Inkább vízimajmok voltunk

Törzsfejlődésünk talán legizgalmasabb periódusa az emberszabásúaktól való elválásunk utáni két-hárommillió év. Milyen evolúciós tényezők hatottak őseinkre ebben az időszakban? Hogyan modellezi a tudomány az akkoriban történteket?

Dr. Csányi Vilmos

Alapvetően két elképzelés létezik a témában: a szavannateória és a vízimajom-elmélet. Tudományos körökben az előbbi számít elfogadottabbnak. Eszerint távoli őseink 6,5–7 millió évvel ezelőtt valamilyen okból elhagyták az esőerdőket, és a szavannára kerültek. Innentől kezdve minden, ami evolúciós szempontból velük történt, erre az ökológiai és környezeti változásra vezethető vissza. Két lábra kellett állniuk, hiszen a nyílt terepen így messzebbre lehetett látni, és messzebbre lehetett eljutni két lábon gyalogolva (a csimpánzok csuklójárásával ellentétben). Felegyenesedve felszabadult a kezük, amivel dobálhattak, cipelhettek, miegymás.

Mivel új környezetük sokkal veszélyesebb terep volt az addig megszokott esőerdőnél, nagyobb létszámú csapatba tömörültek, ami lehetővé tette a szorosabb együttműködést, a sikeresebb vadászatot, a táplálékmegosztást, és kedvezően hatott a kommunikáció fejlődésére is.

Ez logikusnak tűnő okfejtés, azonban a szavannateória ezenkívül egy sor különös állítást is tartalmaz. A testszőrzet elvesztését például azzal magyarázza, hogy nagyon meleg volt, holott az oroszlán vagy a gepárd ezt szőrösen is elviseli. Az ember bőre alatti, viszonylag vastag zsírszövet létrejöttét, ami nem igazán jellemző a szárazföldi emlősökre, pedig arra vezeti vissza, hogy ha esetleg mégis hideg volt, akkor ez pótolta az elvesztett szigetelő szőrzetet.

Az ellentmondásos érvelésen túl a szavannateória egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy meg sem kísérel magyarázatot adni arra, miért kellett elhagynunk a kellemes esőerdőket, amikor „unokaöcsénk”, a csimpánz, azóta is nagyon jól megvan ott.

Mi a helyzet a vízimajom-elmélettel?

Az előbbiekkel ellentétben a vízimajom-elmélet teljesen más megközelítéssel próbálja meg modellezni a kérdéses időszak történéseit. Az eredeti ötlet Sir Alister Hardy, a kitűnő tengerbiológus nevéhez fűződik, aki néhány újságcikkben vázolta elképzeléseit még a 60-as években. A részletes elméletet – Hardy bátorítására – Elaine Morgan dolgozta ki, aki íróként és újságíróként napjainkban is tudománynépszerűsítéssel foglalkozik.

A hipotézis lényege, hogy az ember számos olyan anatómiai tulajdonsággal rendelkezik, amelyek nem találhatóak meg a velünk rokon főemlősöknél, de megtalálhatóak az előzetes szárazföldi lét után vízi életmódhoz alkalmazkodott tengeri emlősöknél. Az elmélet szerint őseink egy csoportja az emberszabásúaktól való elválás után, de még az ausztralopitekuszok megjelenése előtt, véletlen események (pl. geológiai változások) folytán kiszorultak hagyományos élőhelyükről, az esőerdőből, és egy-kétmillió évet egy tengerrel körülzárt szigeten töltöttek el.

Itt – az életben maradás érdekében – a tengerparton, illetve a tengerben található táplálékkal voltak kénytelenek kiegészíteni étrendjüket, ezért fokozatosan alkalmazkodni kezdtek a vízi életmódhoz. Ennek a folyamatnak köszönhetjük csupaszságunkat, a két lábon járást, a víz szeretetét, kiemelkedő orrunkat és lefelé néző orrlyukainkat, sós könnyeinket, a heves izzadási képességet, magzataink merülési reflexét, a légzésszabályozást, a zsírpárnáinkat és még egy sor egyéb sajátosságot.

A tengeri életmódhoz való adaptálódás akkor állt meg, amikor, megint csak geológiai változások hatására, a sziget ismét egyesült a szárazfölddel, és őseinknek lehetőségük nyílott a visszatérésre. Az izoláció időszakában bekövetkezett változások azonban az esőerdő helyett a folyók és tavak partját, illetve a szavannát jelölték ki új élettérként számukra.

Milyen információkkal rendelkezünk az említett geológiai változásokról?

Kelet-Afrika: az események színtere

Az elmúlt évtizedek földtani vizsgálatai alapján tudjuk, hogy abban az időben, amikor a csimpánztól való elválási folyamat lezajlott, tehát 4-6 millió évvel ezelőtt, Kelet-Afrika egy része a kéregmozgások következtében lesüllyedt, és majdnem teljesen elöntötte az Indiai-óceán. A korábbi hegycsúcsokból szigetek alakultak ki, amelyek két millió évvel később, amikor a terület újra megemelkedett, ismét összeköttetésbe kerültek a kontinenssel.

Ez a tény, amiről egyébként a vízimajom-elmélet születésekor még senki sem tudhatott, nagyszerűen kiegészíti a képet. Amennyiben valamelyik szigeten majmok rekedtek, akkor két dolog közül választhattak: vagy éhen halnak, vagy ráfanyalodnak a tenger gyümölcseire. Ha valaki igazán éhes, akkor nyilván megeszi a kagylókat, a csigákat, meg minden egyebet, amit, mondjuk, apálykor lehet találni a parton.

Az a csoport, amelyik ily módon képes volt életben maradni, már komoly eséllyel indulhatott el ezen a fejlődési vonalon. Az evolúcióban mindig nagy szerepet játszottak a véletlenek és a különleges események, mint például a katasztrófák. Sőt a szakemberek egyre inkább azon az állásponton vannak, hogy az élőlények változatosságát elsősorban nem is a szelekciónak, hanem a véletleneknek köszönhetjük.

Ha minden így egybevág, mégis mi lehet az oka annak, hogy a vízimajom-elmélet egyelőre kevésbé támogatott a szakemberek körében?

Egy új elméletet mindig lassan fogadnak el, néha több generációváltás kell ahhoz, hogy igazán komolyan vegyék. Ezelőtt húsz évvel teljesen irreálisnak tartották azt a feltételezést, hogy volt idő, amikor őseink vízi életmódot folytattak. Ma ott tartunk, hogy az emberi evolúcióról szóló könyvek közül a jobbak már a lehetséges teóriák között említik, tehát mondhatnám azt is, hogy feljövőben van.

Tudományos szempontból egy elmélet sikere elsősorban azon múlik, hogy hány kérdésre ad választ. Úgy tűnik, a vízimajom-elmélet több kérdésre ad választ, mint a szavannateória. A paleontológusok évek óta küszködnek azzal a furcsa ténnyel, hogy a feltárt homo táborhelyek nagy része vízparton van. Egy majomnak a vízparton semmi keresnivalója, mert egyrészt utálja a vizet, másrészt ott könnyű préda a ragadozóknak. Az ember mégis szívesen időzik a folyók és tavak mellett, nem is beszélve a tengerpartokról.

Erre sem a csimpánzok viselkedése, akiket akár egyméternyi széles vizesárokkal is el lehet keríteni az állatkertekben, sem a szavannateória nem ad magyarázatot. Elég nehéz elfogadni azt, hogy egy adott faj egyik fele az erdőben marad, a másik fele meg hirtelen elkezdi szeretni a vizet, csupasz lesz, hájréteget növeszt, és olyan tulajdonságokra tesz szert, amiket szinte lehetetlen a szavannai életmóddal kapcsolatba hozni. Hardy nagyjából negyven ilyen anatómiai és viselkedésbeli sajátosságot szedett össze az emberről.

Az egybeesések száma tehát elég nagy ahhoz, hogy komolyan vegyük a vízimajom-elméletet. Azt tudom mondani, hogy ebben a tudományelméleti versenyben rosszul áll a szavannateória, ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy egyik hipotézist sem lehet abszolút kizárólagossággal bizonyítani

Mi hiányzik a teljes bizonyossághoz?

Elsősorban olyan fosszíliák, amelyek a kérdéses időszakból származnak. A csimpánzoktól való elválásunk utáni mintegy hárommillió éves intervallumból ugyanis nem rendelkezünk ősmaradványokkal, és így nagyon nehéz bizonyítani bármit is. Furcsamód ez a tény egyben némiképp erősíti a vízimajom-elméletet, hiszen azt mindenki tudja, hogy a tengerparti élőlényekből nagyon ritkán maradnak fent fosszíliák, mert testük hamar bemosódik a tengervízbe. Óriási szerencse kell ahhoz, hogy egy ilyen leletre bukkanjunk.

A vízimajom-elmélet legfőbb kritikája az, hogy ha annak idején valóban alkalmazkodni kezdtünk a tengeri életmódhoz, akkor miért nem rendelkezünk a tengeri emlősök öt közös tulajdonságának egyikével sem? Tehát miért nem kisebb a fülünk? Miért nem rövidültek vagy alakultak át végtagjaink? Miért nincs aránytalanul nagy vesénk? Miért kicsi az anyatej zsír- és fehérjetartalma? Miért nem önállóak újszülötteink?

Az elmélet nem azt állítja, hogy a tengeri életmódra való áttérés során az ember már el is érte a delfin, a fóka vagy a bálna szintjét. Arról van szó csupán, hogy 1,5 - 2 millió éven keresztül elindult ezen az úton.

Egy sor igen jelentős változásra, mint például a szőrzet elvesztése, a felegyenesedés vagy a medencecsont átalakulása mégis elegendő volt ez az idő. Nincs itt ellentmondás?

A túlélést jelentő tenger

Az ilyen vitákban azt felvetni, hogy az egyes változások miért, vagy miért nem zajlottak le adott idő alatt, teljesen értelmetlen. A különböző fajok esetében ugyanis nem lehet eldönteni, hogy mennyi idő alatt mennek végbe az átalakulások. Sem az emberi, sem az állati szervezet működését nem ismerjük annyira, hogy meg tudjuk mondani, mely tulajdonságok változása megy könnyen, és mely tulajdonságok változása megy nehezen.

A tengeri emlősök 30-40 millió évvel ezelőtt tértek át a vízi életmódra. Ennek kiváltó okait a mai napig nem tudjuk. Azt lehet látni, hogy a bálna és a delfin teljesen átállt az új közegre, és a kicsinyeiket is a tengerben hozzák a világra. A fóka meg a rozmár viszont továbbra is ragaszkodik a parton való szüléshez. Ráadásul ezt javarészt csak szigeteken tudja megtenni, mert ha a kontinensek partján szülne, a nagytestű ragadozók rövid időn belül ráállnának az új táplálékforrásra.

Az evolúcióban mindig az marad meg, ami nem káros. Nem tudjuk megmondani, hogy a bálnát és a delfint mi vezette el a vízben való szüléshez, és ugyanúgy nem tudjuk, hogy a fóka és a rozmár miért nem jutott el idáig. Rengeteg az ismeretlen faktor ebben a bonyolult rendszerben.

Az elmélet egyik fő érve, hogy testszőrzetünk elvesztése is a tengeri életmód következménye, mivel így gyorsabban haladhatunk a vízben. A kritikusok szerint viszont az ily módon nyerhető sebességnövekedés elhanyagolható, és nem jelent evolúciós előnyt.

Ez csak egy korlátozott érv, hiszen például a tengeri vidra is szőrös, sőt létezik egy olyan korallszirti hal, amelyik szintén szőrös. Ezek alapján tehát nem lehet azt állítani, hogy a vízi életmód nem tűri a szőrt. Összességében elmondható, hogy az elmélettel szemben felhozott érvek sokszor mellőzik az evolúciós szemléletet. Ez esetben is elsősorban a csimpánzzal való összehasonlítás az érdekes, hiszen tőlük vált el a fejlődésünk sok millió évvel ezelőtt.

Azt kell vizsgálnunk, hogy az emberéhez képest milyen a bőrszerkezetük, az izzadságmirigyeik elhelyezkedése és szőrzetük eloszlása. Ha ezt nézzük, akkor nem igazán hasonlítunk egymásra, ami nem azt jelenti mindjárt, hogy az ember tengeri emlős lenne. Viszont azzal sem nagyon érdemes vitatkozni, hogy vannak vízi emlősökre emlékeztető tulajdonságaink.

Persze, lehet azt mondani, hogy ezek mind véletlenül alakultak ki, de akkor meg azzal kell elszámolni, hogy miért van összesen negyven ilyen véletlen. Ezen kívül azt sem szabad elfelednünk, hogy a feltételezett specializálódási folyamat hirtelen megszakadt, és ősünk ismét visszatért a szárazföldre, így onnantól kezdve más irányú evolúciós tényezők hatottak rá.

A szavanna- és a vízimajom-elméleten kívül létezik-e más, az emberré válás folyamatának ezen szakaszával foglalkozó, átfogó teória?

Megrendezett jelenet

Nincs ilyen. Ennek igazából az is a magyarázata, hogy most kezd ez a dolog komoly lenni. Az ember evolúciójával kapcsolatos elméletek közös jellemzője ugyanis, hogy eddig nagyon kevés adatból kellett gazdálkodniuk. Ez sokszor elképesztő és lehetetlen végkövetkeztetésekhez vezetett.

Nekem a hülyeségek közül a radiátorteória a kedvencem, ami az emberi agy méretének az utolsó kétmillió évben tapasztalt, gyors ütemű növekedésére próbál magyarázatot adni. A lényege az, hogy a szavannán futás közben nagyon felmelegszik a test, így az agyba jutó meleg vér miatt pusztulni kezdenek az idegsejtek, amire az emberi szervezet úgy reagált, hogy fokozatosan növelni kezdte az agy méretét. Nem nehéz belátni, hogy ez nyilvánvaló képtelenség.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!