100 éve haragszik ránk az Isten

Június 4. ma Trianon miatt számít nemzeti gyásznapnak, de négy évvel a párizsi döntés előtt ugyanezen a napon kezdődött egy másik nagy, szintén majdnem végzetes összeomlás. A keleti fronton a Bruszilov-offenzívaként ismert orosz áttörés csaknem padlóra küldte az Osztrák-Magyar Monarchiát, a lenézett cári hadtestek szétzilálták a k.u.k. hadsereget, a németek segítsége és az ellenség hibái kellettek ahhoz, hogy ne érjen már ekkor véget a mi első világháborúnk. Hatalmas veszteségek, hadifogságba került magyarok tízezrei: száz éve jött el számunkra a vég kezdete.

Nagyságrendileg ugyanúgy 750 ezer fős veszteséget szenvedett el a Monarchia és Oroszország az 1916. június 4-én elindított Bruszilov-offenzívában, de a győztes fél kiléte, szemben az alig pár nappal korábbi jütlandi tengeri ütközettel, itt nem kérdés: az oroszoknak több száz kilométerrel sikerült nyugatra tolni a frontvonalat, rácáfolva még saját tábornoki karuk várakozásaira is.

Volt mire pesszimistának lenniük: Egy évvel korábban Gorlicénél a Monarchia sikeresen hiúsította meg az orosz áttörést (akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó saját erőből, a németek nélkül elért nagyobb sikerünk az első világháborúban), 1916 tavaszán pedig a cári csapatok a hatalmas létszámfölényük ellenére egyenesen megalázó vereséget szenvedtek a németektől. Bár továbbra is úgy gondolták, hogy nincs más megoldás, mint Németország ellen megkísérelni a sikert, erre az orosz tábornokok nem mertek újra vállalkozni.

Európai sakktábla

A Csernobil miatt ismerősen hangzó Pripjaty-mocsaraktól Bukovináig álló osztrák-magyar csapatok elleni támadás afféle kényszermegoldás volt. Eredetileg csak elterelő hadműveletnek szánták, mélyebb stratégiai cél nélkül, a támadást pedig leginkább a francia és olasz nyomás kényszerítette ki. Az orosz akció fő értelme a nyugati és a déli front tehermentesítése volt azáltal, hogy Verduntól és a Somme-tól német, Dél-Tirolból pedig osztrák-magyar egységeket kell miatta keletre vinni.

Alekszej Bruszilov, a délnyugati front parancsnoka csak nehezen tudta meggyőzni a vezérkart arról, hogy a kedvezőtlen előjelek ellenére érdemes megpróbálni itt áttörni az osztrák-magyar vonalakat. Fő érve az volt, hogy nem kért kiegészítő támogatást az orosz haderő többi részétől, úgy gondolta, önállóan is képes a sikerre. Pedig a számok nem mellette szóltak: 600 ezer orosz katona állt szemben a Monarchia 500 ezer honvédjével szemben, miközben az általános hadibölcsesség szerint a támadónak célszerű lett volna 3:1-es létszámfölényben lennie.

A Monarchia vezérkara, bár tudta, hogy az oroszok készülnek valamire, nem is szimatolt igazán komoly veszélyt. A keleti frontról 1916 elején hat hadosztályt és 15 üteget vontak ki és vittek át a dél-tiroli offenzívához, hogy Konrad vezérkari főnök örök álmát beteljesítve a Pó-síkságra kiérve kényszerítsék térdre az „áruló” Olaszországot. Ez 70-100 ezer kipróbált katonának jelentett, helyettük tapasztalatlan újoncok érkeztek a keleti frontra.

A megelőző hónapok Galíciában szinte békés unalomban teltek, az állóháború alkalmi csetepatékban merült ki.

Az állásokat fényesen berendezték, sőt parkírozták, díszítették is

– állt az egyik magyar ezredes visszaemlékezésében, ez pedig nem feltétlenül tesz jót a harci morálnak. „A hosszú, békés időszakban az emberek kipihenték ugyan magukat, de mozgás hiányában elkényelmesedtek és az ellenséggel szemben is könnyelműkké váltak”. De igazán óvatlannak a Monarchia katonai vezetése bizonyult: a gyenge irányításúnak, rossz szelleműnek megismert orosz hadseregtől azt hitték, nem lehet félnivalójuk.

Egy gondolkodó hadvezér

A velük szemben álló, abban az évben kinevezett Bruszilov azonban kiemelkedő képességű hadvezér volt. „Más volt a gondolkodása, mint ami az orosz tábornoki karban megszokott volt. Tele volt önbizalommal, nagy vállalkozókedvvel, bízott a katonáiban, és a katonái is bíztak őbenne” – jellemzi Pollmann Ferenc. A régi Magyarország utolsó háborújáról könyvet író hadtörténész szerint Bruszilov remekül használta fel a nyugati front 1914 óta tartó állóháborújának tapasztalatait. „A világháború egy folyamatos tanulási folyamat, és Bruszilov nem kottából játszott. Gondolkodó típus volt, aki mindig tovább akarta fejleszteni az elméletet” – mondta az Indexnek.

• Az orosz hadsereg korábban híres volt a krónikus lőszerhiányról, 1916-ra azonban a helyzetük javult, részben Antant-szövetségeseiknek, részben saját hadiiparuknak köszönhetően. Bruszilov azért mert támadni, mert a a hosszú kvázi-tűzszünet alatt nagyon komoly lőszerkészleteket halmozott fel.
• A légifelderítésük pontosan felderítette, végigfényképezte az ellenséges állásokat, de annyira, hogy képesek voltak akkurátusan lemodellezni a Monarchia lövészárkait, hogy a támadás előtt ezekben gyakorlatozzanak a katonáik.
• Mivel úgysem tudta teljesen elfedni a készülődést, Bruszilov inkább agyonbombázta a Monarchia felderítőit felesleges információkkal. Minden hadtestet arra utasított, hogy színleljen támadási előkészületet, így az osztrák-magyar csapatoknak legalább harminc helyen kellett „döntő támadásra” számítania.
• Valójában csak négy helyen akart áttörni, de ez is több volt a szokásosnál. Az akkor érvényes hadászati dogma az egyetlen szűk szakaszon megvalósított áttörést tartotta ideálisnak, a nyugati fronton azonban bebizonyosodott, hogy a szűk rést az ellenség gyorsan el tudja reteszelni. Bruszilov szélesebb, 10-30 kilométer közötti áttörési zónával kísérletezett.
• A rohamozó gyalogságot egészen közel vitte az ellenséges harcvonalhoz. Saját lövészárkaikat az addig szokásos 3-400 méter helyett alig 60-100 méterre helyezte el, radikálisan lerövidítve ezzel az életveszélyes és kimerítő rohamozást a nyílt terepen.
• A tartalékokat is viszonylag közel helyezte el, de a tüzérséget is előrevonta: a könnyű ütegek feladata volt, hogy szétrombolják a szögesdrótokkal teli ellenséges akadályokat, míg a nehéztüzérségnek az ellen tartalékait és tüzéreit kellett hatástalanítaniuk. Ebben az volt a fő újítás, hogy az intenzív, de rövid tüzérségi előkészítés miatt a Monarchiának nem volt ideje a csapatok rendezésére.

A támadás

Eljött az ideje, hogy becstelen ellenfeleinket elzavarjuk

– hallgathatták a magyar rádiósok az orosz hadvezér csapataihoz intézett üzenetét, majd 1916. június 4-ének hajnalán megindult a támadás. „A robbanások átláthatatlan, sűrű porfelhőt vertek fel, mely eltömte puskáink és géppuskáink závárzatát, az állások pedig teljesen beomlottak. A védők nem láttak semmit és nem is igen tudtak tüzelni” – jegyezte fel Stefán Valér százados.

Jó néhány körbekerített egység szinte harc nélkül lett volt kénytelen magát megadni, sok katonát a mélyfedezék bejáratánál álló orosz parancsolt ki kézigránáttal. Tíz nap alatt 133 ezer osztrák-magyar katona esett fogságba, a Monarchia 4. hadserege 117 ezerről 35 ezerre csökkent, a 7.-ben arányaiban még ennél is nagyobb volt a veszteség.

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen – ki költi őt föl, emberek?

– írta Babits Fortissimo című versében, ami miatt istenkáromlásért beperelték. Sok más magyarhoz hasonlóan az ő öccse is fogságba került: Babits István a szibériai táborból Japánt is megjárva, 1920-ban érkezett haza; épp úgy, mint az a Lőw Márton, akinek a Fortepanra felkerült képeit nálunk is láthatták, barakkostul és fapriccsestül, fogyolysírokkal és a kinti magyar világ helyszíneivel.

Egy klasszikus vesztes-vesztes szituáció

A Monarchia 1916-ban német segítséggel úszta meg a teljes összeomlást, ennek azonban megvolt az ára. Végképp alárendelt, lenézett szövetségessé vált, az agg Ferenc József egyik utolsó döntésével formálisan is átruházta fővezéri jogait a német Vilmos császárra. Az oroszok közben nagy győzelmet ünnepeltek, de a stratégiailag kiaknázható valódi siker számukra is elmaradt. Bruszilov a visszaemlékezéseiben egyenesen arról írt, hogy

potyára áldozott fel több százezer embert, mert az eredeti célt nem érte el.

Ő azt akarta volna, hogy az északra lévő, létszámfölényben lévő orosz főerők is indítsák meg a nagy támadást a németek ellen, ebben az esetben a német főparancsnok Falkenhayn nem nagyon tudott volna segítséget küldeni a Monarchiának. Bruszilov a cári tábornoki karon főleg a románokra volt dühös: ha ők gyorsan beszálltak volna a háborúba, az végzetes lehetett volna a Monarchia számára. Mire azonban Románia megállapodott az Antanttal a feltételekről (például az Erdélyre vonatkozó ígéretről), az orosz offenzíva már kifulladt. A gyenge román hadsereg beszállása ekkor már kifejezetten rosszul jött Oroszországnak, 200 kilométerrel meghosszabbítva a frontot. A magyar közvéleményt sokkoló '16 augusztusi erdélyi román betörés így tulajdonképen közvetve még segített is két további évig életben maradni az egyre elcsigázottabb központi hatalmaknak – de ez már egy másik történet.

A Bruszilov-offenzíva végső soron ugyanúgy a patthelyzetet kitoló, több százezernyi áldozattal járó fejezetének bizonyult, mint a nagy háború sok más tömegmészárlása. Győzelmük ellenére 1916 nyara az oroszoknak is a végső erőfeszítést jelentette, veszteségeiket később már nem tudták pótolni. „Ennyiben” – írja Bihari Péter A nagy háború száz éve című könyvében – „a Bruszilov-offenzíva nem is egy, hanem két birodalom számára gyorsította meg a pusztulást”.

(Borítókép: Orosz katonák a Bruszilov-offenzíva alatt, 1916-ban. Fotó: Hulton Archive/Getty Images)