Az évszázad médiaeseménye volt: Isaura Budapesten

1986-ban (sőt évekkel korábban is) már igencsak érezhető volt a változás szele a keleti blokkban. Erre utalt a lanyhuló határellenőrzés, a könnyebb utazás és az egyre nagyobb számban előforduló nyugati autók, ruhák, háztartási eszközök, zenék és filmek. Ebbe a vonulatba illeszkedett be a köztévében 1986. szeptember 2-től 15 héten át vetített Rabszolgasors (Escrava Isaura) című brazil szappanopera (később csak per "Isaura"), amelynek itthoni népszerűsége minden mértéket túlszárnyalt. Bár Brazíliát nem szoktuk "nyugatnak" emlegetni, az biztos, hogy a sorozat valami teljesen újat hozott, ami nézők százezreit (millióit?) ragasztja még ma is a képernyő elé, akik nem csak, hogy rajongtak, de a városi legenda szerint még gyűjtést is szerveztek a szegény rabszolgalány felszabadítására. Ilyen előzmények után 1986 legendásan fagyos telén, december 1-jén robbant a bomba, hogy Isaura - az őt alakító Lucelia Santos itthon úgy összeforrt karakterével, hogy a sajtóban is szinte csak filmbeli nevén emlegették - Budapestre látogat.

Lucelia Santos, a Rabszolgasors női főszereplője — az Ifjúsági Rendező Iroda meghívására —, januárban néhány napra Budapestre látogat. Rajongóinak, akiknek esetleg sikerül fellépése alkalmával látni — nem árt, ha addig is emberközelbe hozzuk a végigizgult filmsorozatot, és főszereplőjét.

Így írt a Szabad Föld 1986. december 28-án, felpezsdítve a halászléevésbe belefáradt és heveny bájglimérgezéssel küszködő olvasók lelkivilágát. 

De ne ugorjunk ennyire előre! Az egész történet 1875-ben kezdődött, amikor is egy Bernardo Joaquim da Silva Guimarães nevű író és lelkes rabszolgaság-ellenes aktivista megjelentette Isaura, a rabszolganő című regényét, amivel a korabeli brazil társadalom súlyos problémájára tapintott rá. Bár a hatalmas országban faji elnyomás nem nagyon volt, a lakosság cirka 15%-a volt rabszolga, akik rendre igyekeztek kivívni szabadságukat. Bár Guimarães könyve II. Péter császárnak is nagy kedvence lett, sokan pedig a brazil Tamás bátya kunyhójaként emlegetik, a felszabadításra 1888 májusáig kellett várniuk. Ilyen háttérrel érthető, hogy a szegény rabszolgalány és a gonosz elnyomó földesúr, Leoncio története - persze a szükséges szerelmi szálakkal együtt - filmsorozatként is elkészült az 1970-es években.

Ami már meglepőbb, hogy a szappanopera és utódai hatalmas népszerűségre tettek szert Európában is, ami egészen a 90-es évek végéig kitartott, és csökkenő mértékben ugyan, de azóta is tart. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy nagyon az elemi ösztönökre hatottak, magukkal ragadták a nézőt, aki ráadásul a sorozatbeli kisemberek sorsával is könnyebben tudott azonosulni. Ahogy az 1949 óta Brazíliában élő Kutasi Kovács Lajos írta Az Isaura-jelenség című cikkében a Szabadság  amerikai magyar lap 1987. április 24-i számában:

Nem láttam az „Isaurá”-t s lehet, hogy igazuk van a kritikusoknak, az irodalmároknak, romantikus, szívettipró giccs. De egy bizonyos, a nézők milliói között nem akadt nyilván egy sem, aki a rabszolgatartókkal rokonszenvezett volna; a tévé-sorozat az emberek jobbik énjét mozdította meg s ez sem kis dolog! 

Ilyen hangulatban, és hatalmas havazás közepette landolt a művésznő gépe Ferihegyen 1987. január 11-én.

Santost, aki több fellépést is vállalt vidéken és a fővárosban (a színészkedés mellett énekel is), négy éves fia is elkísérte.  "Ha a zord időjárás nem akadályozza meg, akkor a közeli napokban budapesti városnézésre is el fog menni. A mai napra tervezett Sportcsarnokbeli koncerteken latin-amerikai hangulatú showműsort szeretne előadni, s ígérte, hogy anyanyelvén kívül magyarul is fog énekelni."  - írta a Népszava január 13-án, külön kihangsúlyozva a színésznő munkás származását. Bár ekkor már kevésbé adtak az ideológiai firlefrancokra, lehet, hogy ez, illetve az Isaura története (az elnyomottak harca a gaz tőkések ellen) is szerepet játszott abban, hogy a sorozat minden további nélkül adásba kerülhetett.

A fanyar humorú, epés tárcáiról ismert Árkus Józsefet is megihlette a várost megbénító hó és Isaura érkezése. Befagyasztva című cikkében (Népszabadság, 1987. január 17.) a közlekedési káoszé a főszerep, de az araszoló buszon szerencsére 

Megint csak maradt időm azon morfondírozni, hogy mit is gondolhat rólunk, magyarokról Lucelia Santos, vagyis Isaura, aki valószínűleg soha életében nem látott ennyi havat, így joggal hiheti, hogy egy sarkköri országba került.

"Aggódtam is Isaura miatt, hogy miképpen jut el fellépése színhelyére, Kiskunhalasra, amikor mi itt a buszon Budapestről Budapestre se nagyon tudunk eljutni. Aztán észbe kaptam, hogy nincs miért nyugtalankodni, hiszen Lucelia Santos programjának ismertetésekor elmondták, hogy ha szükséges, tankokkal és hókotrókkal törnek utat neki. így fellépésének színhelyén kenyérgondok se lesznek, mivel Isaura úgy kell a népnek, mint egy falat kenyér." Az aggodalmak ellenére a program zökkenőmentesre sikerült; Lucelia teltházas műsort adott a Budapest Sportcsarnokban, járt Zalaegerszegen, meglátogatta a kiskunhalasi kötöttárugyárat és a Skálában is forgatott. Persze nem hivatalos reklámfilmet, az túl drága lett volna, de a jó kis magyar trükközéssel a felvételek révén így is az üzletház reklámarca lett (ahogy Tony Curtis és a Sandokant alakító Kabir Bedi is). A szerencsésebbek telefonon is beszélhettek a művésznővel:

A koncert, noha a művésznő magyarul is énekelt, sokaknak csalódás volt. Fábián László Lázálmom, Isaura című cikkében (Film, Színház, Muzsika 1987/4.) élesen kikelt az Isaura-jelenség ellen. Elsősorban az új műfajt kritizálta, de megemlítette Santos "förtelmesen bájos" brazil kiejtését, amivel magyar dalokat énekelt. Nótázása másnál sem aratott sikert, Tóth Eszter Zsófia így emlékezett vissza a várva-várt Isaura-koncertre: "Az Isaura műsor nekem óriási csalódás volt, mivel a műsor nagy részében ő nem is volt a színpadon, a legvégén érkezett csak meg fekete hosszú parókában, ami 12 évesként szintén csalódás volt nekem. A "Kis lak áll a nagy Duna mentében"-t próbálta énekelni, de közel sem volt olyan profi, mint Freddy Mercury a Tavaszi széllel. A heroikus küzdelem, hogy eljussunk a hóban közlekedés nélkül, emlékezetesebb, mint maga a műsor."

A Skála szereplése nem volt véletlen, hiszen az Ifjúsági Rendező Irodával közösen ők szervezték a látogatást, amelyen természetesen több sajtófogadásra is sor került. Érthető módon a szokatlan hideg viselte meg legjobban a színésznőt, aki ennek ellenére állta a sarat. "Minden meleg holmimat bedobtam a bőröndömbe, korábban kaptam egy lengyel bundát is, de még ez is kevés. Nem baj, nem fagyok meg..." - mondta a Népsportnak (1987. január 14.), de azért nem mulasztotta el, hogy kedves, néhány soros levélben üdvözölje a magyar sportolókat:

A magyar sportolóknak üdvözletem küldöm sok szeretettel, és csók mindenkinek!  Lucélia Santos „Isaura” 

Külön érdekesség, hogy a katolikus sajtó, azaz az Új Ember lap is lecsapott a művésznőre, akivel hitről, családról és a brazíliai hétköznapi kereszténységről beszélgettek. "Hívő vagyok, hiszek Istenben, aki közöttünk, emberek között jelen van. De a vallást sajnos nem mindig tudom gyakorolni: a programok összeállítása, az időpontok ütközése, a próbák, a felvételek bizony nem egyszer megnehezítik ezt. Ami persze hitem lényegét nem érinti.  (...) A hit és a művészet szoros kapcsolatban van bennem." - mondta el Isaura, aki beszélt a szegény brazil falvakban szolgáló egyszerű papokról, akik tényleg a nép között élnek, és arról is, hogy zsúfolt programja ellenére igyekszik minél több időt tölteni a fiával. (Új Ember, 1987. február 1.)

Bár Santos csak jelképes honoráriumot fogadott el, a látogatás így is 2,5 millió forintba került; ezért ma egy B-kategóriás sztár sem mozdulna meg, akkor viszont hatalmas pénznek számított, ami persze busásan meg is térült, a Skálának mindenképp. Erről írt A Jövő Mérnöke című folyóirat szerzője is, élesen kritizálva a szervezőket (1987. február 13.). Bár a cikkíró eleinte nagyon lelkendezik, hogy "vége a kiköttetésekmek, megalázásoknak, a kizsákmányolásnak — ujjongtunk magunkban — legalábbis addig a nyolc napig, amíg nálunk lesz", a hangvétel azonban hamarosan nagyot fordul. Az írás a Skála hozzáállását ekézi, mondván úgy állítják be az egészet, hogy ők ezt puszta emberbaráti szeretetből intézték el és fizették ki, üzleti szempontok szóba se jöhettek. Ugyanakkor a sportcsarnok tele volt Skála-Coop zászlókkal a koncert alatt, a színésznő pedig véletlenül pont a Skála Budapest Nagyáruházban dedikált, ráadásul a kiskunhalasi üzemet is a Skála vette meg pár évvel korábban. Így aztán

még a süket is hallhatta. hogy kinek skálázott Isaura gyengécske hangján a Budapest Sportcsarnokban. 

Mindent egybevetve Isaura látogatása a vasfüggöny mögött igen nagy jelentőséggel bírt; egyrészt megmutatta, hogy valamennyire a rendszer képes haladni a korral, ahogy azt is, hogy elég jó reklámszakembereink is akadnak. Emellett százezreket mozgatott meg, akiknek örök emlékük marad kedvenc hősnőjük látogatása. Bár Santos azóta számos filmben-sorozatban-színdarabban játszott, Magyarországon örökre Isaura marad. Fábián László szavaival: "Isaura valóban rabszolga. dehogyis szabadult föl. Ebből a szerepből többé nem fog tudni kibújni, ezt azok kényszerítik rá, akik az egész világ pénzét be akarják zsebelni egy elnyújtott limonádéért. (...) vászonról. Mert Lucélia Santos nincs, csak Isaura van." 

De ez a közönséget nem igazán érdekelte,és ma sem igazán érdekli, egészen addig, amíg a Tankcsapda klasszikusával élve

a végén persze győz a jó, a gonosz megfizet mindenért.

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!