A tengeralattjáró-hadviselés az első világháború elején egészen félelmetesen sikeres volt. Annak ellenére, hogy a kezdetleges U-hajók technikailag közel sem tökéletes, lassú és a víz alatt teljesen vak fegyverek voltak, a felszínen közlekedő hajóknak sem a felfedezésükre, sem az elhárításukra nem volt kidolgozott módszerük. Ha a háború elejét nézzük, a britek voltak fölényben, nekik 58 tengeralattjárójuk volt, a németeknek csak 28. Viszont ahogy az a világháborúkban lenni szokott, a német technika fejlettebb és kifinomultabb volt, és a fegyvernem alkalmazásában mutatott kíméletlenség is inkább a számbéli fölény ellen harcoló németek felé billentette a mérleget.

Fotó: Historical / Getty Images Hungary

A német tengeralattjáró-hadviselés 1914 és 1916 között a birodalmat szép lassan megfojtó brit blokád ellen irányult. Próbáltak minél nagyobb kárt tenni a brit szigeteket, illetve az antant seregeket bőségesen ellátó, semleges zászló alatt érkező amerikai segítségben azzal, hogy nagyjából minden hajót megtámadtak, ami a brit partok közelébe merészkedett. A németek mentségére muszáj elmondani, hogy ez nem figyelmeztetés nélkül történt: a német hadvezetés hirdetésekben figyelmeztette az akkor még semleges országok hajóútra készülő polgárait, hogy a tengeralattjárók elsősorban a teherhajókat vadásszák, de nagyjából bármit elsüllyesztenek, amivel hasznos terhet lehet szállítani a németek ellenségeinek.

Ahogy az I. világháború szinte összes frontján, úgy az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia viszonyában is előre volt kódolva a konfliktus. Ezt a kódot nemzetiségnek nevezik, ami a XIX. század végére Európa nagy részén az állam alapegységévé vált. A nemzeti lendület mellett a liberális vagy még inkább a dinasztikus államszervezés ósdinak, lomhának tűnt. És amikor megalakult egy nemzetállam, azonnal körbenézett, hol lehet még felfedezni nemzettestéből elszakított, elidegenített elemeket. A 1862-ben függetlenné vált Románia is két ilyen idegen uralom alatt élő román tömbre aspirált: az egyik az Erdélyben magyar, a másik a Besszarábiában (ma nagyrészt Moldova, kisebb részt Ukrajna) orosz uralom alatt élő románság volt.

Nehéz lenne borzalmasság szerint sorba rakni az első világháború nagy „anyagcsatáit”, amelyekben emberek százezrei áldozták életüket látszólag a semmiért, vagy legfeljebb néhány száz méternyi, pár kilométernyni előrehaladásért. Az viszont biztos, hogy a somme-i csata ott van a legszörnyűbbek között. Mire november 18-án véget ért, az antant halottakban, eltűntekben és sebesültekben nagyjából 650 ezer, míg a németek közel 500 ezer embert vesztettek (a halottak számát mindkét oldalon nagyjából 150 ezer főre becsülik), ezzel a somme-i az első világháború egyik legvéresebb ütközete.

1916. május 31-én délután kezdődött az a tengeri ütközet, amelyet két éve vártak a szemben álló brit és német erők. A két haditengerészet korábban még nem próbálta ki igazán, mire megy egymással, pedig az első világháború haditechnikai fejlődésének a vízen is volt eredménye. A Dreadnought osztályú csatahajó a huszadik század elejének technológiai csúcsa volt: a legbonyolultabb, legdrágább és legpusztítóbb(nak gondolt) hadihajók egymagukban összpontosítottak mindent, amiről a szörnyű háborút ismerjük. 30 ezer tonnás hajókat tömtek tele óriási lövegekkel, melyekből hatalmas lövedékeket kilőve próbálták elsüllyeszteni a velük szemben felálló erőket. Védelmet a 250-300 milliméter vastag páncélzat jelentett, no meg az, hogy a németek és a britek is annyira féltették az iszonyú drága hajókat, hogy a világháború első két évében nem eresztették őket egymásnak.

Az igazi World of Warships

A csatahajók a fegyverkezési verseny eredményeként jöttek létre: II. Vilmos császár akart először minden korábbinál erősebb flottát, erre természetesen a britek is reagáltak, a válasz később a hajóosztály angol elnevezését is megteremtő HMS Dreadnought lett. A Dreadnought gyorsabb volt, mint a német hajók, páncélzatát vastagabbra növelték, a fedélzeten pedig több volt az ágyú, mint az ellenség hasonló méretű hajóin. A britek úgy számoltak, hogy egyszerűen több és jobb hajót tudnak majd építeni, mint a blokád alá vont németek, és az fegyverkezési-építkezési versenyben ők álltak nyerésre. 1914-ben, a háború kitörésekor a brit flotta kétszer több nehéz hadihajóval rendelkezett, mint a németek. Ugyanakkor az 1906-ban vízre bocsátott HMS Dreadnought nem megnyerte, hanem felerősítette a fejlesztési versenyt, hiszen a háború elején már csak egyike volt a korszerű, de nem túl erős csatahajóknak. Ezért is lehet, hogy az egész csatahajó-osztálynak nevet adó hajó a világháborúban sima partvédő hajó volt, komolyabb csatában nem harcolt.

28

Queen Elizabeth osztályú brit csatahajók, a HMS Barham, a HMS Valiant, a HMS Malaya és a HMS Warspite. Utóbbi kettő komoly sérüléseket szerzett Jütlandnál, a Warspite-ot 150 találat érte, a sérültek között volt az Walter Yeo, akin az első arcplasztikai műtétet végezték el: egyebek mellett pótolták a hajó egyik robbanásában elvesztett szemhéjait is.

Galéria: Valami baj van ma a rohadt hajóinkkalFotó: Wikipedia

Olyan komolyban, mint a jütlandi ütközet, legalábbis egészen biztosan nem. Az 1916. május 31. délutánja és június 1. délelőttje között, összesen majdnem 250 hadihajó részvételével lezajló ütközetet afféle ki-ki csatának szánta mindkét fél. A két flotta a kapott utasítások szerint kerülte a nagyobb harcokat, a német és a brit admiralitás is arra várt, mikor tudja a saját partjaihoz közelebb csalni az ellenséget, hogy ott, jobb körülmények között mérjen rá döntő csapást.

Jütlandhoz végül két dolog kellett. A britek azért lettek bátrabbak, mert megszerezték a német rádióüzenetek titkosításához használt kulcsot, így ismertek minden lényegesebb információt az ellenség flottájáról. A német tétovázásnak az vetett véget, hogy egy új, a védekezés és a kivárás helyett a támadást szorgalmazó parancsnok került a flotta élére.

A britek hajói számban és fegyverzetben is felülmúlták a német hajókat, ezért a németek nem is a nyíltsisakos küzdelmet próbálták kiprovokálni. A német csatahajók egy része Hipper ellentengernagy vezetése alatt az angol partok, egész pontosan Sunderland ágyúzására indult el. A német admiralitás sejtette, hogy a britek nem hagyják majd a dolgot, és nemcsak Beatty altengernagy csatacirkálóinak ellentámadását várták, de azzal is tisztában voltak, hogy Jellicoe admirális, a brit főparancsnok Scapa Flow-nál várakozó flottája is elindul majd a támadás hírére.

Falkenhayn elképzelése az volt, hogy mivel a németek ereje és ellátottsága amúgy sem tette lehetővé, hogy egy áttörés után komolyabb területeket foglaljanak el és tartsanak meg, a legjobb megoldás, ha csapdába ejti és lemészárolja a francia erőket. Volt is egy erre megfelelő kiszögellés a nyugati front egy részén: Verdunt három oldalról német csapatok vették körbe, ráadásul évszázados történelme során mindig is fontos csatatérnek számított, amit presztízsértéke miatt a franciák valószínűleg minden erejükkel védeni fognak.

A könyv eredetileg a város népszerű és köztiszteletben álló orvosának, dr. Riesz Józsefnek állított volna emléket. Szabó Loránd, Dombóvár polgármestere szerint azonban ahogy nekiálltak feldolgozni az első világháborúból ezredorvosi rangban leszerelő, sokszorosan kitüntetett férfi kivételesen részletes hagyatékát, egyre-másra érkeztek az újabb és újabb, a dombóváriak világháborús szerepvállalását tanúsító, kihagyhatatlan fényképek, dokumentumok, kitüntetések és beszámolók. A projekt így szép lassan átalakult: bár az anyag gerince továbbra is főhajtás a végül a deportálás kínjaiba belepusztuló, minden jócselekedete mellett zsidó származású Riesz előtt, az oldalakon megelevenednek világháború eseményei. Hurráoptimizmus, az első kitüntetések, Bukovina, Galícia, orosz fogság, sebesültek, veszteségek, halottak, a hullákat betemető első, majd újra kiásó második ágyúsortűz, a háború közben és a háború után meghaló helyiek – szinte minden oldalon van egy rövid, vagy inkább fájdalmasan lényegre törő mondat.

Fotó: Dombováriak a Nagy Háborúban

A könyv gerincét mégis Riesz hagyatékának egy kivételesen fontos része adja: a dombóvári katonaorvos naplót vezetett, melynek 1915. június 13-tól 1917 februárjáig írt lapjait 2014-ben mutatta meg a későbbi szerkesztőknek Riesz dédunokája. Ahogy Takács Istvánné, a könyv egyik szerzője írja az előszóban, meglehetősen nehéz volt az idő során megsárgult lapokon kibogarászni a kézzel írott sorokat, mert mint minden igazi orvos, Riesz is borzasztó csúnyán írt.

Egy egész kis csapat dolgozott rajta, mégsem sikerült mindent megfejteni.

A napló legnagyobb értéke, olvasható az előszóban, hogy nem ítélkezni akar, „csak” rögzíteni az eseményeket – ez teszi hitelessé. Egy katonanaplóban ugyan nem az érzelmeké a főszerep, de mégis végigkövethetjük benne a bajtárs elvesztése felett érzett fájdalmat, az olasz lövészárokharc idegeket próbáló, elkeseredett küzdelmeit, és a menekülő erdélyi magyarok kálváriáját is.

Fotó: Dombováriak a Nagy Háborúban

A szerzők a Riesz-hagyaték fotói, kitüntetései és persze a napló mellett számos más, a dombóváriakhoz köthető ezred emlékeit is igyekeztek belefoglalni a könyvbe. Számos részletet ismerhetünk meg a 44-es gyalogezredről, a székesfehérvári 17-es, a pécsi 19-es és tüzérezredről. A különböző forrásokból beszerzett, szélesebb közönség előtt jórészt be nem mutatott fényképek mellett rengeteg korabeli cikkrészletet, beszámolót, közleményt, sőt verseket és körözési listákat szerkesztettek be kötet lapjaira. Esik szó a bevonuló diákokról, az előléptetett katonákról, az aranyat-vasért mozgalom eredményeiről. Olvashatunk üzeneteket a harctérről, szomorú hírt arról, hogy a felsőleperdi intéző egyetlen, 19 éves fiát az uzsoki csatában lőtték le az oroszok. Kevéssé ismert történetekről is van említés, például hogy a magyar tüzérek olyan kitűnően szolgáltak, hogy néhányukat kifejezetten hívták a verduni ütközetekbe. Aztán ahogy haladunk a könyv vége felé, úgy szaporodnak a háborút, és saját magát is elveszítő ország mindennapjainak szomorú részletei.

A férfi, aki túlélte a háborút, hogy aztán hazatérése után a skorbut vigye el. A hadirokkantak semmire sem elég segélye. Tucatnyi oldalon a dombóvári hősök, bátorságuk és haláluk rövid összefoglalója, sírok és emlékművek – újabb bizonyítékok arra, hogy bár mára talán csak a romantika maradt meg az első világháború történeteiből, valójában száz éve sem volt más a háború, mint mondjuk ma.

12

Galéria: Dombováriak a nagy háborúbanFotó: Dombováriak a Nagy Háborúban

A könyv keményfedeles, lapjai nehéz, fényes, színes, ízlésesen tördelt és profin nyomtatott oldalak, a fűzés igényes, mégis négyezer forintnál is kevesebbet kérnek érte. A dombóvári polgármester szerint a célok között nem szerepelt a haszonszerzés, csak emléket akartak állítani a város legbátrabbjainak. Riesz életútja elég szomorú kanyart vett a negyvenes évekre: magas rangú, sokszorosan kitüntetett háborús hősként ugyan kérvényezhette volna, hogy ne deportálják. A kutatók szerint mindenki, aki hasonló okokból és kitüntetésekkel kérvényezte a felmentést, megkapta azt. Riesz azonban már halálos beteg volt, sokak szerint még azelőtt meghalt, hogy a koncentrációs táborba ért volna.

A háború után aztán sokáig politikai okokból nem lehetett méltóképp megemlékezni az első világháborús veterán orvosról. Szabó polgármester szerint a helyi kórház is csak azért lett Szent Lukács, mert az megfelelően általános volt, valójában Riesznek már nagyon régóta van mellszobra az épületben (a szobrot a mecénásként is működő Riesz egyik pártfogoltja, Borsos Miklós készítette 1973-ban). Az első kiadásban 800 példányban nyomott könyv talán jelent némi igazságtételt.

Az igazi nagy menekülthullám 1915-ben indult meg Bécs és Budapest felé, amikor a keleti front a Monarchián belülre került. Igaz, már a háború kitörése után elkezdődött a spontán menekülés a veszélyessé vált Galíciából és Bukovinából, de az orosz sikerek után már az államnak kellett megszerveznie az evakuálást vasúton a Habsburg Birodalom központi területeire. A mostani, XXI. századi menekültkrízishez képest ez elég nagy különbség: ekkor a Monarchia a saját alattvalói menekítését szervezte meg. 

Fotó: Universal History Archive / Europress / Getty

Máskülönben viszont különösebb erőlködés nélkül is jó néhány párhuzamot lehet találni a mai állapotokkal. A menekültkvótákról való alkudozás és az országok közötti emberpingpongozás sem előzmények nélküli: Magyarország az első világháborúban is arra törekedett, hogy minél kevesebb galíciai menekült kerüljön hozzánk. Arra hivatkoztak, hogy a galíciaiak nagy része osztrák állampolgár — és bár a menekültek nagyobb része tényleg Ausztriába került, végül Magyarországot is jelentős menekülthullám öntötte el.

Kelletlen befogadás

Az eleinte gondoltnál tömegesebb, tartósabb és feszültségekkel terhesebb menekültválság a fogadó országok (az EU helyett ebben az esetben az akkori multikulturális empírium, a dualista Habsburg Birodalom) kohéziójának a korlátait is világossá tette. Bécs gyorsan megtelt (1915 tavaszán már 200 ezer menekültjük volt), és a nagyobb osztrák városokat is lezárták. Ezután vidéken igyekeztek szétteríteni a menekülteket, de a felállított menekülttáborok is szűkösnek bizonyultak. Miután a front közeledése miatt újabb hullám érkezett, a magyar hatóságoknak hosszabb válságidőszakra és költségesebb ellátásra kellett felkészülniük.

Voltak mostanában a belvárosi Duna-parton? A levegőben méretes revolver szegeződik a felújított Várkert Bazárra, a járdát egészen a bicikliútig gigantikus szoborhonvédek foglalják el, lábuknál lövészárkok homokzsákjai. A budai sétány kifejezetten jól néz ki így militarizálva, ami szerencse, mert éveken át tart majd ez az állapot. A kompozíció az új első világháborús kiállítás bejáratát jelzi; a hatalmas Browning csöve mutatja az utat a vérrel írt XX. századba.

Az olasz front ugyan csak mellék-hadszíntér volt az első világháborúban, a magyaroknak, olaszoknak és a többi résztvevőnek 100 év után is ez az egyik legnagyobb jelentőségű. Az átélt szenvedések, a hősies kitartás emléke, a végső soron hiábavaló rengeteg véráldozat, a háború valódi borzalmainak megismerése még ma is különös jelentést ad jó néhány földrajzi névnek, melyet 1915 nyara előtt nálunk kevesen ismertek. A magyar ezredek által védett, katonailag csekély jelentőségű Doberdói-fennsík, Piave pokla, és a 11 egymás utáni csatában az olasz támadásoktól megóvott Isonzó dédapák sorát kísértette a halálig, miközben a háborús emlékek beépültek a magyar folklórba.

Annak is érdemes elolvasnia Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc első világháborúról szóló új könyvét, akinek illúziói vannak a „ régi világ” politikájával kapcsolatban. Nagy államférfiak helyett belterjes, személyes ambíciókba fulladó csörték, a külpolitikára vak pártvezérek jellemezték az 1914-18 közötti éveket is. Ezek alapján felesleges luxus összeesküvés-elméleti magyarázatokat keresni Trianonra, a nemzetközi helyzet és a Monarchia saját politikusai együtt bőven elég muníciót adtak mindehhez.

Hallottak már a szerencsétlen sandringhamiekről, az eltűnt zászlóaljról? Százezredmagukkal dobták őket partra a Gallipoli-félszigeten 1915 nyarán, hogy fejenként egy liter vízzel és szuronyos puskákkal szálljanak szembe a török géppuskaállásokkal. Ekkor már hónapok óta, mindkét oldalon egyre nagyobb hadtestek bevetésével zajlott az összecsapás, ami később az első világháború egyik legtragikusabb, legendásabb és értelmetlenebb mészárszékeként híresült el.

Fotó: Universalimagesgroup / Europress / Getty

Gróf Tisza István kétségek között sétál fel s alá az Országházban, a miniszterelnök állásfoglalásán múlik az ország sorsa, de talán az egész kontinenssé is. A szarajevói merénylet után a Monarchia kéjesen fortyog a szerbek elleni bosszúvágyban, de egy kiterjedő háború az egész birodalom létét veszélyeztetheti. Tisza tisztában van a kockázatokkal, de a kényszerpályákkal is. Tökéletes döntés nincs, legkevésbé rossz talán igen. De vajon melyik az?

Kiss Béla a hazai kriminalisztika egyik leghírhedtebb alakja. A cinkotaiak egyszerre büszkék és dühösek rá, amiért híressé tette Budapest XVI. kerületét, ráadásul az asszonyirtó bádogos történetét sokan sokféleképp mesélik. Ezt az áldatlan állapotot elégelte meg évekkel ezelőtt két lelkes urbanista. Réz György a Széchényi Könyvtárban és a Bűnügyi Múzeumban kutakodva, 1916-os újságcikkek alapján mutatta be Kiss Béla rémtetteit a Kertvárosi Helytörténeti Füzetekben. A kiadványsorozat szerkesztője, Benedek Ágnes pedig szinte minden évben egy izgalmas várostúrán mutatja meg, hol élt a nőfaló sorozatgyilkos.

Kiss Béla egyetlen ismert fényképe

A véres vőlegény és a borzalmak tanyája

Fotó: Országos Széchényi Könyvtár / Kertvárosi Helytörténeti Füzetek

100 évvel ezelőtt sem kellett félteni az újságírókat: Blikket és Borsot megszégyenítően bulváros címekkel adták el heteken keresztül Kiss Béla rémtetteivel a lapot. A szociáldemokrata Népszavától a Kis Újságon át a korszak patinás hírlapjáig, Az Estig minden újság egymásra licitált a címekkel, amikben így emlegették "a borzalmak tanyáján", Cinkotán kegyetlenkedő sorozatgyilkost: 

Elvetemült asszonyirtó szörnyeteg! A cinkotai kékszakáll! Az asszonyirtó vámpír! A cinkotai hullagyűjtő! Állat-ember! Véres vőlegény! A cinkotai rémregény bestiája!

A cinkotai kékszakáll

Kiss Béláról a korabeli visszaemlékezések szerint senki sem sejtette, milyen bestiális dolgokat művel éjszakánként a szerelmi légyottjai alatt és után. Az 1877-es születésű, izsáki férfi 1905-ben költözött ki Cinkotára a VIII. kerületből, hogy ott egy elcsapott patikussegéddel, Nagy Jánossal közösen bádogosműhelyet nyisson a Kossuth Lajos utca 40-ben, nem messze a mai HÉV-állomástól.

Kissnél gyakoriak voltak a hölgyvendégek, és mindig leeresztett redőnyök mögött töltötte az éjszakát - de valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy a cinkotai vasútállomásról csak a házába kíséri a nőket, vissza Pest felé soha.

Hét női holttest hét bádoghordóban

Kisst az első világháború kitörésekor, 1914-ben besorozták a Monarchia seregébe. Ekkor már legalább hét, más források szerint huszonnégy (vagy még több) gyilkosságon volt túl, a lebukását azonban 1916-ban is csak egy véletlennek köszönhette. A Kossuth utcai ház ugyanis egy Kresinszky Márton nevű budapesti gondnokhoz került. Az épület nagyon lerobbant állapotban volt, ezért május 9-én fel akarta újítani Takács Istvánnal közösen, akinek a ház utcafrontján volt gyógyszertára (de ugyanebben az épületben volt Silberstein fűszerüzlete és a Cinkotai Polgári Kaszinó is).

Kresinszky és Takács vakolóanyagot és nádat kerestek a munkához, amikor eszükbe jutott, hogy a hadba hívott bádogos fáskamrája biztos tele van ilyesmivel, neki meg úgy sem kell onnan semmi, ezért egy kőművessel leverték a lakatot Kiss bűntanyájának ajtajáról. Odabent négy nagy, leforrasztott bádoghordókat találtak, és mivel a patikus azt gyanította, hogy Kiss ezekben az ő gyógyszertárából kilopott karbolt rejtette el (más korabeli források szerint azt hitték, benzin van bennük, amit majd jó pénzért eladhatnak Pesten), felnyitotta az egyiket.