a rendőrök meg pocsékul kerestek, az ezt a nyomozást vezető Nemes például 350 forintot, ami nagyjából az éhenhaláshoz volt elég. Szeptemberben ehhez képest magukat tüntetik ki, és 62 rendőrtisztnek Szabadság-érdemrendet osztogatnak a választás apropóján

– mondta nekünk a rendőrség akkori helyzetéről Bezsenyi Tamás kriminológus-történész.

Jobb híján az elképzelt pilisi „SS-banditák” utáni hajszáról az újságok naponta számoltak be. Minden ott hagyott szemétben az ő nyomaikat látták („nemrég gyújtott tüzek maradványait látjuk, eldobott konzervdobozok mindenütt, azt bizonyítják, hogy erre menekültek a bujkáló SS-ek” – írta lelkesen a razziáról tudósító riporter), néhány morzsa is a föld alatt bujkáló szökevényekről tanúskodik („a bujkáló fasiszták a szentendrei temetőben rejtőzködnek. Azonnal detektívek siettek a helyszínre. Átkutatták a kriptákat. Az egyikben találtak ételmaradékokat, de emberre nem akadtak”).

Augusztus 29-én már egyenesen azt közli a Magyar Országos Tudósító, hogy „a tömeggyilkosok elfogása a közeli órákban várható”. Gyilkosok helyett valójában csak a magyarországi svábok sorozatos bebörtönzéséről számolnak be a termelési riport hangulatú tájékoztatók, hiszen

nyilvánvaló, hogy a Magyarországra szökött SS brigantikat ezek rejtegették heteken át és valószínű, hogy most is befogadnák őket és ellátnák őket táplálékkal.

Viszonylag eredményes lehetett a közvélemény hiszterizálása, a cikkekben legalábbis népmesei motívumok köszönnek vissza, mint a szemmel verő, daliás árjáé: „Nyolc kis tanyaházból jelentették, hogy Szent István napján szúrósszemű, szőkehajú, koldusrongyokba öltözött ember kocogtatott az erdei há­zacskák ajtaján. A feltűnően egészséges kinézésű, magasnövésű ember nagyon törten beszélt magyarul és élelmet kért. A bejelentők egyöntetűen azt vallották, hogy a koldus-rongyok közül rájukmeredő szemek jóformán megbabonázták őket és nem tudtak ellenállni a koldus kérésének, mindenütt ellátták élelemmel.”

A tragikus gyilkosságot a politikai propaganda igyekezett teljes mértékben kihasználni, hogy az embereket hisztérikus és éber félelemben tartsa, és még inkább megbélyegezze az aktuális közellenséget. Az ügy körül így is sok a homály. Az ember például azt várná, hogy ha már felépítenek egy politikai koncepciós ügyet, azt végig is viszik, és produkálnak egy tettest – igazit vagy kitaláltat, élve vagy halva. Ez azonban elmaradt. Az ügyet elaltatták, ítélet nem született. Az is elképzelhető, hogy a szovjet katonaság gyorsan végzett a szökevény Vaszillal – mindenesetre őt soha többet nem látta senki.

Tanulságos azonban, hogy a nyilvánosság felé szánt fedőtörténet milyen mélyen rögzült, annak ellenére, hogy az csak egy „politikai termék” volt: a hetvenes években a bűnügyi múzeum kiállítási vitrinjében is úgy emlékeztek meg az esetről, mint amit sikerült feltárni, és azt állították, hogy

a gyilkosok életükkel fizettek a bűncselekményért.

A hetvenes években népszerű bűnügyi ismeretterjesztő könyveket író volt nyomozó, Fóti Andor évtizedekkel később ugyancsak ezt állította, és még mindig az SS-banditák sztorijával szórakoztatta a népet. Csak a rendszerváltás után írta meg egy másik magasrangú volt rendőr a nem publikált hagyatékában, hogy soha nem lett meg a tettes, és csak feltételezések voltak a kilétéről. Mint azt Bezsenyi Tamás mondta nekünk: Katona Géza az akkori nyomozókkal való beszélgetésekből azt valószínűsítette, hogy német helyett valóban szláv lehetett az elkövető. Ő azonban nem szökött szovjet katonáról, hanem egy banderistáról, nyugatra szökő, az erdőben bujkáló ukrán nacionalistáról írt.

Pontosabban valószínűleg csak az állambiztonsági iratokból lehetne látni – nekünk egyelőre nem sikerült megtalálni a vonatkozó aktákat.

A cikk megírásához köszönjük Tóth Ágnes, Franyó Rudolf, Bezsenyi Tamás, Fehér Csaba és a hozzátartozók segítségét, nyitottságát.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport