Mária
17 °C
29 °C

Az utolsó soproni alkimista

Mattheus van Hellemont The Alchemist
2018.01.26. 23:08
Az alkímia szó hallatán még ma is sötét, könyvekkel és mindenféle eszközzel telezsúfolt laborok, és az igazságot és bölcsességet (no meg persze az örök életet és aranyat) megszállottan kutató, elborult tekintetű, szakállas tudósok jutnak eszünkbe. Az évszázadokon át népszerű alkímia természetesen Magyarországra is begyűrűzött, és minden tiltás ellenére igencsak népszerű volt.

A Magyar Katolikus Lexikon definíciója szerint az alkímia „nemesfémeknek nem nemesfémekből való előállítását, ill. az egészség, a hosszú élet és a halhatatlanság elérését célzó kémiai jellegű elméletek és technológiák összessége." Maga a szó egyiptomi, görög és arab közvetítéssel jutott Európába, eredeti alakja, a "kemet" a Nílus-parti fekete földet jelentette. Az alkímia egyik legfontosabb eleme a misztikus bölcsek köve volt, amely a korban népszerű nézetek szerint képes volt arannyá változtatni különféle fémeket, valamint minden betegségre gyógyírt jelentett. Ennek fényében érthető, hogy miért próbálkoztak sokan alkímiával annak ellenére is, hogy

az egyház igencsak üldözte, az alkimistákat mágusnak és szentségtörőnek tartotta, és ennek megfelelően lépett fel velük szemben.

Mindezek ellenére több jelentős egyházi személy is foglalkozott vegyészettel-alkímiával (a határvonal igencsak elmosódott volt), például Nagy Szent Albert, Roger Bacon vagy Villanovai Arnald , a 13. század egyik leghíresebb orvosa. Bár groteszknek tűnik, de érthető, hiszen akkoriban tudósok jelentős része egyben pap  és/vagy szerzetes is volt, és az egyetemi oktatást is az egyház irányította. Magyarországon is a kolostorok voltak az alkímia (no meg az írásbeliség és a gyógyászat) központjai, a budai domonkosoknak 1273-ban például egyenesen meg kellett tiltani, hogy alkímiával foglalkozzanak. Erdélyi János perjel még messzebb ment, ugyanis a menedékszirti kolostor vagyonának jelentős részét elkísérletezgette.

Nagy Szent Albert (Albertus Magnus) egy templomi freskón, a polihisztor, aki a legenda szerint egy robotot is készített
Nagy Szent Albert (Albertus Magnus) egy templomi freskón, a polihisztor, aki a legenda szerint egy robotot is készített
Fotó: Lawrence OP / flickr

Bár a tudományág (sokan nem tartják annak, de maradjunk ennél a megnevezésnél) az „aranycsinálás” miatt vált ismertté, a görögök és arabok nagyon nagy hangsúlyt fektettek a vegyészeti és gyógyszerészeti részre, és az így nyert eredményeiket a gyakorlatba is átültették. Problémásabb volt a fémekkel kapcsolatos kutatás; a nemesfémek uralkodói monopóliumnak számítottak, így érthető, ha a királyok igencsak rossz néven vették volna, ha valaki szakmányban kezd el aranyat gyártani, megborítva ezzel a teljes gazdaságot és a társadalmi rendet is. Az alkímia ennek ellenére egyfajta peremterületként fennmaradt, bár a 15. századtól egyre inkább a gyógyszerészet és a vegyészet felé fordult. A 17-18. századtól megjelent a modern vegyészet (és persze a többi, mai értelemben vett tudományág is), az alkímia így egyre inkább háttérbe szorult/átalakult. Ennek ellenére sokan, ekkor már főnemesek és polgárok is foglalkoztak vele, ha más nem kedvtelésből. 

Martinovics Ignác, a később kivégzett jakobinus például I. Lipót császárnak ajánlotta fel vegyészi szolgálatait, de Bercsényi Miklós kuruc generális is érdeklődött a tudományág iránt, akárcsak Oláh Miklós esztergomi érsek jó 150 évvel korábban. Mária Terézia be is tiltotta az alkímiát, bár annak fényében, hogy testőrtisztjei között nem egy alkimista akadt, nem igazán tűnt hatékonynak a szabályozás. Székely László alezredes, Vay Miklós tábornok, vagy Báróczi Sándor ezredes mind komoly vegyészi ismeretekkel rendelkeztek, igaz, fő céljuk már nem az aranycsinálás volt. De hogy mi vezetett az uralkodói tilalomhoz? Ehhez Sopronba kell látogatnunk, 1768-ba; Magyarországon ekkor béke van, az ország kezd kilábalni a török kor és a Rákóczi-szabadságharc viharaiból, jut egy kis idő (és persze pénz) a tudományokra is. Sopron ráadásul közel esik Bécshez, így a legújabb eredmények és hóbortok hamar eljutottak oda. Az utolsó soproni alkimisták történetét Gyulay Zoltán írta meg a Soproni Szemlében.

Kotyvasztgatunk, kotyvasztgatunk?

Történt ugyanis, hogy Sopronban – mint azt a városi tanács a Helytartótanácshoz 1768 február 5-én írt leveléből megtudhatjuk – gróf Szluha György vegyészeti labort rendezett be házában "nem tudni, a chrysorrhoa [aranyfolyam] Sopronba történő behozatala és készítése, vagy fémnek arannyá változtatása, vagy szeszgyártás, vagy kémiai folyadékok készítése céljából-e, vagy bármely más célból", ráadásul segítőtársul maga mellé vett egy bizonyos Romsay [Ramzay, Romzay] de Fuchs bárót és egy Horák nevű orvost, 

az Isten tudja miféle eredetű munkára.

Az, hogy a gróf és társai mivel mókoltak, vallási és anyagi szempontból hidegen hagyta a tanácsnokokat, nem így a tűzvédelmi szempontok! Mivel a korszakban csak kezdetleges szivattyúk és vödörbrigádok képezték a tűzoltás eszköztárát, a sűrűn beépített városokban egy-egy tűz borzalmas pusztítást okozhatott, így érthető az aggodalom. Na meg Sopron jelképe nem véletlenül lett az a bizonyos Tűztorony.

A magisztrátus tehát kivonult egy tűz- és munkavédelmi ellenőrzésre, ahol megállapították, hogy a labor és az eszközök természetes lángok ellen nagy biztonságot ígérnek,

de nincsenek úgy megszerkesztve, hogy akár a lepárló üvegek robbanása esetén (...) akár egyéb szerencsétlenség esetén (...) tűzveszély szempontjából a városnak teljes biztonságot ígérnének.

A problémát tetézte, hogy Romsay báró nem volt hajlandó nyilatkozni arról, hogy mit is kotyvasztanak műhelyükben. A városatyák emiatt kérték Mária Teréziát, hogy "atyai gondoskodással méltóztassék elrendelni" (sic! kicsit erős a képzavar) hogy a szeszfőzők, vegyészek, alkimisták ezt követően csak a városfalakon kívül tevékenykedhessenek, hogy egy félresikerült kísérlet vagy a macska által felrúgott lábos ne okozza komplett városrészek pusztulását. Miután levelüket a pozsonyi kamarához is elküldték, először onnan jött válasz, amelyben ugyan elismerték a tűzbiztonsági aggályokat, de minden bizonnyal a delikvensek magas méltósága miatt elrendelték, hogy „az előbb említett alkimistákat munkájukban semmiképp ne zavarják".

Az aranykor vége

Szerencsére Mária Terézia megértőbbnek mutatkozott, ugyanis 1768. március 26-án olyan rendeletet adott ki, amelyben  "az ásványoknak, érceknek és félérceknek magánosok általi olvasztását, szétválasztását, csurgatását a törvény erejével egyetemesen eltiltjuk, azzal, hogy azoknak a kivételével, akiknek hivatásuknál és mesterségüknél fogva kémiai mőveletekkel kell foglalkozniok, senki másnak nem szabad ilyen mőveleteket végezni, csakis a bányászati ügyekkel foglalkozó császári vagy császári királyi udvari kamaránk írásbeli engedélyével, melyet a helyi hatóságoknak a szükséges törvényesítés céljából mindig be kell mutatni."

A tiltás indoklásában szerepelt az is, hogy az ilyesféle praktikák

a lakosokra különféle nyerészkedés céljából terheket rónak, sőt őket igen gyakran tilalmas dolgokba keverik,

bár jó eséllyel az uralkodó nemesfém-monopólium védelme állhatott inkább a dolog hátterében. Külön érdekes az a kitétel, hogy az engedély nélküli labort üzemeltető nem-nemeseket börtönbüntetéssel és/vagy száműzéssel, a nemeseket "másképp" büntessék meg. Az már csak hab a tortán, hogy amíg a császárnő-királynő tiltotta az alkímiát, férje, Ferenc császár, és veje, Albert herceg (1765-től magyarországi helytartó) lelkesen pártfogolta a vegyészeti-alkímiai kutatásokat, amelyeknek a fél birodalmi elit is hódolt.

Mária Terézia császár/királynő és Ferenc császár gyerekeik egy részével 1754-56 körül (Martin van Meytens festménye)
Mária Terézia császár/királynő és Ferenc császár gyerekeik egy részével 1754-56 körül (Martin van Meytens festménye)
Fotó: Wikimedia Commons

Sopronban mindenesetre sikerült rövidre zárni a kérdést; a városi tanács április 23-án elégedetten jelentette Budára, hogy a labort bezáratták, ráadásul Ramzay báróról is kiderült, hogy adósságai miatt börtönbüntetésre ítélték Ausztriában, de sikerült megszöknie. Az sem hatotta meg a magisztrátust, hogy a gróf bevallása szerint csak a lehető legtökéletesebb kerámiafesték előállításán ügyködtek. Igaz, ez utóbbival kapcsolatban Gyulay is megjegyezte, hogy jó eséllyel inkább "aranycsinálással" próbálkoztak. Az viszont bizonyos, hogy a soproni esetet követően ilyen tiltásra nem volt szükség, ahogy azt is biztosra vehetjük, hogy fű alatt rengetegen próbálkoztak arany előállításával és egyéb (fél)tudományos vegyészeti kísérletekkel.

Erre jó példa Arany János 1855-ben népmonda nyomán írt Hatvani című verse, ami jól mutatja, hogy a korabeli vegyészeket-tudósokat is körüllengte még az alkimistákat "megillető" misztikus homály. 

"Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak.
Jöttére a tudós tanárnak,
Ki a fekete könyvben olvas,
S korán arannyá válik a vas.
Mi sors vár rád a csillagokban,
A csíziónál tudja jobban,
Bölcsek kövét régóta birja,
Nap- s holdfogyatkozást megirja."

Felhasznált források

– olvashatjuk a debreceni kollégium legendás professzoráról, Hatvani Istvánról (1718-1786), akit Jókai a "magyar Faustként" emlegetett, és aki a legendák szerint azért tudhatott olyan sokat, mert eladta a lelkét az ördögnek. Az már csak extra, hogy a versben Albertus Magnus is felbukkan.

Hatvani István, matematikus, orvos, tanár, "az ördög professzora"
Hatvani István, matematikus, orvos, tanár, "az ördög professzora"
Fotó: Wikimedia Commons

Az már csak külön érdekesség, hogy Sopronban történt meg Magyarország első mesterséges atommag-átalakítása, 1951. december 23-án. Igaz ekkor nem alkimisták, hanem fizikusok jártak sikerrel, akik nagyfeszültségű gyorsító berendezéssel lítiumból hélium-magokat hoztak létre. A kísérletet nem más, mint Simonyi Károly, elismert fizikus, és Charles Simonyi édesapja vezette.

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!

(Borítókép: Mattheus van Hellemont Az alkimista című festménye - kép: Roy Eddleman, CHF Collections / Wikimedia Commons)