A béke szimbóluma volt, mégis erőszak okozta a vesztét

Ha egy őrült golyója által halok meg, mosolyogva kell tennem. Istennek a szívemben és a számon kell lennie. És ha bármi történik, egy csepp könnyet se ejtsetek értem

– mondta Mahátma Gandhi 1948. január 28-án. Két nappal később lelőtték.

A békés ellenállás emblematikus alakja, az indiai függetlenség atyja Mohandász Karamcsand Gandhi néven született 1869-ben, méghozzá tehetős kereskedőcsaládba, bár amikor híveitől a “nagy lélek” jelentésű szanszkrit Mahátma nevet kapta, már inkább az aszketikus életmódjáról volt ismert. A hindu többségű India történetének meghatározó személyiségeként ő maga is vaisnava hindu nevelést kapott, de nagy hatással volt rá a dzsainizmus is, amely erősen meghatározta a gondolkodását, és megalapozta a mindenek feletti erőszakmentességre épülő politikai attitűdjét.

Húszévesen londoni tanulmányokba kezdett, majd Dél-Afrikában kezdett ügyvédként dolgozni. Itt szembesült a bevándorló indiai munkás kisebbség rasszista elnyomásával, és rövid úton a jogegyenlőségi mozgalom vezéralakjává vált. A Dél-Afrikában töltött két évtized jó gyakorlóterepnek bizonyult számára. Nemcsak azért, mert már itt hozzászokhatott a börtönbüntetések és politikai sikerek váltakozásához, hanem mert ekkoriban dolgozta ki a szatjágraha (“ragaszkodás az igazsághoz”) nevű puritán polgári engedetlenségi mozgalmának ideológiáját is. Ennek lényege, hogy a céljait erőszakmentes ellenállással kell elérni, az ellenfél legyőzése helyett a meggyőzésén alapuló békés kiegyezéssel.

A brit korona ékköve

Az akkor még brit koronagyarmat Indiába 1915-ben tért vissza, és az évtized végére hazája önállósodási törekvéseinek kulcsfigurájává lépett elő. Részt vett a hosszú évtizedekre meghatározó politikai erővé váló Indiai Nemzeti Kongresszus újjászervezésében is. Egymás után szervezte a bojkottokat, éhség- és munkássztrájkokat és demonstrációkat. Bár a békés kezdeményezésekre gyakran vérengzés volt a válasz, Gandhi nem hátrált meg: általános bojkottot hirdetett a brit áruk és közintézmények ellen.

1922-ben lázadásért börtönbe zárták, de egészségügyi okokból 1924-ben kiengedték, és ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. 1930-ban szervezte meg az egyik legnagyobb figyelmet kapott akcióját, a sómenetet: a brit sómonopólium és a magas sóadó elleni tiltakozásul több százezer követőjével a tengerhez zarándokolt, hogy sót gyűjtsenek maguknak. Megint letartóztatták, ezúttal 60 ezer követőjével együtt.

A britek tanácstalanok voltak, mert nem találtak fogást az erőszakmentes ellenálláson: nem volt fegyveres akció, amelyet le lehetett volna verni, a mégis előforduló erőszakos megtorlások pedig csak rontották a megítélésüket Indiában. Abszurdnak tűnik, hogy

Gandhit azonban a következetes erőszakmentessége és rendíthetetlen kitartása, na meg a mögötte álló társadalmi támogatás miatt megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezte. Ezért újra és újra hol börtönben, hol a tárgyalóasztalnál találta magát, de se elhallgattatni, se leszerelni nem igazán tudták.

Fájdalmas elszakadás

A második világháború kitörésével tovább szűkült a britek mozgástere. A Hitler ténykedését rosszallással figyelő Gandhi a briteknek India támogatását ajánlotta az ország szuverenitásának elismeréséért cserébe. Nagy-Britannia viszont nem állt kötélnek, ehelyett konzervatív hindu és muszlim csoportokat támogattak a vegyes vallású ország társadalmának megosztása érdekében. Gandhi erre válaszul 1942-ben meghirdette a még radikálisabb “Hagyjátok el Indiát” mozgalmat a teljes brit kivonulásért. 1944-ben megint börtönbe került.

1945-ben új kormány került Nagy-Britannia élére, és megkezdődtek a függetlenségi tárgyalások Indiával. Gandhi egységes Indiát szeretett volna, de a háború alatt megerősödött Muszlim Liga egy független muszlim többségű állam létrehozását sürgette, ami a briteknek is szimpatikusabb megoldás volt. Hosszas tárgyalások után 1947. augusztus 15-én létrejött a független India és Pakisztán. A döntést hamarosan véres összecsapások követték az indiai hinduk és muszlimok között. Két nagy tartományt is kettévágott az új határ, a földrajzi-vallási választóvonal túloldalán rekedt milliók hirtelen megindulása pedig óriási káoszhoz és több százezer ember halálához vezetett.

Máig nincs egyetértés arról, ki volt leginkább felelős a szakadásért. Egyrészt a Muszlim Liga a várható következmények ellenére ragaszkodott egy különálló muszlim ország létrehozásához. Másrészt egyes kritikák szerint Gandhi ás az Indiai Nemzeti Kongresszus kezdetben nem vette elég komolyan az akkor még kompromisszumkésznek mutatkozó muszlim törekvéseket, ezzel táptalajt teremtettek a később szárba szökő fanatizmusnak. Harmadrészt a britek szerepe sem elhanyagolható, hiszen amellett, hogy ők is szították a vallási ellentéteket, már a közel-keleti konfliktusok kapcsán is láthattuk, hogy ritkán sül el jól, ha nyugati hatalmak bábáskodnak új országok határainak megszületésekor.

Gandhi kétségbeesetten figyelte a fejleményeket, hiszen a vallási ellentétek mentén kettészakadó országon olyan erőszakhullám söpört végig, amely tökéletesen ellentétes volt minden addigi törekvésével. Ettől kezdve a britek elleni tiltakozását az új Indián belüli vallási viszály elleni küzdelem váltotta fel. Újra éhségsztrájkba kezdett, és személyesen látogatott el a konfliktus gócpontjaira.

Kialvó fény és napfogyatkozás

Gandhi 1947 szeptemberében érkezett Delhibe, hogy segítsen lecsillapítani az erőszakba torkolló lázongást, amely a közeli Pandzsáb régió felosztása és a két ország közötti, káoszba fulladó népességcsere miatt robbant ki. Miközben az egység fenntartásáért küzdött, egyúttal engedményeket próbált kiharcolni az indiai muszlim kisebbségnek is – ezzel viszont az egyre kiéleződő ellentétek közepette több korábbi hindu támogatóját idegenítette el.

Az indiai kormány visszatartott egy Pakisztánnak járó kifizetést, mert nem akarta finanszírozni az országot, amellyel Kasmír miatt épp háborúban álltak. A helyzet további elmérgesedésétől tartó Gandhi ellenezte a döntést, ezért január 13-án éhségsztrájkba kezdett, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra, amely ennek hatására meg is hátrált.

Egy szélsőséges hindu nacionalista, Nathuram Vinayak Godse és társai szemében azonban ez is azt bizonyította, hogy Gandhi megbénítja a hatalmat és komoly károkat okoz Indiának. Ezért amikor éhségsztrájkba fogott, elkezdték kitervelni a meggyilkolását.

Gandhi élete utolsó hónapjait Újdelhiben töltötte, ahol a – ma Gandhi-múzeumként is működő – Birla Házban szállt meg. Már hozzászokhatott ahhoz, hogy el akarják tenni láb alól, hiszen korábban is négy merényletet kíséreltek meg elenne, az elsőt még 1934-ben.

Az első próbálkozásukkal Godse és társai se jártak sikerrel. Az volt a tervük, hogy egy beszéde alatt egy gránát felrobbantásával elriasztják a tömeget, egy második gránátot pedig a pódiumon egyedül maradó Gandhira dobnak. Január 20-án bele is kezdtek az akcióba, de a végrehajtásra kiszemelt merénylő az első gránát után megfutamodott, és a tömeggel együtt elmenekült.

Tíz nappal később viszont már Godse vállalta a végrehajtó szerepét, és ő nem is hátrált meg. Az idős és legyengült Gandhi két fiatal lányrokonába karolva épp egy megbeszélésről sétált egy közös délutáni imára. Ekkor a tömegből kiválva odalépett hozzájuk Godse, és rövid szóváltás után félrelökte a Mahátma jobbján sétáló Manuben Gandhit, és közvetlen közelről háromszor rálőtt a földre roskadó férfira.

Bár sok vért vesztett, Gandhi nem halt meg azonnal. Manuben visszaemlékezése szerint tíz percbe telt, míg visszavitték a szobájába. Próbálták megmenteni, de a közelben nem volt orvos, csak egy elsősegélydoboz, amelynek nem sok hasznát vették, a legközelebbi kórházból pedig se telefonon, se személyesen nem tudtak segítséget keríteni, így jobb híján imádkoztak. Gandhi halálát fél órával a merénylet után jelentették be. 78 éves volt.

Az ötórás gyászmenetén kétmillióan kísérték el, a szertartásról itt látható néhány korabeli fevétel:

Barátaim és bajtársaim, a fény kialudt az életünkből, és minden sötétbe borul, és nem igazán tudom, mit mondjak önöknek vagy hogyan mondjam. Szeretett vezetőnk, Bapu, ahogy mi hívtuk, a nemzet atyja, nincs többé

– mondta Dzsaváharlál Nehru, Gandhi harcostársa és a független India első miniszterelnöke a merénylet utáni rádióbeszédében.

Megmutatta, hogy nemcsak a megszokott politikai manőverek és trükkök ravasz játékával érhető el nagy erejű támogatói bázis, hanem egy erkölcsileg magasabb rendű életvitel meggyőző példáján keresztül is. Mahátma Gandhi csodálata a világ minden országában ezen a felismerésen nyugszik

– mondta róla a halála után Albert Einstein.

Az igazi ellenségem elment; hála istennek véget ért a napfogyatkozás

– reagált viszont a halálhírére B. R. Ambedkar, az Indiában elnyomott érinthetetlenek vezetője, jelezve, hogy nem mindenki szimpatizált Gandhi munkásságával.

Érdemei mellett ugyanis gyarlóságai is jól dokumentáltak:

• a feketékkel szembeni rasszizmusa: Dél-Afrikában csak az indiaiak jogegyenlőségéért küzdött, a feketéket lenézte és alsóbbrendűnek tartotta;
• a nőgyűlölete: a nőkkel lekezelően bánt, a női szexualitást semmibe vette; és
• az érinthetetlenek ügyének felemás kezelése: a kaszton kívüliek jogaiért elvben ugyan kiállt, a nekik járó emberi bánásmód kiharcolása nem tartozott a prioritásai közé; 1932-ben éhségsztrákkal tiltakozott a britek terve ellen, hogy önálló politikai képviseletet adjanak az érinthetetleneknek. 

Ezek egyébként mind olyan problémák, amelyek az indiai társadalomban a mai napig megtalálhatók. 

Az igazság monopóliuma

Godse korábban maga is folytatott polgári engedetlenséget a lakóhelye muszlim vezetői ellen, akik szerinte elnyomták a helyi hindukat; politikai bűnösként börtönben is ült. Ezután újságíróként dokumentálta a Pakisztánból menekülő hinduk szenvedéseit. Később két radikális hindu nacionalista szervezethez is csatlakozott, itt ismerkedett meg a tettestársaival is.

A merénylet utáni elfogásáról eltérő beszámolók és visszaemlékezések olvashatók. A legtöbb verzió szerint a döbbent tömeg bénultságát egy Herbert Reiner nevű fiatalember, egy frissen az amerikai követségre érkezett helyettes konzul törte meg, aki Godséhez rohant, és lefogta, hogy ne tudjon elmenekülni, amíg a tömegből előkerült katonák és rendőrök őrizetbe vették.

Egyes szemtanúk szerint Godse egy negyedik lövéssel saját magával is végezni akart, de az indiai légierő egyik katonája kicsavarta a kezéből a fegyvert – hogy aztán ő is megpróbálja lelőni, amiben viszont a közben odaérő rendőrök akadályozták meg. Más leírások szerint rögtön megadta magát, sőt ő kiáltott rendőrért. A lefegyverzése után a haragos tömeg rávetette magát, és az erőszakmentességet hirdető Gandhi követői véresre verték a merénylőt. Végül a rendőrök megakadályozták a lincselést.

A merénylők pere 1948 májusában kezdődött. Godse politikai fórumként tekintett a tárgyalóteremre, és az igazát bizonyítandó, hosszú nyilatkozatot olvasott fel a motivációiról:

• Saját bevallása szerint csodálta Gandhi jellemét és kitartását, ezért mikor odalépett hozzá, meghajolt előtte, mielőtt “végrehajtotta az erkölcsi kötelességét, és lelőtte. Tudta, hogy közutálat és halál vár rá, ha megöli, de úgy érezte, meg kell hoznia ezt az áldozatot, mert úgy gondolta, a Gandhi hatása alól kikerülő indiai kormány hatékonyabban és az indiai nemzeti érdekeknek megfelelőbben tudna fellépni az igazságtalanságokkal szemben.
• Godse szerint a kasmíri háború miatt befagyasztott fizetség, majd a döntés visszavonása jól illusztrálta, hogy az indiai kormány nem a nép akarata, hanem Gandhi kénye-kedve szerint cselekszik. Magát Gandhi vallási toleranciáról és erőszakmentességről szóló tanítását nem ellenezte, de mivel ezt szerinte csak a hinduk fogadták el, így végső soron ez a mentalitás volt az oka, hogy Indiának fel kellett adnia Pakisztánt a muszlimoknak, millióknak kellett elhagyniuk az otthonukat, és tömegeknek kellett meghalniuk.
• Godse szerint a kettészakadást követő vérontás elkerülhető lett volna, ha Gandhi és az indiai kormány időben fellépett volna a pakisztáni kisebbségek, vagyis a hinduk és a szikhek gyilkolása ellen. Azzal is vádolta Gandhit, hogy monopolizálta az igazságot, vagyis úgy tett, mintha ő dönthetné el, mi a jó és mi a rossz erkölcsi magatartás.
• Szerinte Gandi a muszlimoknak tett engedményekkel többet foglalkozott, mint a hinduk melletti kiállással; és kihasználta a hinduk toleranciáját, például azzal, hogy hindu imádságokon a Koránból is felolvasott, bezzeg a Bhagavad-gítát soha nem merte volna bevinni egy mecsetbe.

Bár a tárgyalás nyilvános volt, a kormány letiltotta a nyilatkozat terjesztését, és egészen 1977-ig nem is engedte a megjelenését. (Akkor is csak azért nyílt erre lehetőség, mert a függetlenedés óta ekkor került először új párt kormányra.) Később viszont könyv formájában is megjelent.

A hatóságok összesen kilenc embert tartóztattak le, közülük végül hatot ítéltek el. Nathuram Godsét és Narayan Aptét halálra ítélték, a többiek életfogytiglani börtönbüntetést kaptak. Gandhi két fia (a négyből) kérte a halálbüntetések elengedését, de a kérésüket az állam elutasította. Godsét és Aptét 1949. november 15-én felakasztották.

A béke határai

Élete java részét a független India megteremtésének szentelte, mégse a gyarmatosító britek végeztek vele, hanem egy honfitársa. A hinduk képviselőjeként dolgozott a hinduk és muszlimok közötti megbékélésért, mégis egy hindu nacionalista lőtte le.

Gandhi halála politikai fegyverként még hosszú időn át meghatározó esemény maradt. Amikor Pakisztán muszlim államként határozta meg magát, szélsőséges indiai csoportok a saját kormányuktól azt követelték, nyilvánítsa Indiát hindu állammá. Nehru miniszterelnök ezután Gandhi mártírhalálára hivatkozva hallgattatta el a hindu nacionalistákat és szilárdította meg kormánya hatalmát. Kritikusai szerint később ez odáig fajult, hogy a kormány a Gandhi szellemiségének ellentmondó intézkedéseinél is az ő szellemi örökségére hivatkozva utasította el az ellenvéleményeket.

Gandhi örökségét mégis a mai napig a szatjágraha békeszeretete határozza meg. Születésnapja, október 2. az ENSZ jóvoltából 2007 óta hivatalosan is az erőszakmentesség világnapja.

Borítókép: Dinodia Photos / Getty Images Hungary.