Eléggé felhúzott, hogy pancsikolva érte a halál

A Könyvesblog top50-es listáján 37. helyen végzett a regényed, aminek a témája az Index olvasóit is érdekelte, elég sokan elolvasták azt a cikket, amiből kiderül, hogy mennyire nem erőltette meg magát az izraeli titkosszolgálat, amikor Mengele elfogásáról volt szó. Te miért kezdtél el vele foglalkozni? 

Kezdetben Mengele „második élete” érdekelt, aztán egyre inkább a személyisége, annak az általánosabb tanulságai. Filmszerűen kezdődött az egész: egy angol nyelvű magazinban olvastam egy róla szóló cikket, az illusztráció egy időskori fényképe volt. Az még nekem is megvolt, hogy a háború után Mengele az ún. Rattenlinién (’patkányjáraton’) keresztül Dél-Amerikába szökött, de hogy ott mi történt vele, abban már nem voltam biztos.

Azt például nem tudtam, hogy joviális külsejű öregúrként, a tengerben pancsikolva érte a halál. Ez azért eléggé felhúzott.

Dühből kezdtem utána olvasni az életének, aztán persze kiderült, hogy a látszólag gondtalan és szabad élet valójában egy folyamatosan szűkülő világot takart, ahol a saját paranoiájából emelt börtönfalakat maga köré. Már a látszatnak és valóságnak ez a feszültsége is vonzott, de aztán találtam valami még izgalmasabbat, ez pedig Mengele személyisége volt. Egy narcisztikus, önmagát kritikátlanul nagyra tartó, de valójában igen közepes tehetségű ember személyisége, akinek a történelem ráadásul lehetővé teszi, hogy a saját „képességtelenségeivel” ne is kelljen szembenéznie. Számomra az volt a legizgalmasabb ebben a történetben, hogy miféle lelki mechanizmusokat kellett Mengelének működtetnie ahhoz, hogy a saját nagyságába vetett hite még a bujkálás évtizedeiben se inogjon meg. Részben ez volt az oka annak is, hogy egyes szám első személyben írtam meg a regényt; Josef Mengele szemszögéből.

A regény hány százaléka az, ami fikció? Jellemzően mik azok az elemei, amiket Te "találtál" ki?

A regény két nagy részből áll, a kissé spoilerező alcím (’Josef M. két halála) erre vonatkozik. A második rész azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha Eichmann helyett Mengelét kapja el a Moszad, és őt állítják bíróság elé Jeruzsálemben. Ez természetesen soha nem történt meg, ennyiben tehát nettó fikció. Abból a szempontból azonban nem puszta kitaláció, hogy a perfejezet az Eichmann-tárgyalás jogi koreográfiáját követi, valós személyek a bírák, a védő és az ügyész, akik egyébként többnyire a valóságban használt jogi érveket hangoztatják. Valóságos személyek a tanúk is, akik mindannyian a saját nevükön szerepelnek: az írásos tanúvallomásaik és/vagy memoárjaik bárki számára hozzáférhetők, igaz, gyakran csak angolul, pedig meghatározó arányban magyarok voltak. Ezek közül a források közül a szélesebb közönség Nyiszli Miklós emlékiratát ismerheti leginkább. Tőle vendégszövegek is szerepelnek a perjelenetben, de ezt jelzem is az utószóban.

A vádirat is valós: a Német Szövetségi Köztársaság hatvanas években kiadott, aztán a nyolcvanas években „leporolt” vádindítványa segítségével íródott. Ami pedig az első részt illeti, annak még szorosabb a viszonya a valósághoz. Ez a fejezet Mengele dél-amerikai évtizedeinek a rekonstrukciójára épül. Itt valós a kronológia, valósak a helyszínek, valósak a főbb szereplők, mint a Stuka-ász, alias Rudel ezredes, a két osztrák segítő, Bossert és Gerhard, a günzburgi családtagok, illetve az utolsó időkben őt bújtató magyar házaspár, Stammerék, és valósak a Mengele életét meghatározó főbb fordulatok is. Természetesen a rekonstruálható életrajzban sok volt a hiátus, amit én fikcióval töltöttem ki, és a megtörtént események körül is van egy fikciós „bevonat”. Az például, biztosan tudható, hogy Mengele és a fia találkozója – két évvel az előbbi halála előtt – nem volt épp feszültségtől mentes, de az, hogy pontosan mi és hogyan hangzott el közöttük, én döntöttem el. Eszem ágában sem volt tényregényt írni. Mengelét és az életét alapanyagnak tekintettem, aminek a segítségével egy, a személyén túlmutató történetet lehet elmesélni, mondom, elsősorban a középszer és a hatalom, a nárcizmus és egy fékek és ellensúlyok nélküli világ kombójáról.

Miből finanszírozta bujkálását Mengele?

A család harminc éven át folyósított, és igen nagyvonalú apanázsából. Az, hogy az élete végén nyomorban élt, igaz. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ez nagyrészben a saját paranoiája miatt alakult így, nem pedig azért, mert a család – ahogy Mengele szerette mondogatni – hűtlen lett hozzá. Az apanázsából mindenkinek, aki ismerte a valódi személyazonosságát, az utolsó évekig rendszeresen komoly összegeket juttatott, mert attól félt, különben feladják. A bajorországi Mengele-klán Günzburg, sőt a környék egyik leggazdagabb családja volt. A vagyonuk a Josef Mengele nagyapja által alapított mezőgazdasági gépgyárból származott.

A város egyik utcáját ma is Alois-Mengele-Strassénak hívják.

Különben vidéken járva még itthon is látni Mengele márkájú bálázó- meg szecskázógépeket, sőt a gyár egykori magyar kereskedelmi képviselőjével én is beszéltem. A hölgy eljött egy dedikálásomra és elmesélte, hogy többször találkozott Mengelének a könyvben is szereplő unokaöccseivel, illetve a nevelt fiával, Karl-Heinzzel.

A hozzáértők szerint a Mengele gyár az innovatív mérnöki megoldásoknak köszönhette a sikereit, a kilencvenes évekig világpiaci szinten is meghatározó szereplők voltak. A környék legnagyobb foglalkoztatóiként a nyolcvanas évek végégig jószerivel nem akadt olyan család a városban, illetve a környéken, amely ne függött volna tőlük. Németül nagy irodalma van annak, hogy válhatott egy egész város „titokgazdává”. A hatvanas-hetvenes években is gyakran volt házkutatás a Mengele család egyes tagjainál, de azok csak akkor vezettek eredményre, amikor már nem a helyi rendőrök, hanem szövetségi nyomozók végezték. Günzburg neve egyébként ismerősen csenghet a magyar olvasónak: ott található a németországi Legoland. Történelmietlen, de izgalmas gondolat, hogy ha a város legfőbb munkaadója már a hetvenes években is az élménypark lett volna, akkor a közösségben kevesebben függenek a Mengele klántól és talán Josef Mengelének is még az életében nyomára bukkanhatnak az őt üldözők.

Amikor 1985-ben – Mengele halála után 6 évvel – kiderült, hogy a magyar Stammer-házaspár bújtatta Brazíliában, a házaspár tagadta ezt.

A Stammer-házaspár tagadásának sok minden ellentmond. Leginkább az, hogy – a günzburgi pénznek köszönhetően – a Stammer család szédítő gyorsasággal gazdagodott. Egyre nagyobb és egyre nagyvárosközelibb birtokokat vettek. A két fiúk – Miklós és Róbert, akik egyébként a regénynek is fontos mellékalakjai – ma is Brazíliában élnek és fényűző szenvedélynek hódolnak: oldtimer haszongépjárműveket gyűjtenek.

Velük tudtál, akartál beszélni? 

Nagyon rövid ideig kacérkodtam csak a gondolattal, hogy a még élő szereplőket felkutatom, és kapcsolatba lépek velük. A két Stammer-fiúnak például a nyomára jutottam, de aztán nem írtam nekik. Rájöttem, hogy nekem nem az ő történetük kell, hanem az, ahogy Mengele látta őket, hiszen az ő szemén keresztül, E/1-ben írtam a szöveget. De az ilyen írói önkényeskedésekkel darabra el tudok számolni. Megtaláltam például a brazil bevándorlási hivatal digitális adatbázisában Stammer Géza és Gitta adatlapját. Egyiküknél, valószínűleg tévedésből, Szatmár szerepel származási helyként, noha magától Stammertől van adatunk arra, hogy mindszentiek, illetve szentesiek voltak.

Én a könyvben mégis a szatmári sváb eredetet használtam, részint azért, mert a szatmári svábok világháborús története önmagában is megérne egy regényt (erről először épp a Transindexen olvastam egy remek cikket), részint pedig azért, hogy kikacsintsak a szövegből: a Stammerék körül is megvan az a bizonyos fikciós bevonat. A fiaim, akik nagy gamerek, az ilyesmiket valószínűleg easter eggeknek neveznék. Jó pár ilyen van a könyvben. Például Mengele anyja a valóságban már a háború után meghalt, én azonban még egy évtizedig életben tartom a regényben, mert dramaturgiailag szükségem volt rá.

Egyébként jártál kint a helyszíneken Dél-Amerikában?

Bár nem tényregényt akartam írni, azért a terepmunka jól jött volna, de sajnos nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek az eredeti helyszínekre. Egyszer jártam Costa Ricában, de az, ugye, Közép-Amerika. Erre mondta viccesen egy haverom, hogy legalább a flóra és a fauna nagyjából megvolt. A regény megjelenése óta viszont két olyan olvasóval is beszélgettem, aki hosszabb ideig élt Dél-Amerikában, az egyikük épp Brazíliában. Mindketten biztosra vették, hogy a regény megírása előtt jártam az eredeti helyszíneken. Ez azért jólesett a lelkemnek.

Próbáltál kapcsolatba lépni a Mengele-család tagjaival?

Mengele fia, Rolf Mengele idővel megszabadult az apja nevétől, felvette a felesége családnevét, Rolf Jenckelként indított ügyvédi praxist Münchenben, az iroda ma is működik, egyetlen linkedinezéssel könnyen megtalálható. Rolf számított a család „fekete bárányának”, ugyanis az igen összetartó és roppant makacsul hallgató Mengele-klánból egyedüliként állt a nyilvánosság elé, amikor ’85-ben kiderült, hogy Josef Mengele valójában már hat éve halott. Rolf belebújt a „bűnbánó Mengele” – egyébként igen jövedelmező – szerepébe, de sok okunk van feltételezni, hogy több ponton hazudott, vagy minimum szelektíven emlékezett a saját különutasságára.

Ezt a feltételezést még a témával foglalkozó történészek is megengedték maguknak, én regényíróként pedig kifejezetten ezt a változatot írtam meg. Persze borzalmas lehetett a Mengele névvel felnőni a háború utáni Németországban, illetve Európában, így Rolf bizonyos szempontból nyilván áldozat is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy tudatosan és „folytatólagosan” hazudott a világnak. A személyiségének ezt a kettősségét egyébként igyekeztem megírni a regényben, és szerintem erős pillanata a könyvből készült színpadi adaptációnak is.

Miben hazudott Mengele fia?

Az 1944-ben született, azaz a hatvanas-hetvenes évekre felnőtté cseperedő Rolfot mind a bűnüldöző szervek, mind a nyilvánosság képviselői – oknyomozó újságírók és ún. „nácivadászok” – gyakran megkérdezték: tud-e az apja hollétéről, kapcsolatban van-e vele. A családi kánonnak megfelelően mindkét kérdésre következetesen nemmel felelt, pedig nemcsak rendszeresen leveleztek egymással, hanem egyszer, 1977-ben meg is látogatta az apját. (Előzőleg csak ’56-ban találkoztak, amikor Mengele utoljára merészkedett Európába, igaz, a kis Rolf akkor még úgy tudta, hogy a tréfás és adakozó kedvű bácsi, aki Fritz néven mutatkozott be a család svájci sítúráján, csupán egy nagybácsi.) Rolf később azzal mentegetőzött, hogy hiába ítélte el a tetteiért, a saját apját mégsem adhatta fel. Csakhogy nem beszélt a dél-amerikai bujkálásról később, apja ’79-es halálát követően sem. Amikor ’85-ben a családi titkolózás már nem volt fenntartható, a hatévnyi hallgatást, sőt aktív hazudozást azzal próbálta magyarázni, hogy nem akarta bajba sodorni azokat, akik odaát menedéket adtak, segítséget nyújtottak az apjának. A család levelezésből azonban kiderült, hogy günzburgi Mengelékkel együtt inkább ő is úgy gondolta, hogy

hadd pazarolja még a pénzét a „másik oldal” holmi fantomok üldözésével.

Ezt követően jött a tékozló fiús szerep: Rolf vállalt néhány nagyinterjút, többek között egy televíziós beszélgetést Amerikában a már említett monográfia egyik szerzőjével, Gerald Posnerrel. Később aztán azzal is a lapok címoldalára került, hogy ismét Brazíliába utazott az apja földi maradványainak azonosítására. Ekkor jutott hozzá ahhoz a hagyatékhoz is, amiből később óriási vagyont csinált. Egyes hírek szerint odahaza magával, a nagyhatalmú Helmut Burdával alkudozott a naplók, levelek, fotók és hangkazetták ellenértékéről. A kiadó persze mindvégig tagadta, hogy pénzt fizetett a hagyatékért, Rolf viszont szívesebben válaszolta a megállapodás részleteit firtató kérdésekre azt, hogy az átadott dokumentumokért cserében egy, a holokauszt-túlélők családjait segítő alapítvány támogatását kérte.  Az igazságra csak a kétezres évek elején derült fény. Egy német oknyomozó újságíró kinyomozta, hogy Burdáék valóban átutaltak egymillió márkát egy jeruzsálemi jótékonysági alap számlájára, ezzel egyidejűleg azonban Rolf Mengelének is „megtalálói jutalmat” fizettek – méghozzá ugyancsak egymilliót, készpénzben. Valamikor ezt követően váltott aztán családnevet, Mengeléről Jenckelre.

Hogyan végezted az adatgyűjtést? Elolvastál minden ehhez kapcsolódó szakirodalmat? Történészekkel beszéltél? 

Ami angolul és németül hozzáférhető volt, azt elolvastam, de nincs olyan sok szakirodalom, mint az ember gondolná. Ennek valószínűleg az a legfőbb oka, hogy a Mengele-hagyatékot a család és a bújtatók gyorsan pénzzé tették: előbb két nagy rivális médiakonszern, a Burda és a Stern birtokába került, onnan pedig – aukciós házakon keresztül – magángyűjtőkhöz. Ez önmagában is érdekes történet, a könyv utószavában részletesen leírom. A történésztársadalom az eljárás miatt már ’85-ben is panaszkodott, ezért egy egészen rövid időre a médiumok hozzáférést biztosítottak a kutatók számára a zömében naplókból és levelekből álló hagyatékhoz. A legfontosabb Mengele-monográfia, a Posner-Ware-féle kötet anyaggyűjtése is ekkor történik, aztán a későbbi könyvek ennek a monográfiának a „köpönyegéből” bújnak ki. Az életrajz főbb megállapításait inkább csak árnyalják a Mengele életének auschwitzi és dél-amerikai tanúival készített későbbi interjúk.

Több kutatóintézettel is leveleztem, mint a Jad Vasem vagy a Royal Holloway University of London, de még a CIA könyvtárából is kaptam fontos, ma már nyilvánvalóan nem titkos anyagokat. Kellemes meglepetés volt, hogy mennyire készségesek ezek az intézmények még akkor is, amikor egy nullkilométeres regényíró keresi meg őket. A perfejezet megírásához nagy segítséget jelentett a CEU könyvtárának oral history adatbázisa is. Komoly magyar szakirodalom viszont alig akad, ezen meg is lepődtem, hiszen Mengele több tízezer honfitársunk haláláért felelős közvetlenül. A dél-amerikai időszakot illetően a legértékesebb magyar forrásnak Bokor Péter „televíziós történész” 1986-os kis kötete bizonyult, ő ugyanis – tudtommal egyedüliként – kameravégre tudta kapni Stammer Gézát is, nemcsak a mindenkinek készségesen nyilatkozó feleséget, Gittát. Kis magyar színes, hogy a köztévénél ma is megvan ugyan az eredeti felvétel, csak épp a hangsáv veszett el az idők során. Van tehát egy pár perces némafilmünk Mengele magyar bújtatójáról, amit pár ezer forintért DVD-re is kiírnak nekünk. Fanyar.

Az csak nemrég derült ki, hogy a Moszad nem tett különösen nagy erőfeszítést az elfogására. Tudtad ezt vagy ez téged is meglepett?

Tragikomikus, hogy Mengele az élete utolsó pillanatáig meg volt győződve arról: a Moszad a sarkában van. A valóság azonban az, hogy Eichmann elfogása után az izraeliek fókusza a náci háborús bűnösöktől hamar az arabok felé fordult. Ne felejtsük el, a hatnapos háború és a Jom Kippuri háború „előestéjén” vagyunk. Mengele tévedését a maszek nácivadászok, Wiesenthal, a Klarsfeld-házaspár, Friedman – gyakran egyébként igen megbízhatatlan – „Mengele-észlelései” táplálták, amikre a korabeli sajtó persze vevő volt. Az tehát igaz, hogy a lapok tele voltak a Mengele utáni hajsza újabb és újabb epizódjaival, csak az nem, hogy a Moszad műveleti dossziéi is.

A nemrég nyilvánosságra hozott akták ennyiben semmiféle meglepetést nem okoztak.

Azt igazolták, amit már korábban is tudni lehetett: a hatvanas évek közepétől se Mengele, se más háborús bűnös felkutatása nem volt titkosszolgálati prioritás. Ha nincs 1985-ben az ugyancsak magyar származású Eva Mozes Kor által szervezett szimbolikus bírósági tárgyalás Jeruzsálemben, amelyben elítélik Josef Mengelét, a német, az amerikai, illetve az izraeli kormány talán már sosem érzi magán a nyomást, hogy tegyen még egy utolsó kísérletet Mengele felkutatására. Végül tettek. Így derült ki, hogy Mengele akkor már hat éve halott, és a Rosariói Miasszonyunk temetőben fekszik, São Paulo egyik külvárosában.