Tekla
8 °C
20 °C

Azt ismeri, hogy Mokány Berci és Kraxelhuber Tóbiás találkoznak a kuplerájban?

2018.01.04. 23:33
Négyen a Borsszem Jankó állandó szereplői közül: Bukovay Absentius, Ruchaháti Tarjagos Illés Úr, Tojáss Dániel és Sanyarú Vendel.
Négyen a Borsszem Jankó állandó szereplői közül: Bukovay Absentius, Ruchaháti Tarjagos Illés Úr, Tojáss Dániel és Sanyarú Vendel.

Addig volt itt jóféle politikai humor, amíg Kádár élt, a rendszerváltás óta meg mi van nekünk, Hócipő? – szoktak siránkozni, ami ugyan a Kétfarkú, Bödőcs vagy éppen, hogy egy kiadósat haza is beszéljünk, Merényi Dani Napirajza alapján kicsit igazságtalan a jelennel szemben, de hát Hofival még nem lehet versenyezni. Ha viszont tényleg beleállunk a régen minden jobba, ne fékezzünk le anyósomnál, menjünk vissza a boldog békeidőkig. Főleg, hogy a dualizmus a politikai élc és karikatúra szempontjából tényleg az aranykor volt idehaza. Ami pedig akkor is kiemelkedett, az egy legendássá vált lap: a Borsszem Jankó, ami 150 éve, 1868. január 5-én, éppen ezen a napon indult el.

Van közelebbi párhuzam is a Kádár-rendszer legjobban szelelő szelepjeként működő Hofival: ahogy a pikírt odamondogatások, az „olyat is kimondhatok, amit más nem” hivatalos udvari bolondjának szerepét is szokták a rendszert stabilizálónak látni, a dualizmus nagy vicclapja is a korabeli hatalom mellett állt. Méghozzá sokkal egyértelműbben: ehhez elég, hogy a főszerkesztőt maga a miniszterelnök, gróf Andrássy javasolta.

A lapot Ágai Adolf, ismertebb írói nevén Porzó indította, mellesleg neki volt „a legtöbb ellensége a régi Magyarországon”, legalábbis Krúdy szerint. Sokan kétségbe vonták írói képességeit, de azt kritikusai is elismerték, hogy „imitációban”, paródiában nagy volt a tehetsége. No és szerkesztőként is: a lap törzsgárdáját lényegében a saját baráti köréből, a Kávéforrás-körből hozta össze, és nem akárkiket.

Közvetlenül a kiegyezés után vagyunk, amikor a sajtószabadság kiteljesedik, és mivel élcekben, karikatúrákban a komoly lapoknál jóval szabadabban lehet szólni, a műfaj aranykorát éli. (Erről legalaposabban Buzinkay Géza írt, ebben a cikkben is jelentős részben az ő könyvére építettünk.) A legnagyobbak is ott vannak, Jókai nem csak kiadója, de szerkesztője is az egyik korai vicclapnak, az Üstökösnek, de más írói nagyságok is – sokszor álnéven – írnak a következő években a mi Borsszem Jankónkba is. Még Arany János is, a nagykőrösi gimnáziumban ugyanis ő volt még valamikor Ágai osztályfőnöke.

Ágai szerkesztői filozófiáját ezzel a két szóval határozta meg: „törülni” és „nyírni”. De a feleslegek lenyesegetésén túl sok erénye volt még a lapnak: ezt nem csak a 4000 előfizető jelezte, az utólagos értékelések szerint is kiemelkedett a műfaj hazai képviselői közül. 

Egyértelműen kormánypárti vicclapként indult, pontosabban élclapként, mert a korszakban jobban szerették a német eredetű vicc helyett a nyelvújítás élc szavát. Igaz, akkor minden más élclapnak is egyértelmű politikai hovatartozása volt. Az egy évvel korábban alapított Ludas Matyi például a legdurvábban, erősen nacionalista, antiszemita alapokon, vagyis akkor szélsőbaloldalinak számító politikai támadások és propaganda céljával indult, és ilyen „alkotmányos hiszekegyet” hirdetett:

Hiszek egy emberben, mint Isten remekében, a nép szabadítójában, Kossuth Lajosban.

Hiszek Deák teremtményének a közösügyi elaborátumnak, ezen csodaszülöttnek gutaütés általi halálában.

Hiszem, hogy közel az idő, melyben írmagról sem találunk egy fináncot széles e hazában.

Hiszek a zsidók emancipációjában, majd ha fagy, hó lesz nagy.

Ehhez képest a Borsszem Jankó élesen elutasította a kuruckodást és az antiszemitizmust, sőt, azt lehet mondani, elsősorban éppen az emancipálódó, asszimilálódó zsidó polgárság lapja volt. Egy kitalált karakter is ezt testesítette meg: „Spitzig Iczig ischmeretesch hazaphi” a második számban, mint Deák-párti liberális jelent meg, és ezzel lényegében magának a lapnak a pozícióját adta meg. Spitzig nemzeti érzelmű, de még vicces jiddis-magyar keveréknyelven beszél, aki annyira szeretne megmagyarosodni, hogy a fiát már Spitzényi Árpádnak hívják.

Hamarosan több tucat hasonló, visszatérő fiktív karakterrel lehetett hétről-hétre találkozni a lap hasábjain. Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella, a dúskeblű, ámde csúnyácska honleány és kékharisnya, az arisztokráciát kifigurázó Szent-szivari Monokles, a zsidó nagypolgár Gyári Áron és Kukoricza Szilárd, vagy a leghíresebb, a nagy kártyás, mulatós, harsány és ápolatlan vidéki kisnemes Mokány Berci. Könyvében őt Buzinkay Géza így jellemzi:

siratta az elveszett „magyar virtust”, s nekibúsult, mert „pusztulunk, veszünk”. Amikor egy-egy zsidó menyecske visszautasította kulturálatlan közeledését, természetesen “a jordánt” is szidta.

Íme, egy másik visszatérő figura, Kraxelhuber Tóbiás, aki keveréknyelven adja elő nézeteit arról, hogy a magyar hon csakis a németet illeti:

A valamilyen jellegzetes társadalmi típusokat magába sűrítő alakok hamarosan a Borsszem Jankó védjegyeivé váltak. Olyanok is voltak, akiket gyorsan ki kellett vonni a forgalomból: Sanyi és Están, két duhaj korhely annyira hasonlított (nem véletlenül) két valódi 48-as párti képviselőre, hogy a botrány miatt inkább parkolópályára tették őket. Sebaj, jött helyettük Suttyomberky Dárius meg Titán Laci, az „ős-genie”.

Négyen a Borsszem Jankó állandó szereplői közül: Bukovay Absentius, Ruchaháti Tarjagos Illés Úr, Tojáss Dániel és Sanyarú Vendel.
Négyen a Borsszem Jankó állandó szereplői közül: Bukovay Absentius, Ruchaháti Tarjagos Illés Úr, Tojáss Dániel és Sanyarú Vendel.

A lap szerzői legnagyobb tüdővel a kiegyezésellenes régi nemességre fújtak, akiket természetesen Pató Pálnak, az állam emlőin csüngő javíthatatlan bunkóknak ábrázoltak.

A szélső balon nagy ember vagy, ha írni és olvasni tudsz és nyilvános helyen le nem sanyizod magad

– írták a 48-asokról. (A magyar és egyetemes művelődéstörténet szempontjából kulcsfontosságú a lesanyizás pontos mibenlétének tisztázása lenne: mivel a nyilvános eszméletlenre ivás a nemzetkarakterológia szerint inkább előírás mifelénk, itt nyilván valami erősebbről van szó, de hogy fekvehányásra, maga alá csurgatásra, vagy más hasonló sorseseményre kellene gondolni, abban olvasóink segítségét kérjük.)

Vagy mint szegény (szerencsére ő is a képzelet terméke, a valósággal való bármiféle hasonlóság a véletlen műve természetesen) Rucaháti Tarjagos Illés, a magyar dzsentri, Tisza Kálmán korának politikai főszereplője, akiről ilyenek írtak:

Világos, hogy a nagyszavú Illés úr tényleg sohasem volt honvéd és soha egy csatában sem vérzett a hazáért. Curriculum vitaeje körülbelül ez: 1848 előtt ordított és verte a mellét, 1848/49-ben még jobban ordított és még jobban verte a mellét - a hazától azonban akkor is csak „hévatal”-t kívánt, német-muszkaverő fegyvert nem. Az elnyomás idejében nem ordított és nem verte a mellét, ellenben kész volt huszárkodni Bach zsoldjáért. Az alkotmány visszanyerése óta ismét hazaffy lett.

Az élményszerű, fekete-fehér vagy színezett karikatúrák sokszor tényleg zseniálisak, a poén még úgy is átjön, hogy nem mindig értjük a korabeli politikai aktualitásokat. A fehérgalléros bűnözés kapcsán például egy örökérvényű:

Ugyanez a téma korrupcióra hangszerelve:

Itt meg egy mini-képregény a könnyen párbajhoz vagy kiakolbólításhoz vezető „klubb-életről”:

Egy politikai karikatúra Wekerle Sándorról:

A lapban addig egyébként sokat mószerolt Liszt Ferenc halála után egy kvázi nekrológ:

És végül két életkép a bordélyházak és a fürdős kurvák napjaiból:

Az első években a lap fő rajzolója a cseh Karl Klič volt, őt részben úgy tudták idecsábítani, hogy otthon sajtóperek fenyegették volna, nálunk viszont nem volt érvényes az osztrák sajtótörvény. Később aztán hosszú éveken át Jankó János volt a Borsszem Jankó emblematikus karikaturistája. Munka közben, amikor a mestert (ön)akasztják:

A Borsszem Jankó időnként amúgy web kettesen, az olvasók írják a tartalmat jeligével gyártotta karikatúráit. A közös szerzőség nem is annyira posztmodern szellemében az előfizetők adtak megbízást szegény karikaturistának, ilyen küldetésekkel:

Rajzolódjék le Andrássy mint budai népszínházbeli akrobata, ki fején tartja Beustot (az osztrák kormányfőt), karjain a magyar ministériumot, szájában egy 100 mázsás vasat, melyre az van írva, ellenzék, és mind a két kezébe egy-egy nehéz vas, az egyikre írva, német kérdés, a másikra írva, keleti kérdés

– és így tovább.

A lap nagyhatású rovata volt a „Híres férfiak arcképcsarnoka”. A címlapon egy portré, az első évfolyam egyik számában például a hiperaktív Jókai Mór, ekképpen:

Alatta a többnyire nem túl hízelgő szöveg, Jókainál ilyen mondatokkal:

Ha akarom piktor, ha akarom bakter, ha akarom képfaragó ha akarom képmutató — akarom mondani képviselő; ha akarom képíró, ha akarom írógép.

A lap sikerét mutatja, hogy ennek ellenére sokan kifejezetten ambicionálták, hogy a gúnyrajzot közöljenek róluk; volt olyan orvos, aki ettől remélte azt az ismertséget, amivel esélye nyílik elnyerni az áhított állást.

Bár a Borsszem Jankó egészen 1938-ig fennmaradt, ha szép lassan is, de vesztett színvonalából, befolyásából, karakteréből. Részben a politika miatt: a Deák-párt felbomlásával elvesztették hátországukat, és kénytelen-kelletlen beálltak Tisza Kálmán kormánya mögé.

Amikor a tiszaeszlári vérvád után Tiszáék egyértelműen elítélték az antiszemitizmust, a lap szellemi függetlensége még inkább meggyengült. Hiába a hazafias szólamok korábbi gúnyos megvetése, ők is egyre inkább elmentek nemzetibb irányba: részben az osztrák politikusokra, részben a nemzetiségekre fújtak, és a korábbinál harsányabb kormánypártiság feltehetően nem tett jót a humornak. Hiába, mint a Borsszem Jankó egyik állandó karaktere, Mihaszna András fővárosi m. k. rendőr szállóigét érően mondta:

Mer' röndnek muszáj lennyi!

Cikkünkhöz az Arcanum adatbázisát használtuk forrásként, a Borsszem Jankó szinte összes száma megtalálható ott.