Németország nyolcvan éve bekebelezte Ausztriát

Az I. világháborút lezáró békeszerződések nemcsak az államhatárokat jelölték ki (Németország esetében a versailles-i, a létrejövő Ausztria esetében pedig a saint-germain-i békeszerződések), hanem deklaráltan megtiltották Ausztria és Németország egyesülését. Fontos kiemelni, hogy 1918 őszén, 1919-ben az új osztrák állam (saját elnevezése szerint Republik Deutsch-Österreich) szinte minden pártja támogatta az egyesülést Németországgal, mivel a Habsburg Monarchia németajkú területeinek képviselői tartottak attól, hogy az állam önmagában nem lesz életképes.

Paradox módon az antanthatalmak visszautasító békediktátuma megerősítette azt a már létező gondolatot, amely szerint a németek egy, államok felett álló közösséget, népet (Deutsches Volk, Deutschtum) alkotnak, amelytől a győztesek megtagadták a nemzeti önrendelkezés wilsoni jogát – miközben ez a „jog” adta (volna) a békeszerződések legitimáló erejét. Ennélfogva az Osztrák Köztársaság (Republik Österreich) bel- és külpolitikai problémái az új európai államrendben szorosan kapcsolódtak egymáshoz lehetőséget teremtve a szomszédos és győztes hatalmaknak, hogy befolyásukat érvényesíthessék Ausztriában, miközben az új állam a Monarchia többi utódállamaiba került németajkú lakosság felett elveszítette befolyását. Például a Habsburg Monarchiából Csehszlovákiába került szudétanémetek társadalmi-politikai orientációja már nem Ausztria felé irányult, hanem az „anyaország” Németország felé, amire később a nemzetiszocialista vezetés erősen alapozott is.

Ausztriában a harmincas évekre egy korporatív, katolikus-konzervatív kormányzati rendszer alakult ki Engelbert Dollfuss kancellár vezetésével a félkatonai Heimwehrre támaszkodva, a kormánypártot pedig a Hazafias Front (Vaterländische Front) adta. A kormányzat külpolitikai téren olasz- és magyarbarát, kommunista- és náciellenes irányt képviselt, jóllehet az ausztrofasiszta jelzőt a korban nem használták. Dollfussnak és utódjának, Kurt Schuschniggnak elsőrendű célja volt Ausztria függetlenségének garantálása, ám egyre nagyobb nehézségekkel kellett szembenézniük.

Olasz támogatással

Az 1934 júliusi nemzetiszocialista puccs során a résztvevő osztrák nácik megölték Dollfuss kancellárt, de Hitler végül nem sietett a segítségükre, így a puccs kudarcba fulladt. A puccskísérlet után a nemzetiszocialista pártot betiltották Ausztriában, tagjai közül több ezret bebörtönöztek. Ausztria szuverenitására az első súlyosabb csapást az 1936. július 11-i államközi egyezmény mérte, amelyben a Hitlerrel a kapcsolatok javítására törekvő Schuschnigg a bebörtönzött nácik elengedése mellett deklarálta, hogy Ausztria német állam:

...Österreich sich als deutscher Staat bekennt.

Ez nemcsak a bekövetkező egyesülésnek szolgáltatott jogi alapot, hanem egyszersmind az Olaszországgal és Magyarországgal kötött 1934-es római jegyzőkönyvek gyengítését is jelentette, amelynek egyik sarokköve Ausztria szuverenitásának garantálása volt.

Miután a külpolitikailag  elszigetelődő, a Népszövetségből végül 1937-ben kilépő Olaszország és a Népszövetségből már kilépett Németország 1936 októberében szövetségi szerződést kötött, az Ausztria függetlenségért korábban kiálló Olaszország már nem számított az osztrák szuverenitás védelmezőjének, Nagy-Britannia pedig a megbékélés külpolitikai programját tűzte zászlajára. A római jegyzőkönyveket aláíró országok külügyminisztereinek utolsó találkozóját Budapesten tartották 1938. január 10. és 12. között, de Ausztria szuverenitásának garantálást illetően nem született eredmény – Magyarország is kihátrált.

Hitler tehát a kedvező nemzetközi helyzetet érzékelve 1938. február 12-én ultimátumot intézett Schuschnigg kancellárnak. Követelte, hogy Schuschnigg engedje szabadon a bebörtönzött nácikat és vegyen be két osztrák náci politikust (Arthur Seyß-Inquart-t és Edmund Glaise-Horstenau-t) a kormányába. Kettejük közül végül Seyß-Inquart megkapta a belügyminisztériumot. Mivel egyik hatalom sem állt ki (Franciaország felemás kiállását leszámítva) Ausztria mellett, Schuschnigg kétségbeesésében népszavazást kezdeményezett az osztrák függetlenségről március 13-ra, kiengedte a szociáldemokrata vezetőket a börtönből és ígéretet tett az egypártrendszer lebontására. Hitler ezek után követelte Schuschnigg lemondását és Seyß-Inquart kinevezését kancellárrá. A válság március 11-én végül Schuschnigg lemondatásával és Seyß-Inquart kinevezésével ért véget. Másnap, március 12-én a Wehrmacht bevonulása – az Anschluss néven ismert folyamat legismertebb dátuma – megpecsételte a független Ausztria sorsát.

Ausztria egyesülését Németországgal március 13-án, a meg nem tartott népszavazás napján deklarálták, Hitler pedig 15-én a bécsi Heldenplatzon tömegek előtt tartott beszédében emlékezett meg szülőföldje „hazatéréséről” a Német Birodalomba.

Export vagy halál

A keleti terjeszkedés nemzetiszocialista célkitűzése azonban legalább annyira alapult gazdasági, mint ideológiai megfontolásokon. Ahogy azt Adolf Hitler 1939. január 30-i beszédében – a maga jellegzetes, nehezen lefordítható stílusában – kifejtette: a gazdaságélénkítés az export-import felpörgetésével „nem kapitalisztikus, ahogy más országokban ez az eset lenne, hanem a legkeményebb szükséglet, amivel egy nép találkozni tud, vagyis a gondoskodás a napi kenyérről. (...) a német nép él, azaz exportál vagy meghal”.

A háborúra felkészülő nemzetiszocialista Németország nem véletlenül fordult a főleg szovjet export-import növeléséhez, ugyanis a rohamosan romló kapcsolatok Nagy-Britanniával és Franciaországgal előrevetítették a tengerentúli kereskedelemben való egyre nehezebb részvételt. Ezért kereskedelempolitikai alternatívákra, új útvonalakra volt szükség, amely magával hozta a keleti kereskedelem felé való nyitást. Ennek a nemzetiszocialista állami ösztönzésű gazdasági növekedésnek az első áldozata Ausztria államisága lett, az Anschluss pedig megnyitotta Németország előtt a délkeletre vezető dunai út kapuját, valamint lehetővé tette Csehszlovákia gazdasági és geopolitikai ellehetetlenítését.

A nemzetiszocialista Németország az Anschluss révén megszerezte az államkincstár és az Osztrák Nemzeti Bank vagyonát. 1938 végére a Hermann Göring Werke bekebelezte az osztrák nehézipar jelentős részét (bányászati vállalatok, vasművek, gépgyárak, autógyárak, a linzi hajógyár, hajózási társaságok stb.), 1938 nyarára pedig a német állami hajózási társaságokból megszervezték a Deutsche Schiffahrtsgruppét, ami révén megvalósult az egységes, integrált német „hajózáspolitika” és üzemeltetés is a Dunán. Sőt, 1938 novemberében elindították a Donau-Sofortprogramot, amely nemcsak a dunai német hajópark korszerűsítését célozta meg, hanem egy nagyvolumenű hajóépítést is a szállítókapacitás (mindenekelőtt olaj) növelésére. Németország a dunai hajógyárak (elsősorban Korneuburg, Linz és Óbuda) és a hajózási Üzemközösség (Betriebsgemeinschaft), valamint a magyarországi és romániai német ipari tulajdon révén a térség megkerülhetetlen, hegemón államává vált. Ausztria bekebelezése nemcsak egy náci nagynémet egység felé mutató jelentős fejlemény volt, hanem lehetővé tette a német befolyás megerősödését (Dél-)Kelet-Európában, ami a Duna folyása mentén terjedt tovább.

Magyarországi hatások

A magyar vezetés és közvélemény mindvégig élénk figyelemmel kísérte, milyen hírek jönnek Ausztriából, mivel a két vesztes ország a békeszerződések után is jó viszonyt ápolt egymással. 1934-től, a római jegyzőkönyvek aláírása után azonban nemcsak Ausztria és Olaszország, hanem Németország felé is egyre erősödött a magyar mezőgazdasági export, ezzel párhuzamosan Magyarország csökkentette a három államból jövő iparcikkek vámtételeit. Az alábbi táblázatban jól követhető, hogy ez a kereskedelmi-gazdasági orientáció mennyire kiszolgáltatottá tette a magyar gazdaságot, illetve ez az orientáció milyen következményekkel járt Magyarországra nézve, amikor Ausztria és Németország egy állammá váltak.

A Németországból nagyrészt vegyipari, gépipari és gyógyszeripari termékek találtak utat Magyarország és tovább a Balkán felé. 1941-re Németország és Olaszország vette fel Magyarország kivitelének 74 százalékát, és adta behozatalának 79 százalékát. Magyarország geopolitikai-gazdasági bezáródásához természetesen az a körülmény is jelentősen hozzájárult, hogy 1941-re a háború miatt a korábban még létező, bár csekély volumenű tengerentúli kereskedelmi kapcsolatok ellehetetlenültek. Ekkorra már a magyar Duna-tengerhajózás is kiszorult a világtengerekről, 1941 júliusára a Szovjetuniónak adott hadüzenettel pedig a Fekete-tenger is hadszíntérré vált.

Ausztria háború utáni szuverenitásának visszaállítása már 1943-ban eldöntött kérdéssé vált, amikor a szövetségesek október 30-i moszkvai konferencia négy pontjának egyike deklarálta ezt. Azonban ehhez hosszú és rögös út vezetett, amíg 1955-ben az osztrák államszerződéssel a megszálló hatalmak kivonultak, Ausztria pedig visszanyerte szuverenitását.

Tinku Balázs
(A szerző a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum muzeológusa)

Borítókép: Hitler átlépi az osztrák határt. Fotó: ismeretlen szerző felvétele / Wikipedia.