Mire jó egy hadüzenet?

Minthogy a szerb királyi kormány arra a jegyzékre, melyet részére Ausztria és Magyarország belgrádi követe 1914. évi július hó 23-án adott át, kielégítő választ nem adott; a cs. és kir. kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és ebből a célból a fegyverek erejéhez fordulni. Ausztria és Magyarország ennélfogva jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát.

Száz éve, 1914. július 28-án küldte el az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenetét Szerbiának, a bevett számítás szerint ezzel kezdődött el az első világháború. A kortársak ezt persze még nem tudhatták, a bécsi és budapesti remények egy gyors, néhány hetes lefolyású büntető hadjáratról szóltak, ami egyszer s mindenkorra elveheti a szarajevói merényletért felelősnek tartott és tárgyalásos úton kezelhetetlennek ismert Szerbia kedvét „a további provokációktól”. A megelőzők után egy harmadik Balkán-háborúnak indult világégést azonban nem sikerült lokalizálni, a következő napokban az összes európai nagyhatalom formálisan is deklarálta részvételét a háborúban.

Ebből a gyövésből nagy einstand lesz

Pedig a modern hadviselésben sokan magának a hadüzenetnek az intézményét is már feleslegesnek gondolják, mondván, az elveszítette korábbi funkcióját. Ezzel együtt, amikor a Monarchia belgrádi követe némi nehézségek árán (a szerb miniszterelnök nem tartózkodott a fővárosban, így neki nem lehetett személyesen átadni) eljuttatta a Berchtold külügyminiszter által szignált hadüzenetet, régi hagyomány szerint járt el.

Az újkorban a háborúindítás általános szabályának számított a hivatalos deklaráció, még ha a valóságban mindig is voltak hadüzenet nélküli háborúk. Ez már az ókorban sem volt példa nélküli, a spártaiak kifejezetten hírhedtek voltak erről a szokásuktól. Ők inkább csak saját helótáiknak küldtek rendszeresen hadüzenetet, így a rabszolgák meggyilkolása háborús cselekménynek, vagyis jogszerűnek minősült, békeévekben is. A háború előtt a görög poliszok egyébként ellenségüknek gyakran birkát küldtek, jelezve, hogy földjük a háború után legfeljebb füves pusztaság lesz majd. A tényleges csatákat a két hadvezér közötti hosszas tárgyalások előzték meg, a csatamező helyéről is együtt döntöttek: általában egy lapos helyszínről állapodtak meg, hogy ne legyen rögtön előnyben a magaslaton lévő fél. Igazán fontos viszont a háborút megelőző papi rítusok elvégzése volt.

Ezekkel arra igyekeztek rávenni az ellenség isteneit, hogy vegyék le áldásukat pártfogoltjaikról. A hadüzenetnek eredetileg vallási-mágikus funkciója volt, mindenekelőtt a háború isteni jóváhagyására irányult. Az aztékok egy ötnapos, városuk főterén végrehajtott szertartással állították a maguk oldalára a természetfeletti erőket, a rómaiak pedig külön papságot tartottak fenn a hadüzenetekre. Ők hosszú béketárgyalások, rítusok, újabb tárgyalások és szenátusi döntések után vérbe mártott, égőhegyű lándzsákat dobtak át a határon, ez volt az indictio belli, a háború megkezdésének jele. Ez ebben a formában akkor volt inkább életszerű, amikor a rómaiak még a szomszédos latin csoportokkal hadakoztak, tengerentúli háborúknál ezért komoly fejtörést okozott, hogy hogyan juttassák célba a lándzsát néhány száz kilométeres távolságba. A megoldás az lett, hogy egy, az ellenségből korábban zsákmányolt hadifogolynak adományoztak egy római földdarabot, azt szabályos határkövekkel kerítették körül, és a szomszédból oda hajították át a lándzsát. Ez így már rituálisan kielégítő hadüzenetet jelentett, attól függetlenül, hogy erről kik és mikor szereztek tudomást.

A középkori hadüzeneteket az uralkodó küldöttei tolmácsolták. A heroldok sok nyelven beszélő, történelemben, jogban és természetesen a szentírás tanulmányozásában jártas emberek voltak, az állandó követségek létesítése előtti időkben is teljes immunitást, ma is használatos kifejezéssel diplomáciai védettséget élveztek. Az uralkodó követet küldött az ellenséghez, ahol hosszasan elsorolta országa sérelmeit, követeléseit és hadicéljait. Az állandó követségek létesítése előtt tulajdonképpen ez volt az első és legfőbb értelme a diplomaták külföldi utazásainak. A hadüzenetek személyes tolmácsolásának a kommunikáció fejlődése vetett végett. Az 1700-as évektől már inkább csak otthon, az uralkodói székhelyen, ritkábban az országhatáron közölték a memorandumot.

Örök béke

Az írott történelem nagy részében a hadüzenet a zsarnokoknak is fontos volt, már csak azért is, mert ezzel is megkülönböztethették magukat a szabadcsapatoktól, kalózoktól, fosztogatóktól, azoktól a magánhatalmaktól, amelyeknek nem ismerték el a jogát a háborúindításra. A hadüzenetek egyik fő értelme tehát annak a kinyilvánítása volt, hogy a háború nem egyéni kezdeményezésre, hanem a regnáló hatalom döntéséből történik. Az újkori jogfilozófiai felfogás szerint háborút három jogos okból lehet indítani: védekezésből, tulajdon visszaszerzésének szándékával, vagy büntetési céllal. Arról, hogy mitől tekinthető egy háború igazságosnak, még most is részben Cicero elvei alapján gondolkodnak, nála ennek egyik feltétele, hogy a támadási szándékot előre bejelentsék és megüzenjék. Méghozzá a megfelelő békefeltételekkel együtt, hiszen az igazságos háború célja nem is lehet más, mint a béke helyreállítása.

A hadüzenetek talán legfurcsább műfaji sajátossága, hogy azok formálisan mindig a békéről szóltak. Békét kínáltak az ellenségnek, ha az teljesíti a megadott feltételeket. Csak ha ezeket megtagadták, indulhattak a hadak. Már a Bibliában is ezzel találkozhatunk:

Mikor valamely város alá mégy, hogy azt megostromold, békességgel kínáld meg azt. És ha békességgel felel néked, és kaput nyit, akkor az egész nép, a mely találtatik abban, adófizetőd legyen, és szolgáljon néked. Ha pedig nem köt békességet veled, hanem harcra kél veled, akkor zárd azt körül; És ha az Úr, a te Istened kezedbe adja azt: vágj le abban minden fineműt fegyver élével.

- áll Mózes V. könyvében.

A Cicerónál kidolgozott „háború a béke érdekében” formula a modern korban is kedvelt retorikai eszköz maradt, a legfanatikusabb héják is szívesen használják, amikor háborúba szólítják a nemzetet. Az első világháborúban is előszeretettel érveltek vele: íme, a nagy háború, mely elhozza az örök békét Európában – mondták, amíg lehetett.

Lovagias gesztusok

Ekkor persze az országok háborúra való joga még nem kérdőjeleződött meg úgy, mint a XX. század későbbi évtizedeiben. Bár mostanában megint nem szokás a Monarchiát és nála jóval erősebb szövetségesét, Németországot az első világháború kizárólagos okozójának tekinteni, az enyhe kifejezés, hogy Ausztria-Magyarország politikusai nem voltak eléggé körültekintőek. Pollmann Ferenc hadtörténész ezzel kapcsolatban a „bűnös felelőtlenség” kifejezést tartja a legmegfelelőbbnek. Úgy alkalmazták rendszeresen a háborús fenyegetést szomszédaikkal szemben, hogy közben a hadsereg fejlesztését hosszú időn keresztül elhanyagolták – mondta az Indexnek.

Akárcsak a korabeli kuplébeli Lőwinger, akiben köztudottan nagy volt a „lőinger”, ám a pisztolyáról a döntő pillanatban kiderült, hogy ócskavas...

A vezérkar éppen a legvalószínűbb és a Monarchia számára legkedvezőtlenebb forgatókönyvre nem készült fel eléggé, hogy az oroszok akkor lépnek be a háborúba, amikor a Monarchia már elkötelezte magát egy balkáni támadó háború mellett, ezért tehát csapatai jelentős részét viharsebesen át kell szállítania Galíciába, különben baj lesz – fogalmazott a Hadtörténeti Múzeum és Intézet kutatója. És mivel nem készültek fel rá, baj lett...

A döntéshozókon egyfajta wishful thinking uralkodott el, miközben olyan nagyon is XIX. századi, lovagias gesztusokkal éltek, mint Ferenc József a hadüzenet megküldése után. Mint arra Pollmann Ferenc emlékeztetett, az uralkodó hatalmi szóval engedte haza a magát hetek óta egy osztrák fürdőben kúráló szerb vezérkari főnököt, mondván: a Monarchia ilyen sportszerűtlen eszközökkel nem kíván jogosulatlan előnyre szert tenni a küszöbön álló küzdelemben.

„Az első világháború egyfajta korszakhatár volt a hadtörténelemben: úgy kezdődött, mint egy hagyományos, XIX. századi háború, és azután átnőtt egy modern, totális háborúba. Mindenesetre az emberiség végérvényesen a felnőttkorba lépett: ráébredt, hogy képes elpusztítani önmagát” - mondta a kutató. Időközben a hadüzenetek is egyre inkább kimentek a divatból. A második világháborúban még volt formális deklaráció, azóta viszont alig. Az elmúlt hónapokban Krím és Kelet-Ukrajna új szintre emelte a kérdést: most már nem is hadüzenet nélküli háborúk, hanem felségjelzés nélküli álarcosok intézik az efféle ügyeket.

(A képek forrása az Arcanum Digitális Tudománytár.)