Start nem is lehetne emlékezetesebb

35... 34... 33... 32... 31... 31... 31. A floridai Kennedy Űrközpont sajtóközpontja elé felállított óriási számláló nem mozdul tovább, a tömeg felhördül. T-31 másodpercnél megállt a visszaszámlálás. Az életük felvételére ugrásra készen álló fotósok idegesen tekintgetnek egymásra, valaki hangosan fuckol. Minden másodperc számít, ha a start nem történik meg egy tízperces ablakban, legalább egy napot késik az utolsó űrsikló indítása.

Korábban is többször megállt a számláló. Például T-9 percnél, ami tervszerű megállítás minden startnál. Illetve, tervszerű megállítás volt – több ilyen már nem lesz. T-9 percnél pontosítják a pályaadatokat, a küldetés irányítói ekkor döntik el, hogy indulhat-e az űrsikló. Ha T-9 perctől elindul a visszaszámlálás, az űrsikló már igen nagy valószínűséggel startolni fog.

De volt egy hosszú leállás T-11 óránál is, csütörtökön szinte egész nap ennyit mutatott a számláló. A heves viharok miatt álltak le, és a NASA nem sok jót jósolt péntekre, csak harminc százalékos startolási esélyt. De reggelre sokat csitult az időjárás, helyi idő szerint délelőtt 11 órára pedig kicsit már fel is szakadozott a felhőzet. Úgy tűnt, nincs természeti akadálya a startnak. Erre akadt egy műszaki.

Eltelik egy perc, kettő... aztán folytatódik a visszaszámlálás, T-30 másodperc, 29..., 28... Mint később megtudom, egy kar visszahúzódását jelző led nem gyulladt ki, ezért egy kamerát irányba kellett fordítani, hogy megnézzék, visszahúzódott-e a kar. Pitiáner malőr. Szerencsére a karral minden rendben, és a kamerás manőver csak két-három perces késést okoz, még bőven az ablakon belül vagyunk. Ez a hivatalos verzió – az unokáimnak már valószínűleg úgy fogom mesélni, hogy a NASA direkt állította meg a számlálót, hogy fokozza az izgalmakat és még emlékezetesebbé tegye az utolsó űrsikló startját.

Tíztől már mindenki hangosan skandálja a visszaszámlálást, pár ezer újságíró a sajtóközpont körül, pár százezer néző az űrközpont körül. Több Sziget Fesztiválra elegendő ember. A hangok egyre bátrabbak: 5... 4... 3... 2... 1... liftoff!

És akkor megtörténik. Először csak fehér gőz- és füstfelhő bodorodik elő a távolban felsejlő Atlantis alól (ilyenkor három kilométeren belül nem nagyon vannak emberek az jármű környékén), aztán megindul az űrsikló függőlegesen felfelé, olyan határozottan, ahogyan ember alkotta tárgy csak teheti. Kérlelhetetlenül falja a métereket, mérföldeket, fúrja bele magát a csütörtökön még oly ijesztő felhőkéregbe, halad. Mintha nem is egy Föld körül keringő filigrán szerkezethez szállítana űrhajósokat, hanem a Jóistenhez küldene követeket.

A hajtómű csóvája élesen vakít, szinte már annyira, mint a Nap izzása. Ahogy emelkedik az Atlantis, úgy lesz egyre hangosabb a robaja, a tompa morgás mellkasrepesztő dörgéssé fokozódik. Szemet-fület kínzó élmény, de nincs az a pénz, amiért elfordítanám a fejemet róla. Aztán egyszer csak, egészen váratlanul az űrsikló eltűnik a felhők között, csak egy gigászi füstoszlop marad a nyomában, árnyékot vet a haragosszürke fellegek hasára. Mellettem több újságíró könnyezni kezd, bennem hiányérzet keveredik az eufóriával. Kicsinek érzem magam.

Az utolsó űrrepülőgép elindult végső útjára. Napokon belül véget ér az űrsiklókorszak.