Gyárfás
16 °C
29 °C

Mi, magyar asszonyok, térden állva kérjük a világ leghíresebb Sztálinját

fortepan 72938
2018.05.24. 13:05

Rab magyar katonákat lezárt vasúti kocsikban visznek. Ezt a hírt adjátok tovább mindenkinek, és ne nyugodjatok bele érettünk és saját magatokért!

– ez a cetli Kunmadaras mellett repült ki egy marhavagonból. Sok hasonló, felfirkantott segélykérés szállt még a szélben a keletre menő vasútvonalak környékén 1945 nyarán. Hivatalosan és a sajtóban csak hadifogolykérdésről lehetett szó, de mindenki tudta, hogy egyszerű civileket is tíz- és tízezrével vittek el.

„A kommunista párt közigazgatása alá került” Zemplén, Ung, Bereg vármegyékben „a magyar községekben is megperdült a dob, amely az összes, 18-55 év közötti férfiakat és nőket” közmunkára parancsolta. Azt mondták, csak két óra, de máshogy alakult:

Ismételt 2-3 nap múlva a magyar falvak által munkába állított férfiakat katonai kordon vette körül

– tájékoztatta a miniszterelnököt Virágh Béla esperes. Azok kivételével, akik tudtak szlovákul vagy ruszinul, mindenkit gyűjtőtáborba vittek.

ID22-301770
Fotó: Bookline

A nyolcvanas évekig a Szovjetunióba vittekről nem lehetett igazat írni, a civilek tömeges elhurcolásáról, a lágerekről semmit nem volt szabad. Sokaknak volt megrendítő a később magyar Szolzsenyicinként is emlegetett Rózsás János Münchenben megjelent visszaemlékezését olvasni, amiből részletesen, szemnyitogatóan írta meg saját sorsát és a gulág többi magyar foglyának történetét. Itthon a tabut az elsők között törte meg Stark Tamás: az akkor fiatal történész sok visszautasítás után a Valóságban 1986-ban végre meg tudta jelentetni első cikkét a témáról.

Ekkor még elég sokan éltek a foglyok közül, de a kutatónak nem volt könnyű dolga, hogy szóra bírja őket. Sokan még feleségüknek sem igazán mertek beszélni a sorsukról, a retorziótól való félelemben a gyerek nem tudta, hol volt ártatlanul éveket az apja. Mintha meg sem történt volna – pedig valójában a fogság évtizedek múlva is benne volt a zsigerekben. Jó néhány öregember zsebében még a rendszerváltás után is volt mindig legalább egy kenyérdarab, akkor is, ha az eszével belátta, ezúttal nem fogják elhurcolni a saját falujából.

Erről Stark Tamással beszélgettünk a könyvfesztiválon, akinek a szerkesztésében most megjelent egy vaskos, de újra és újra megindító kötet „...Akkor aszt mondták kicsi robot” címen. Rengeteg korabeli dokumentum és levél, kétségbeesett sorokkal és halványuló reménnyel az itthon maradtaktól, akik a hozzátartozóik ügyében próbáltak 1945 után közbenjárni.

Ha tudnám hogy nem jön haza a lányom azonnal öngyilkos lenék de bízok a jó Istenbe és a Külügy Miniszter Urba

– írta egy anya Bodrogkisfaludról. Kelenföldről „300 vérző szívű magyar asszony” járult levélben az „aranyos, jó szívű” miniszterhez, mert a férjeiket kétórás munkára vitték, ahonnan hónapok után sem tértek haza – tudomásuk szerint a szegedi Csillagban vannak, pedig ők mindenben együttműködtek.

Hányan voltak?

Bár újabban ennél magasabb számokkal is lehet találkozni, Stark becslése szerint kb. 600 ezer ember kerülhetett szovjet fogságba Magyarország háború alatti területéről. Szovjet források is vannak, azokban is több mint félmillió emberről van szó, de ők az útközben meghaltakat nem számolták.

Stark Tamás most a dokumentumok és a visszaemlékezések alapján térképre vitte az elhurcolások helyszíneit – egyelőre csak a budapestieket és azoknak is csak egy kis részét, de ez így is sok: az egyre több piros pont, ahogy a szovjet hadsereg vonul előre 1944/45 fordulóján.

A civileket három hullámban vitték el. Két-három nappal a Vörös Hadsereg érkezése után a legkülönbözőbb helyeken a munkaképes férfiakat, akik nagyon sokszor soha többé nem tértek vissza; Kárpátaljáról külön parancsra a magyarokat; majd január végén a németeket és a német nevűeket, vagy akiket önkényesen annak minősítettek.

Az elhurcolással kapcsolatban anyákat temetünk el, akik először beleőrültek fájdalmukba, azután elpusztulnak árvákat hagyva maguk után, akikről nincs aki gondoskodjék

– írták Rakamazról, ahonnan egy januári feljegyzés szerint 830 embert vittek el.

Szociális munkaállam a gyakorlatban

A rengeteg családi tragédia annál súlyosabb helyzetre utal, hogy „a közreadott levelek, beszámolók olyan korban íródtak, amikor nem volt szokás a személyes fájdalom kinyilvánítása hivatalos levélben – jegyzi meg Stark Tamás. – A megpróbáltatások súlyosságára utal, hogy sok levélíró áthágja ezt a szokást”.

A 23 rakamazi aláíró („özvegyek, aggok és keresőnélküli sok gyermekesek”) Dálnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz fordult kétségbeesésében: „Áldottállapotban lévő nők még meg nem született gyermekük pusztulását kívánják, mert urukat elhurcolták, négy-öt gyermekükkel pedig már is nélkülözésben élnek.”

Innen, Szabolcsból hurcolták el a legtöbb embert. Még Rákosi is próbált közbenjárni, hogy ne vigyék el számolatlanul az egyszerű embereket, mert a kommunistáknak teljesen elfogy a hitelük, de ő sem ért el sokat. Hát még a gávavencsellői párttitkár, aki azért ragadott tollat, mert az ő lányát is elvitték a barátnőivel együtt. „Fenti leányok gyönge és betegesek voltak, (...) talán az életük van kockán”.

Én és elvtársaim régi öreg kúmúnisták vagyunk

– írta, miközben a maga eszközeivel a magyar vörös katonák régi érdemeire hivatkozva az országért is próbált egy kicsit közbenjárni: „ne engedjék hazánkat ismét szét darabolni, de a Kárpátok lánczolatával adják vissza nékünk.”

Jászárokszállásról a párttitkár egyenesen Vorosilovnak címezte a levelet, hogy ha egy mód van rá, hasson oda, hogy valami hír jöjjön a településről fogságba esett férfiakról, legalább annyit, hogy jól vannak. Ő addig is nyugtatja az asszonyokat, hogy „egy szociális munkaállamban, mint Oroszország, minden dolgozó emberi életet él”.

Pár százezer élet kontra villamosítás

A mostani dokumentumkötet kizárólag a magyar Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának aktáira épül. Bár az sem maradt meg teljesen – egy időben az aktákkal akarták fűteni a kazánt, annyi volt belőlük –, a nagyobb összefüggések mellett rengeteg személyes tragédia története bontakozik ki belőlük: helyzetjelentések kistelepülésekről, esdeklő levelek, öngyilkossági fenyegetőzések, kétségbeesett tudakozódások az elhurcoltak hollétéről – az esetek döntő többségében valószínűleg eredménytelenül.

A magyar levéltárakban lévő hazai dokumentumokat az elmúlt években kezdték módszeresen összegyűjteni. Ezek egymás mellé helyezve akkor is drámai képet adnak a Vörös Hadsereg magyarországi tevékenységéről, ha ez nem mindenkinek tetszik. Ez a munka azért is nagyon fontos, mert Oroszországban, ahol még fontos források lehetnek, az alkalmi ígéretek ellenére megint alig lehet kutatni. A sztálinizmus bűneinek politikai relativizálásával együtt az orosz levéltárak a 2000-es években zártabbak lettek, mint voltak. Egy-egy, oroszok által kiválasztott külföldi kutató kap mindössze kutatási lehetőséget, ami a magyar hadsereg II. világháborús megszálló tevékenységének feltárását ugyanúgy nehezíti, ahogy a szovjetek magyarországi szerepének tisztázását is. Közben az orosz kutatók és politikusok továbbra sem vesznek tudomást a civilek elhurcolásáról, inkább arról beszélnek, hogy a gulágtáborok a visszaélések ellenére tulajdonképpen hasznosak voltak, kellettek a villamosításhoz.

Minden nap egy évet jelent szegény hozzátartozóknak, a sok sírástól kiapadtak könnyeik, a sok nélkülözéstől már helyes gondolkodásuk is elhagyta

– írta Csermelyről a helyi elöljáró. A kétségbeesett magyarok leginkább abba kapaszkodtak, hogy biztos valami fatális félreértés történhetett, mert hogy is kerülhettek hadifogságba olyan civilek, akik soha nem voltak katonák? „Hogyan lehetett partizánnak nyilvánítani és letartóztatni olyan fiatalokat, akik fegyvert sohasem fogtak? Miért hosszabbítják meg az üldöztetést, koncentrációs tábort munkaszolgálatot túlélő zsidók szenvedéseit azzal, hogy hadifogolyként a Szovjetunióba viszik őket? A magyar közvélemény nem értette hogy egy-két órányi munka elvégzésére összegyűjtött emberek miként, hogyan tűnhetnek el hónapokra, évekre” – fogalmaz Stark Tamás.

Sokan így, zsidóként kerültek a náci veszedelemből rögtön a szovjetbe. Friedmann József egyike volt azoknak, akik még haza sem értek a koncentrációs táborból, rögtön Pozsonynál szovjet fogságba kerültek. „Egyedül és árván állok a nagyvilágban, szüleimet és 5 testvéremet zsidó voltuk miatt Beregszászból deportálták a németek” – írta Brennersz Margit, akinek életben maradt öccse a munkaszolgálatból megszökve várta az orosz felszabadítást, de fogolytáborba vitték. „Szívem legmélyéig elvagyok keseredve és mély tisztelettel kérem öcsém mielőbbi hazaküldését”.

Egyszerű asszonyok a nagy Sztálinhoz

A magyar kormány ekkor valóban próbált segíteni. 232 ezer hazaszállítási kérvény jött az emberektől, kibetűzték mindet, és próbáltak közbenjárni. Jegyzéket küldtek ezekről a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, de a szovjetek, bár többször belengették, hogy most majd mindenkit hazaengednek, szabotálták a kérdést.

Több pap önként vállalta a fogságot, így tett Stumpf György tokaji plébános is. Sólyom Sándor főtörzsőrmester közben Szegedről tudott kijuttatni egy cetlit, kérve azt a jó szívű valakit, aki megtalálja, hogy juttassák el szeretteihez: fogságban van, ép és egészséges, és csókolja drága kis feleségét és kicsit fiacskáját „abban a reményben, hogy a mindenható Isten kegyelméből mindnyájokat életben fogja találni”.

HU MN OL XIX-J-1-q 0164
Fotó: Magyar Országos Levéltár

„Mint egyszerű asszony kérem a világ leghíresebb Sztálinját összetett kezekkel Moszkvába” – írta Érdről Nagy Gyuláné a fia ügyében. Legmélyebb kétségbeesésében a lehető legmagasabb helyre, amikor a paraszti vallásosság találkozott a bolsevizmussal:

Térdenállva összetett kezekell könyörgöm a nagy Sztálinnak aki mindenkin segit aki őhozzá fordul.

Stark Tamás szerint a szovjet fogság áldozatai nemcsak azok a hadifoglyok, civil internáltak és elítéltek voltak, akik sosem térhettek haza, áldozatok voltak a túlélők is. „A foglyok jelentős része betegen tért haza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak. A politikai foglyok a Szovjetunióból érkező mentesítések ellenére másodrendű polgárnak számítottak, karrierlehetőségük korlátozott volt. Gyötrő emlékeiktől életük végéig nem szabadultak. Emléküket akkor őrizzük meg, ha történetüket továbbadjuk.”

(Borítókép: Fortepan)