Nem Székely Mihály repült ott, hanem az Ember

Székely Mihály a magyar repüléstörténet egyik kimagasló alakja, aki az elsők között szerzett nemzetközi elismertséget. 1885. január 11-én született Szarvason. Tanulmányait is itt végezte, majd a budapesti Műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. Már az egyetemi évei alatt elkezdetett érdeklődni a repülés iránt. Elsősorban az újságokból értesült a külföldi aviatikusok újabb sikereiről, majd 1909-ben saját szemével is megtapasztalhatta a repülés varázsát Louis Blériot budapesti bemutatója során. De nemcsak csodálattal, hanem mondhatni tudományos szemmel is figyelte a francia pilóta repülését, míg a bemutató előtt pedig a Vigadóban vette alaposan szemügyre a kiállított repülőgépét.

Mindezeknek köszönhetően 1910 áprilisában az akkor már egyre több kísérletezőnek helyet adó Rákosmezőn Székely is nekilátott a saját repülőgépének megépítéséhez. Az elkészült géppel júniusban már indult is az első hazai rendezésű nemzetközi repülőversenyen, ahol bár csekély teljesítményt nyújtott (6,8 másodperc alatt 68 métert tett meg) mégis helyezést ért el a magyar résztvevőknek hirdetett versenyszámban és az új szerkezetek időtartamversenyében. Későbbi sikeres próbálkozásainak köszönhetően 1911-ben külföldi tanulmányútra mehetett, amit a kereskedelmi minisztérium támogatott.

Így került a bécsújhelyi repülőiskolába, ahol július 10-én sikeresen letette a pilótavizsgáját is és több versenyen is részt vett. Az igazán nagy esemény azonban csak ezután következett, amely fontos mérföldköve lett a magyar repüléstörténetnek. Július 19-én Bécsújhelyről felszállva Budapestre repült, ezzel végrehajtotta az első magyar távolsági repülést. Bár nem saját tervezésű géppel, hanem egy Pischoff Autoplan típusú repülővel indult, és többször is le kellett szállnia útközben, mégis kiemelkedő teljesítménynek számít, hiszen itt nem csak "hóbortos kísérletezők" szórakozásáról, vagy versenyéről volt már szó, hanem két város közti távolság megtételéről egy új járművel. Ezzel mondhatni hazánkban is közlekedési eszközzé érett a repülőgép.

Eközben a hadvezetés is felismerte a repülőben rejlő lehetőségeket, így Székely Mihályt meghívták a szeptemberi komáromi hadgyakorlatra, ahol a sikeres felderítő repülésével kiérdemelte a közös hadügyminisztériumtól az 1. számú tábori pilótajelvényt. Azonban hiába volt már berepülőpilóta, illetve tábori pilóta, továbbra sem rendelkezett megfelelő anyagi erővel, hogy újabb repülőket építhessen, így gyűjtést szerveztek a számára. Többek között ennek köszönhetően elkészült a harmadik repülőgépe is, ami a legfőbb mecénása után Az Ujság nevet kapta. Ezzel vett részt az 1912. augusztus 20-i első nemzeti repülőnapon, amely azonban kudarccal végződött számára. Korábbi sikerei után a közönség sokat várt Székely repülésétől, de hiába, a folyamatosan uralkodó erős szél ugyanis a felszállása után a földhöz csapta a gépet, ám a pilótának szerencsére nem esett baja.

Épphogy sikerült megjavítani a gépét, egy hónappal később már Szatmárnémetiben tartott repülőbemutatót. Még a nyár folyamán megkapta az engedélyt Tankóczy Gyula rendőrfőkapitánytól, hogy a városban repülőnapot rendezzen, amire végül szeptember 29-én került sor. Természetesen a helyi lapok szinte naponta számoltak be az előkészületekről és a várható programról, de az egész város és környéke nagy érdeklődéssel a várta az eseményt. Székely ráadásul előzetes terve szerint az 1060 méteres magyar magassági rekord megdöntésére készült. És hogyan lehetett még fokozni egy pilóta iránti szimpátiát? Az aviatikus a repülőnapi bevételéből csak a saját kiadásai fedezésére elengedő összeget óhajtotta megtartani, a többit egy jótékonysági szervezet számára ajánlotta fel. A repülőgépe már korábban a városba érkezett vasúton és az Iparos Otthon nagytermében volt kiállítva, ahol 40, illetve 20 fillérért lehetett megcsodálni.

A rendezők nagy tömegre számítottak, ezért például több helyen is állítottak fel pénztárt. Az öt személyes páholy 50 koronába, a számozott helyjegy 6 koronába került. A korláton belülre 3, 2 és 1 koronáért lehetett még különböző jegyeket váltani, aki a korláton kívül szerette volna nézni, annak pedig 50 fillérbe került a jegy. A közönség részére egyébként egy nagyobb tribünt is ácsoltak. A helyszínre jutást pedig különvonatokkal is segítették, amelyek a Kossuth kerttől, illetve a Deák térről indultak. A repülőnap biztosítását Ács Géza csendőrőrmester irányítása alatt 55 gyalog- és 12 lovascsendőr végezte, 100 karszalaggal ellátott rendező mellett.

Székely már hetekkel az esemény előtt folyamatos sürgönyváltásban volt a rendezőkkel, akiktől az előkészületekről és a lóversenytér talajának állapotáról kért információkat. Utóbbi fontos volt, mert eszerint készítette elő a gépet a repüléshez. Szeptember 29-én, a repülőnap délutánján erős szél, sártenger és több mint 10000 ember (egy forrás csak 6-7 ezerre becsüli [1]) várta az aviatikust. E több ezres tömegben ott volt Bánhidi Antal is, mint 9 éves gyermek a családjával, aki később hasonló utat járt be, mint a bemutatót tartó Székely Mihály. 1920-ban a Szamos folyón átúszva (!) jött Magyarországra az akkor már Romániához csatolt városból, hogy a Műegyetemen tanulhasson. Gépészmérnökként végzett, de már az egyetemi évek alatt repülőket tervezett és egyben pilóta is lett, részt vett a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület létrehozásában is. A repülésben és a repülőgépek tervezésében elért eredményei révén a magyar repülés kiemelkedő alakjává vált. A Pilóta lettem című könyvében később így emlékszik vissza Székely Mihály repülésére:

"A vonatból kiszállva, egymás hegyén-hátán rohantunk a nézőtér felé, ahol ugyancsak sok dolguk akadt a rendet fenntartó lovascsendőröknek és városi rendőröknek. Testvéreimmel együtt még alig látszottam ki a földből. Ezért sikerült az előttünk állók lábainak oszlopsora között az első sorba furakodni. Előttünk állott, alig száz lépésnyire, a karcsú kis gépmadár. Sárga szárnyai csillogtak a napsütésben. Kék ruhás szerelők sürögtek körülötte, úgy látszik, sok dolguk lehetett. (...) Kisvártatva az egyik szerelő nekifogott a motor indításának. A gép a pilóta többszöri ki- és beszállása után végül berregni kezdett. A közönség idegei a végsőkig feszültek, türelmetlen, ideges kiabálások hangzottak mindenfelől. A lovascsendőrök alig tudták visszatartani a tömeget. A gépmadár pedig zakatolt, rázta csillogó testét, miközben a szerelők lefogták a szárnyait. Olyan volt, mint egy foglyul ejtett mesebeli sárkány. Egy-két durrogás után azonban a motor hirtelen elhallgatott. (...) Végre megint elindult a motor és kisvártatva gurulni kezdett a gép. A zsivaj mintegy parancsszóra elült. Tisztán lehetett hallani a motor egyre magasodó hangú zúgását.

Most! Most! - kiáltotta valaki. A dermedt lélekzetvisszafojtó csend diadalkiáltásban szabadult fel, amint a kis gépmadár kerekei felemelkedtek a földről. Mindenkiből kitört az öröm. Mindenki mutogatott, magyarázott a szomszédjának, mintha az nem ugyanazt látta volna.

Örömtől minden arc sugárzott, mint a karácsonyfa alatt a gyereké. Lélekben az egész közönség a pilóta mellett ült s élvezte a repülést, mintha csak maga repült volna. Nem Székely Mihály repült ott, hanem az Ember. Én, te, ő, az egész nézőközönség. Mert az ember repült." [2]

A gyönyör azonban nem tartott sokáig. Már a második körét kezdte meg a pilóta, amikor a motorral ismét gondok támadtak, így a leszállás mellett döntött. A leszállás során azonban a süppedős, sáros talajban a kerekek elakadtak és a gép az oldalára dőlt, ennek következtében a bal szárny, a futók és a légcsavar is eltört. Székely még időben kiugrott, így ismét karcolás nélkül megúszta a balesetet.

"Mondhatom, hogy az első körnél oly szépen repültem, hogy magamnak is imponált. Ha jó lett volna a benzin ez nem történt volna meg velem" – mondta ezek után az Új Szatmár tudósítójának az aviatikus. [3] Tudniillik a Magyar Petroleum Ipar Rt. valamiért nem szállította le a megrendelt benzint, ami pedig rendelkezésre állt, az nehéz fajsúlyú volt. Emiatt azonban a motor nem működött jól, amire már a felszállás előtt is voltak utaló jelek. A meghirdetett időponttól ezért csak egy órás késéssel tudott a levegőbe emelkedni a pilóta, ami sokaknak nem tetszett.

Egyes helyi lapok persze más negatívumokat is megemlítenek az eseménnyel kapcsolatban. Ezek szerint nem volt megfelelő elhelyezésű a nézőtér, a megépített tribünök ülői pedig több helyen leszakadtak az emberek alatt. Nem volt túl humánus megoldás az sem, hogy a különvonatok poros marhavagonokban szállították a tömegeket. Akadt, aki a belépő árát sokalta. Egy valami azonban mindenkinek tetszett, ez pedig Székely Mihály repülése volt (a zuhanást leszámítva).

Senki sem elégedetlenkedett, pedig alig ötperces repülést láttunk. De nem is az volt a fontos, milyen magasan, mennyi ideig repült a gép. Csak az, hogy repült. Repültünk! [4]

Természetesen nemcsak Székellyel fordult elő ilyen eset. A legtöbb pilótának szinte mindig akadt valami gondja a vidéki repülései során, ennek ellenére – nyugodtan mondhatjuk, hogy legtöbbször az életük kockáztatásával – mégis megpróbálták a legtöbbet kihozni a bemutatójukból, nem akartak csalódást okozni közönségnek. Ha kellett a meghibásodott repülőgépet is felgyújtották, hogy a nem mindennapi látvány meglegyen. A szatmárnémeti baleset után Székely is megígérte, hogyha megjavul a gép, akkor újra felszáll, később olyan terve is volt, hogy Budapestről egyenesen Szatmárnémetibe repül majd. Eközben Bánhidi Antal is megfogadott valamit: ő is repülni fog, és 9 évesen hozzá is látott első repülőgépének megépítéséhez...

Borítókép: Székely az 1913-as Szent István napi repülőnapon. Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Történeti Fényképgyűjtemény.

Elmondhatja véleményét a témában az Index Facebook-oldalán: