A jólétet veszélyezteti a vécéülőke lehajtása
További Tudomány cikkek
- Úttörő long-Covid-tanulmány készült a Szegedi Tudományegyetemen
- Megtalálták az antibiotikum-rezisztens baktériumok „Achilles-sarkát”
- Már nem jelent előnyt a pályán a magyar válogatott szerelése
- Kemofóbok, szevasztok! Az alkimisták már a konyhában vannak, és rotyogtatnak
- Ünnepnapok a csillagászoknak, pénteken és szombaton is ritka jelenségek az égen
Nem hatékony az a társadalmi norma, amely előírja, hogy használat után le kell hajtani a vécéülőkét, állítja Hamad Al-Szabah Szidiki, a pakisztáni Lahore vezetéstudományi egyetem professzora, aki elméletével újabb kérdőjelet tett az évtizedek óta tartó társadalmi-tudományos-háztartási polémia végére.
Az indiai professzor nem az első tudós, aki behatóan foglalkozik a témával, de a világon először ő használt matematikai módszereket annak bizonyítására, hogy amikor a nő nyafogása is része az egyenletnek, a férfi inkább lehajtja a deszkát a vécé használata után, mint hogy hallgatnia kelljen a hisztit.
A professzor a Neumann János nyomán tudományos diszciplínává fejlődő játékelmélet alapján elemezte a különböző vécéhasználati stratégiákat, írta nemrég a kanadai National Post. Ezeket a stratégiákat (például amikor a nő azt mondja: "Ha szeretsz, akkor lehajtod a vécédeszkát") azután összevetette azokkal a lehetséges ülőkepozíciókkal, amelyeket dolguk végeztével a férfiak hagynak maguk után.
Jelöljük az ülőke lehajtásával járó kellemetlenséget C-vel, azt az árat pedig, amit a lehajtás elmulasztásával járó üvöltözés végighallgatásával fizetünk, D-vel. Fogadjuk el, hogy D>C, javasolja a professzor. És ha elfogadjuk, lássuk be, hogy az ülőke lehajtása magát a társadalmi jólétet veszélyezteti, mondja. (Ha ezen a ponton a kedves olvasó a fejét vakarja, igaza van: az állítás úgy hülyeség, ahogy van. Fogadja el, hogy a logikai bakugrás a népszerű áltudomány kedvelt munkamódszere, és olvasson tovább!)
Bőséges irodalma van
Játékelméleti dilemma - éppen romlik a jólét
Richard Harter nyugalmazott dél-dakotai matematikus a kilencvenes évek végén folytatott tanulmányai során viszont arra jutott, hogy a férfinak minden második vécéhasználat után kell lehajtania az ülőkét, ami szerinte még mindig több terhet ró a nőre, mint a férfira, de az ülőkelehajtással járó feladatok ebben az esetben is eloszlanak az érintett felek között. Harter módszerének kétségtelen hiányossága, hogy feltételezi: a nő és a férfi azonos gyakorisággal használja a vécét, és nem számol a nők kisebb méretű húgyhólyagjával - igaz, a férfiak esetleges prosztatabetegségével sem, pedig mindkét tényező megváltoztatja a vécéhasználat gyakoriságát, és így megkérdőjelezheti az elmélet érvényességét.
Harter 1998-as tanulmányában annak lehetőségét is kizárta, hogy egy nő beleegyezzen: ő hagyja felhajtva az ülőkét, és nem a férfinak kell lehajtania azt maga után. "Ezt a fajta viselkedésre az emberiség írott történelme során nem akadt példa" - állítja a matematikus.
A tátongó lyuk elnyeli a csit
Legfrissebb tanulmányában Szidiki azt állítja, hogy bár az ülőke lehajtását előíró társadalmi norma nem hatékony, kevés az esély arra, hogy megváltozzon. "Panaszkodhatunk, amennyit akarunk, nem valószínű, hogy ez a norma megszűnik" - írja. A professzor azt reméli, hogy munkája meggyőzően bizonyítja: az ülőke lehajtására vonatkozó társadalmi norma csökkenti a jólétet, és az olvasók is meggyőződnek róla, hogy úgy általában a társadalmi normák nem minden esetben fokozzák a jólétet."
Bár biztosan vannak, akik a vécéülőke-problémát elhanyagolható semmiségnek tartják, az Index Fórumának egy 2003-ban indított topikjából (Kapcsolatbomlasztó apróságok, válóok) kiderül, hogy ennél kevésbé fontos apróságok is vezethetnek egy férfi-nő kapcsolat felbomlásához. Ide tartozhat a fogkrémes tubus feltekerése vagy középen való megkezdése, a tejfölös doboz hűtőbe helyezése kanállal együtt, esetleg anélkül, a fürdőkád kimosásának elmulasztása vagy a hűtőből evés nyitott ajtóval - ezekről egyelőre nem született tudományos alaposságú tanulmány.