A 237 méteres felhőkarcoló, amit Sztálin adott a lengyeleknek

A második világháború lezárása után Lengyelország legtöbb városa romokban hevert. Különösképp igaz volt ez Varsóra, amelynek épületeit az 1943-as gettófelkelés, majd az egy évvel későbbi általános felkelés leverését követően – Hitler utasítására – szisztematikusan pusztították el a különleges német romboló brigádok. Az elmenekült civil lakosság visszatérésével megkezdődött – a felmérések szerint 85 százalékban földdel egyenlővé tett – város újjáépítésé. Mindeközben hathatós szovjet támogatással a régió többi országához hasonlóan 1948-ra a lengyel kommunisták is teljhatalomra tettek szert Ezt követően a még menthető régi épületek helyreállítása helyett fokozatosan a romok eltakarítására és új, a korszellembe jobban illő, szocialista-realista épületek felhúzására helyeződött a hangsúly.

A Szovjetunió és Lengyelország közötti új szoros szövetségei viszony egyik látványos „spontán” megnyilvánulásaként Sztálin javaslatára döntés született a moszkvai szocialista-realista felhókarcolókhoz (az ún. „hét nővér” toronyházak 1947 és 1953 között épültek fel mintegy válaszul az amerikai art deco felhőkarcolókra) hasonló épület varsói felépítéséről.

Az eredetileg egyetemi épületnek szánt felhőkarcoló felépítésének a költségét a szovjet fél vállalta magára – hiszen az épület, ahogy az hivatalos propaganda úton-útfélen hirdette, „a szovjet nép lengyel népnek adott ajándéka” volt. A helyi erők támogatására és a munkálatok gyorsítására körülbelül 3500 munkás érkezett a Szovjetunióból, akiket Varsó egyik külső kerületében egy számukra külön létrehozott, uszodával, kultúrházzal és étkezdékkel rendelkező lakótelepen helyeztek el.

A különleges politikai projekttel a kor egyik vezető szovjet építészét, Lev Rudnevet bízták meg, aki a szocialista-realista elemek mellett hagyományos lengyel építészeti motívumokra is támaszkodni kívánt a tervezés során. Ennek érdekében, ihletszerzés céljából több lengyel városba is ellátogatott a csapatával. Az elkészült öt tervezet közül a lengyel döntőbizottság végül a színházak, kiállító terek és kongresszusi központ kialakítását lehetővé tévő projektet választotta ki.

Az épület végső magasságának az eldöntéséhez pedig a szovjet és lengyel illetékesek a Visztula túlpartján lévő kisebb magaslaton gyűltek össze. Amikor mindenki elhelyezkedett a palota kiválasztott helyszíne fölött egy színes ballont húzó és folyamatos rádiókapcsolatban lévő propelleres kisrepülő kezdett el körözni. Kezdetben 100 majd 110, végül pedig 120 méter magasan húzta el a célpont fölött a ballont. A feljegyzések szerint Rudniev és csapata ekkor jelezték, hogy szerintük ennél magasabb konstrukció nem kell a háborús pusztítás miatt ekkor szinte kizárólag néhány emelet magas házakkal rendelkező városban. Ugyanekkor a lengyel delegáció tagjai, köztük Varsó főépítésze, Józef Sigalin, még nagyobb épületet szerettek volna és hangos „magasabbra-magasabbra” kiáltásokban törtek ki minden egyes (10 méteres magasságnövekedést jelző) repülőgép áthúzást követően. Végül a fő épület alap magasságát 120 méterben határozták meg, az erre került fel a 40 méter magas torony, illetve az újabb 70 métert kitevő csúcsdísz, amelyre 1994-ben került fel a palota végleges magasságát 237 méterre feltornászó 7 méteres antennatartó.

Az épület építése 1952. május 2-án vette kezdetét és a projekt kiemelt szerepére való tekintettel rohamtempóban készült el az 1955. július 22-i megnyitóra (nem véletlenül dolgozott több mint 8000 szovjet és lengyel munkás az építésén). A három évig tartó munkálatok során 16 szovjet munkás vesztette életét különböző balesetekben, akiket a varsói ortodox temetőben temettek el. A Lengyel Népköztársaság legfelsőbb vezető testülete az átadást megelőzően, 1953. március 7-én – két nappal Sztálin halála után – határozatban rendelkezett arról, hogy az épülő monstrum hivatalosan a Joszif Sztálin Kultúr és Tudomány Palota nevet kapja. Szintén döntés született egy új, a közeljövőben elkészülő épület előtt helyet foglaló grandiózus Sztálin-szobor felépítéséről. A Hruscsov hatalomra kerülésével egyre erősebb lendületet vevő desztalinizációs hullám hatására azonban végül egyik terv sem valósult meg.

Az átadásakor 44 emeletes palotát kívülről homokszínű mészkőlapok borítottak, amelyek azonban rövid időn belül megszürkültek. A talpazatot és az épület egyes elemeit díszítő domborművek homokkőből, gránitból és márványból készültek. A 114 méter magasan található 30. emeleten kilátó terasz került kialakításra, amelyről megfelelő időjárási viszonyok esetén még Varsó egyes elővárosai is láthatóak voltak. A mellvéddel határolt teraszról azonban 1956-tól 1981-ig (hivatalosan) nyolc ember vetette magát a mélybe, ezt követően a hatóságok magas rácsokat szereltek fel az eredeti kerítés mentén (bázisugrók ennek ellenére sikeresen ugrottak le  2014 szeptemberében a terasz párkányáról – ennek hatására 2015 óta teljes magasságában védő rács övezi az épület 30. emeletét).

Az új évezred tiszteletére 2000 szilveszterén felavatták a torony 42. emeletére felszerelt Millenniumi Órát, amely – több mint hat méteres átmérőjével a mai napig Európa harmadik legnagyobb és a világ harmadik legmagasabban található toronyórájának számít. A palota a mai napig megőrizte elsőségét Lengyelország és Varsó legmagasabb épületei között, bár az elmúlt két évtized során a közeli szomszédságában felépített számos felhőkarcoló közül jó néhány csak kevéssel marad el mögötte.

A Kultúra és Tudomány Palotája a mai napig megosztja nemcsak Varsó, de Lengyelország lakóit is. Sok idősebb ember számára a mai napig az önkényes szovjet és kommunista elnyomás jelképének számít, amely egyfajta mementóként éktelenkedik a város szívében. A lakosok többségének körében ugyanakkor népszerű az épület, nem csoda hát, ha az épület elmozdításával kapcsolatban felvetett politikai kezdeményezések idáig rendszeresen elbuktak.